2007.04.13. 

Magyar abszurd

Őfelsége, Szultán bin Muhammad al-Kászimi Sejk üzenete a Színházi Világnap alkalmából

Kisiskolás koromban ragadott meg a színház varázslatos világa, mely azóta is bűvöletben tart. Kezdetben egyszerűen iskolán kívüli tevékenységnek tekintettem, mely a szellemet és a lelket gazdagítja. Többnek bizonyult, miután íróként, színészként, rendezőként komoly szerepet vállaltam egy-egy színházi produkcióban. Emlékszem egy politikai töltetű darabra, amely dühítette az akkori hatóságot. Mindent elkoboztak, szemem láttára zárták be a színházat. De a fegyveres katonák nehéz bakancsai nem bírták eltiporni a színház szellemét. Ez a szellem menedéket keresett, és mélyen beágyazta magát lényem legmélyébe. Ekkor ismertem fel a színház hatalmas erejét, mellbe vágott igazi lényege, és teljes mértékig meggyőzött arról, hogy mire képes a színház a nemzetek életében, kivált ott, ahol nem nézik jó szemmel a másik, a szembenálló véleményt. A kairói egyetemen töltött éveim alatt a színház ereje és szelleme egyre mélyebb gyökeret vert tudatomba. Mohón olvastam el mindent a színházról, megnéztem a legkülönbözőbb előadásokat. E keresés egyre tudatosabbá vált az elkövetkező években, amikor igyekeztem megismerni mindent, ami a színház világával kapcsolatos. Színházi olvasmányaim, az antik görögöktől egészen napjainkig, ráébresztettek a színház számos formájában lakozó varázslatra, mely képes az emberi lélek rejtett mélységeibe hatolni, felnyitni a szellem titkos kincsesládáit. Ez megerősítette rendíthetetlen hitemet a színház erejében, a színházban mint embereket összekovácsoló eszközben, mely által szeretet és béke árad szét. Olyan erő ez, mely a párbeszéd új dimenzióit nyitja meg az eltérő rasszok, etnikumok, bőrszínek és hitek közt, mely megtanított elfogadni másokat, és belém csepegtette, hogy a jó egyesíti az emberiséget, míg a rossz csak megoszt. Jó és rossz harca a színház egyik lényeges témája. Végül a józan ész felülemelkedik, az emberi természet pedig felzárkózik mindahhoz, ami jó, tiszta és erényes. Az ősidők óta szenvedést hozó háborúkat gonosz ösztönök indították, melyek egyszerűen képtelenek a szépség felismerésére. A színház tisztán látja a szépséget, sőt, azt is mondhatjuk, hogy egyetlen más művészet sem képes a szépség olymértékű megragadására, mint a színház. A színház a szépség minden kifejezésének gyűjtőedénye. Akik nem értékelik a szépséget, az életet sem tudják értékelni. A színház élet. Soha nem hárult még ránk ekkora súllyal a felelősség, hogy leleplezzük a haszontalan háborúkat és eszmekülönbségeket, melyek gyakran felütik csúf fejüket, ha nem riasztja őket a tudat ébersége. Véget kell vetnünk az erőszaknak, a meggondolatlan gyilkolásnak. Világunkban mindennapossá váltak e jelenségek, melyeket súlyosbít a bűnös gazdagság és siralmas szegénység közt tátongó szakadék, a föld számos részére lesújtó, megállíthatatlan AIDS és egyéb betegségek, a sivatagosodás és aszály, a szenvedés számos megnyilvánulása. És hiányzik az igazi párbeszéd, az egyetlen lehetőség, hogy világunkat jobbá, boldogabbá tegyük. Ó, ti, színházi emberek! Olyan ez, mintha vihar sújtana, elborítana a kétség és gyanakvás pora! Látásunk elhalványult, hangunk alig hallható a lármában, mely távol tart minket egymástól. Ha nem lenne a párbeszédbe és annak egyedülálló művészi formájába, a színházba vetett hitünk, elsodorna a vihar, mely minden követ megmozgat, hogy megosszon bennünket. Szembe kell szállnunk azokkal, akik a vihart szítják. Nem elpusztítanunk kell őket, hanem szembeszállnunk velük, felül kell emelkednünk az általuk kavart vihar fertőzött levegőjén. Egyesítenünk kell erőinket, hogy üzenetünket közvetíthessük, és barátságot kössünk mindazokkal, akik a népek és emberek testvériségét kívánják. Egyszerű halandók vagyunk, de a színház örök, akár az élet.

 Őfelsége, Szultán bin Muhammad al-Kászimi Sejk, az Egyesült Arab Emirátusok Szövetségi Nemzeti Tanácsának tagja.

