2007.04.09. 

Ruini bíboros ünnepi beszéde a Lateráni Szent János bazilikában

Ruini bíboros beszédében mindenekelőtt Karol Wojtylának Istenhez fűződő személyes kapcsolatára mutatott rá, amely már gyermekkorában mély és szilárd volt. Misztériumról van szó, annak a szeretetnek a misztériumáról, amellyel az Atya ezt a lengyel fiút szerette, magához vonzotta és egész életén át saját magával egységben tartotta. Nem kímélte meg a megpróbáltatásoktól sem, sőt, egyre inkább Fia keresztjével egyesítette, de bátorságot is adott számára, hogy szeresse ezt a keresztet. Karol Wojtyla életének értelmét, egységét és célját egyrészt abban a bizonyosságban találta meg, hogy Isten szereti őt, valamint abban az örömben, hogy viszonozni tudta ezt a szeretetet.

Ruini bíboros mindenki számára ajánlotta Stanislaw Dziwisz bíboros „Egy élet Karollal” c. könyvét, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a Pápa életének és minden napjának középpontjában az ima állt. A napi többszöri ima, a szentírás rendszeres olvasása, minden csütörtökön a szent óra, pénteken a keresztúti ájtatosság, valamint a gyakori mély áhítat, amikor Karol Wojtyla teljesen átadta magát Istennek.

Imáját csodálatos könnyedséggel tudta összeegyeztetni munkájával, már fiatal korától kezdve. Imáiban jelen volt azoknak a végtelen sokasága, minden nemzet képviselője, akik hozzá fordultak, hogy eszközölje ki Istennél testi-lelki gyógyulásukat. A Pápa ezért térdeplője fiókjában őrizte ezeket a kéréseket, hogy azokat személyesen mutassa be Istennek.

Személyiségének lényeges összetevője volt a szabadság, amely szintén az Istennel való bensőséges kapcsolatából származott. Ez a rendkívüli belső szabadsága számos módon megnyilvánult. Szabad volt a földi javaktól, mindig gyökeres szegénységben élt. Teljes mértékben elszakadt a pénztől és a tárgyaktól, de saját magától is. Soha sem kereste saját sikerét, vagy önmegvalósítását, ezért vált szabaddá másokkal szemben is. Készen állt mindig arra, hogy meghallgasson másokat, és tiszteletben tartotta munkatársai szabadságát is. Nagy horderejű szavai, amelyekkel pápaságát megkezdte: „Ne féljetek” – ebből a belső szabadságából fakadtak, és ragályossá váltak, hiszen megszabadította Lengyelországot és más nemzeteket is a félelemtől, a politikai, kulturális, spirituális alárendeltségtől. Szabadsága tette lehetővé, hogy rendkívüli módon élvezze a természet, a művészet szépségeit, a barátságot, a sport vívmányait. A keresztény szeretet irányította tetteit, konkrét segítséget nyújtva a rászorulóknak. Mindig gondját viselte a betegeknek, a szegényeknek, a kicsinyeknek, ez magyarázza kalkuttai Teréz anyával való lelki kapcsolatát is. Mindig és minden körülmény között hirdette az evangéliumot, számos apostoli utazása során elsőként megvalósítva az „új evangelizálás” programját. Fáradhatatlanul arra törekedett, hogy újraélessze a keresztény hitet az elvilágiasodó Európában. Szeretetének egyetemes kifejezése volt az a csodálatos kezdeményezés, amelyet az Ifjúsági Világnapok jelentenek.

A kommunista totalitarizmus elleni küzdelme, rendíthetetlen követelése, hogy szolgáltassanak igazságot az éhező népeknek, fáradhatatlan elkötelezettsége a világ békéjéért, azért, hogy a vallások legyenek a béke, nem pedig az intolerancia és az erőszak előmozdítói, mind ugyanabból a forrásból táplálkoztak – mondta Ruini bíboros, majd a következő szavakkal idézte fel személyes emlékét: „a Pápa nagy küzdelmet vívott az emberi élet védelmében, az abortusz ellen, és a családért. Élénken él emlékezetemben, hogy váratlanul milyen erőteljesen válaszolt egy mondatomra, amelyből azt sejtette, hogy az abortuszért én elsősorban a nőket teszem felelőssé.”

Ruini bíboros szólt még II. János Pál ökumenikus elkötelezettségéről, amelyet az „Ut unum sint” k. enciklikájában is kifejtett, majd felidézte az 1981. május 13-i merényletet, a Pápa mély Mária tiszteletét, amely egész életén át elkísérte, és hosszú, az egész világ szeme előtt zajló agóniája során is többször megismételte jelmondatát: „Totus tuus” – teljesen a tiéd vagyok.

(forrás: Vatikáni Rádió)