2007.04.09. 

Shakespeare: Lear király

(Nemzeti Színház Nagyszínpad)

Shakespeare alkotói korszakában a tragédiák korának nevezik azt az időszakot, ami a Hamlet keletkezésétől az Athéni Timon megírásáig, tehát körülbelül 1601-től 1608-i terjed. Ebbe a vonulatba tartozik a Lear király, ami nyomtatásban először 1608-ban jelent meg, de már 1607-ben játszották az öreg királynak és három leányának történetét. Ennek a kelta eredetű mesének első irodalmi változatát a 12. században tette közzé Geoffry of Monmouth a Historia Britorum című latin nyelvű krónikájában, ami Shakespeare történelmi drámáinak egyik leggyakoribb forrása. Magyarországon 1795-ben adták elő Mérey Sándornak az ősmagyar korba helyezett Szabolcs vezér című darabját, ami a Lear király átdolgozásából keletkezett. Shakespeare műve hazánkban először vidéki színpadokon tűnt fel: Kolozsvárott 1811-ben, Székesfehérváron 1819-ben, Kassán 1837-ben. Pesten, 1838-ban a Nemzeti Színház mutatta be Egressy Gáborral a főszerepben. A Nemzeti 1865-től majdnem száz éven keresztül Vörösmarty Mihály fordításában játszotta a drámát, 1964-től viszont Mészöly Dezső fordításában. Ebben az évben még egy különleges előadása is volt a Lear királynak: a Vígszínházban Peter Brook rendezésében a Royal Shakespeare Company tagjai állították színpadra.

A Nemzeti Színházat immáron 170 esztendeje kivételesen bensőséges kapcsolat fűzi ehhez a Shakespeare-darabhoz, ezért már 2002-ben, az új épület átadása óta többször is műsorára akarta tűzni, de mindig közbejött valami akadály, és meghiúsult a bemutató. Öt évet kellett várni ahhoz, hogy a pesti publikum ismét elmélázhasson a tragédia mondanivalóján. Ennek a felújításnak az az érdekessége, hogy a rendező, az 1958-ban Marosvásárhelyen született Bocsárdi László nemcsak Budapesten, hanem ezzel párhuzamban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban – aminek az igazgatója – is rendezi a Lear királyt, ezért a Nemzeti vezetősége a Tamási Áron Színház tagjait meghívta a fővárosba, és a két társulat tavaly augusztus közepétől szeptember közepéig együtt próbálta a darabot. A sepsiszentgyörgyi bemutatóra hamarabb került sor, 2006 novemberében az erdélyi közönség már láthatta a drámát, míg a Pesten ez év február 9-én volt a premierje. A Lear királynak nincs bonyolult története: az idősödő király felosztja birodalmát három lánya között, mert úgy gondolja, ez a nagyvonalú tett meghozza majd neki azt a testi-lelki nyugalmat, ami után vágyakozik. Két nagyobb lánya úgy viselkedik, ahogyan azt a bőkezűen adakozó király elvárja, a kisebbik azonban nem, ő bátran elmondja véleményét, amivel magára haragítja apját, aki kitagadja. Később azonban ráébred, helytelenül cselekedett, a két lány méltatlan bizalmára, a legfiatalabb viszont őszintén szereti, de akkor már késő, mert semmije sem maradt. Ebből a Bocsárdi László rendezte előadásból eltűnik a mese, egy nagyon is valós, 21. századi sztori, olyasféle szövevényes bűnügyi történet kerekedik ki, amiről a nagyalakú színes bulvárlapok és kereskedelmi televíziók magazinműsorai nap, mint nap beszámolnak. A kiszámíthatatlanul viselkedő, kissé lökött apa hirtelen felindulásból – nem egyenlő arányban – szétosztja három gyermeke között tekintélyes vagyonát, az egészet két idősebb lányának juttatja, akik ezután már hallani sem akarnak róla, csak a terhükre van, még a látását sem bírják, míg a kisemmizett kisebb viszont valamiféle szívjóságtól vezérelve fölkarolja. A mellékszereplők sem maradnak alul a gonoszságban: meg és tőrbe csalják egymást, a legkisebb előnyért bárki elárulja a másikat, így még az apját és a testvérét is, féktelen hatalomvágyukban a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Mindenkit önös érdeke, előbbre jutása és karriervágya mozgat. Bartha József díszletei és Dobre-Kóthay Judit jelmezei is ennek a koncepciónak felelnek meg. A színészek csak egy-két apróbb nyílászáró által jelzett hatalmas, mélybarna, nyomasztó térben játszanak, csak Lear és Edgar vízióiban megjelenő panoptikumszerű alakok, élénkpiros pipacsok törik meg és időnként éles fényelemek világosítják meg ezt a sötét teret. A jelmezek nem köthetők egyik divatirányzathoz sem, nem a 17. századra jellemzők, ma viszont nem hordanak ilyen ruhákat az emberek. A színészek a produkció nézhetősége érdekében igyekeznek mindent megtenni, ami tőlük telhető. A Nemzeti nagynevű művészei, így Bodrogi Gyula, a Nemzet Színésze, Törőcsik Mari, Jordán Tamás igazgató, Blaskó Péter is tudásuk legjavát nyújtják, de a középgeneráció tagjai is alaposan kitesznek magukért: Gazsó György, László Zsolt, Stohl András, Varga Mari, Söptei Andrea, Spindler Béla, Hevér Gábor teljesítményére sem lehet panasz. (Képünkön Spindler Béla és Varga Mari.) Baj inkább a fiatal színésznővel, Vass Terézzel van, nem a színészi alakításával, hanem a szövegmondásával, olyan elnyelten képzi a hangokat és morzsolva ejti a szavakat, hogy nem lehet érteni, amit mond. Ebben a Lear királyban egy beszíthatatlan öregember szeszélyéből és meggondolatlanságából fakadó szomorú és tipikusan hétköznapi sorsát láthatja a néző, és hogy a publikumnak egy csepp kétsége ne támadjon ennek a történetnek az aktualitása felől, ezért emelt hangsúllyal hallhatja: „amilyen a kor, olyan az ember”...

Dr. Petővári Ágnes