 (forrás: ahet.ro)

 Mindenkinek, mindenkihez külön

 Balladás időket élünk. A sárga félsz, kofák és vigécek mérgezik kútjainkat, ünneprontók az ünnepeket. És mégis, mégis: volt október 23., és mégis volt március idusa és volt - ha még oly csöpp színház is a világ - Színházi Világnap. Volt itt a Kárpát-medencében is, ami maga a csoda. Erdélyi, délvidéki, felvidéki és kárpátaljai magyar színházakban magyar nyelven is elhangozhatott a párizsi Nemzetközi Színházi Intézet üzenete, de nálunk Magyarországon nem. Mi, a Magyar Köztársaság határain belül élők még csak el sem olvashattuk a béke és szeretet szózatát, Muhammad al-Kászimi Sejk szavait. Az üzenetet nem ismerhettük, mert akik nevünkben erről döntöttek, közre sem adták azt. A Térszínházban mégis volt ünnep, nem ronthatták meg az ünneprontók, mert Bornemisza Péter Magyar Elektra tragédiája előtt, a szerző ajánlásából olvastunk fel részleteket az Oktatási és Kulturális Minisztérium által javasolt szöveg helyett. Másnap egy romániai magyar honlapon elolvashattuk a nemzetközi üzenetet. Jelentem csöpp színházunkból, tudatom véletek: csoda történt. Bornemisza Péter és Muhammad al-Kászimi Sejk üzenete minden szavában, szándékában egybehangzó. Évszázadok távolából, történelmi és vallási kultúrák messziségén át a médiák vasfüggönyét, a zsoldosok ketreceit és a lélek börtönfalát átszakítva Bornemisza és Muhammad al-Kászimi Sejk szavai egymást erősítik és eltiporhatatlanul élnek együtt és külön-külön mindenkiben. Légy fegyelmezett! –int bennünket József Attila. A cenzúra és a népirtás kézen fogva járnak. Riszálják így is, úgy is…Légy fegyelmezett!!!

 Bucz Hunor, a Térszínház igazgatója

 Részletek Bornemisza Péter (1535-1585) író, evangélikus prédikátor ajánlásából:

A régi pogány bölcsek látnák embereknek jóra való tunya voltukat és szófogadatlanságukat, ez játékszín alatt őket oktaták, és Istennek haragjából kivonták. Így, mikor az ember az ily játékot nézi, szívében felbuzdul és Isten haragjátul megrötten. Azért ez játékot kigyelmetek oly mulatságnak vélje, kibe emberi életnek módja jó erkölcsre igazittatik.

 A Színházi Világnapot 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlésén 40 ország küldötte határozata alapján tartjuk 1962 óta annak emlékére, hogy 1957. március 27-én volt Párizsban az ott működő Nemzetek Színházának évadnyitója. Ezen a napon köszöntik a színészeket. A Nemzetközi Színházi Intézet 1975. évi kongresszusa úgy határozott, hogy 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot. A Színházi Világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet - és tágabb értelemben a kultúra - fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékának negyedik felvonásában hangzik el Jacques szállóigévé vált híres mondása: ,,Színház az egész világ”! Úgy érzem, hogy március 27-én a világ figyelme a színház felé fordul, hogy az emberek, a nézők vagy a szakma ismert és kevésbé ismert elkötelezettjei őszinte ragaszkodással tisztelegnek Thália temploma előtt. S így aztán ezen a napon valóban elmondhatjuk, hogy: ,,Színház az egész világ''!

Viszont gyakran hiányérzetem támad. A szakmai lapok, a minisztériumi, önkormányzati döntéshozók nemigen foglalkoznak a színésszel, Thália templomának hűséges szolgájával. Valahogy megfeledkeznek róluk. Pedig hát az ő alkotó munkájuk nélkül a színház megújhodását célzó elképzelések, legyenek azok bármennyire szépek is, nem valósulhatnak meg. Nem azokra a színészekre gondolok, akik csak a színházi kiskapunál és a kávéházi asztal mellett nagyok, vagy azok igyekeznek lenni, hanem mindenekelőtt azokra, akik az igazi művészemberek erejének, ismérveinek birtokában szólnak hozzánk onnan, a világot jelentő deszkáról, és megajándékoznak bennünket a katarzis felemelő élményével. Úgy gondolom, hogy a színházi világnapon több figyelmet kellene szentelnünk azoknak, akik a színházcsinálók nem éppen könnyű munkáját választották. Tudjuk jól, színészeinknek a figyelemre, a megbecsülésre nemcsak az ilyen rendhagyó ünnepeken van szükségük. Igaz, az ünneplés alig-alig vigasztalhatja azokat a művészeket, akik a hazai megszorítások miatt elveszítették munkahelyüket, vagy 20 %-kal kevesebbet keresnek fellépésenként, mint tavaly.

A Színházi Világnap a kontinensek közös, nagy ünnepe. Ilyenkor, ugye, rendhagyó módon a színház felé fordulunk, előtte tisztelgünk. S reménykedünk, hogy a színházba járás múltbéli kultusza újra ránk köszön. Március 27-én a világ minden színházában, mielőtt felmegy a függöny, felolvassák a Nemzetközi Színházi Intézet üzenetét. Az üzenetben, amelyet a szakma egy-egy kimagasló egyénisége fogalmaz meg (minden évben más és más földrajzi régió neves rendezője, színművésze, a szakma esztétája), általában a szerzőnek a színházról alkotott víziója kap nyomatékot a színház feladatának, szerepének, megújhodásának a szükségességét hangsúlyozva, természetesen az adott kor szellemiségéhez igazodva. Hazánkban viszont fura módon nem a nemzetközi köszöntőt olvasták fel, hanem Parti Nagy Lajos íróét, költőét. Pedig az egész világon, még a román színházakban is a sejk világnapi üzenete hangzott el. Lehet, hogy a magyar színházak talán nem képezik a világszínház részét? Nem hiszem. Azt gondoltam eddig, azért világnap, mert világszerte ugyanazon a napon ünneplik, s mindenhol egységesen a nemzetközi üzenet fordítását olvassák fel… Sajnos a világnap ünnepét mindezen túl besározza a Hiller-féle reformőrület, amely a politikai alapon szétszakított szakma hisztijétől kísérve hajszolja a színházakat a megsemmisülés felé. Legyen a Nemzeti Színház befogadó státuszú, társulata pedig költözzön át a Hevesi térre – hallhattuk a képtelen ötletet. Mindezek mellett a színházak többsége kevesebb állami, önkormányzati támogatással kénytelen működni. Amíg lehet. A két világnapi üzenetet Bucz Hunorral, a Térszínház igazgatójával elemeztük. (Képünkön Bucz Hunor)

 - Március 27-én ünnepeltük a Színházi Világnapot. Hazánkban rendhagyó módon mégsem a sejk, hanem Parti Nagy Lajos üzenetét olvasták fel. Mi lehet ennek az oka?

 - Ezt a „rejtvényt” nem tudom megfejteni. Talán egy rasszista vagy vallási előítéletről van szó, hiszen egy arab üzent a világnak. Semmi ésszerű megfontolás nem szól amellett, hogy negligálni kéne ezt az üzenetet. Egy szeretet és a művészet egyetemes felelősségét hangsúlyozó és a népek, vallások és a rasszok közti megbékélést hirdető szöveget mondott el a sejk. Elképzelhető, hogy ez sérti egyesek érdekeit. Utoljára, ilyen erővel ’57 március közepén rohant meg az igaztalanság, amikor a gimnáziumban nem engedték megünnepelni március 15-ét, csak zárt osztályban, tizenöt percig emlékezhettünk a ’48-as eseményekre. Számomra ez megrázó, mert a lélekrombolásnak olyan szemérmetlen és cinikus módjával találkozhatunk, amely mindenféleképpen a Leviatán, a Sátán működése. Nem elég, hogy eladják a földjeinket, reformoknak titulált intézkedésekkel halálra ítélnek nemzedékeket?

 - Parti Nagy Lajos író, költő. Mit lehet tudni a sejk és a színház kapcsolatáról?

 - Sajnos nem sokat. Drámaírói és színészi múltja is van. Valószínűleg mecénás is. Az arab világban a színháznak óriásai hagyománya van. Arról a keleti színházról van szó, ami jobban hasonlít az ázsiaira, mint az európaira, persze a francia hatás nem maradt el náluk sem. Az ottani, epikus jellegű színház hatalmas tradíciót mondhat magáénak. Nagy, rituális szerep jut ott a zenének, a testi kifejezésnek és él a rítus, a szakralitás, ami a színháznak az alapja. Ha nem is az arab, de a mohamedán világban született Peter Brook és a párizsi nemzetközi társulat által létrehozott darab a Madarak tanácskozása, ami Farid Uddin Attar muszlim szerző allegorikus műve, mely arról szól, hogy a madarak megkeresik istenüket Simurghot. Lényegében egyfajta tao-ról van szó. Ezen út fordulatairól, tragikumáról, szenvedéseiről, álmairól olvashatunk a műben, amit nem máshol álmodtak színpadra, mint Perzsiában. Ott volt az ősbemutató. Azok kedvéért mondom, akik azt hiszik, hogy a színház szerepe szórakoztatás és önfelejtés: Brook nemzetközi társulata a Madarak tanácskozását Amerikában sztrájkoló munkásoknak mutatta be. Sok előadás alatt fixálódott a szöveg, amit Jean-Claude Carrière ismert filmforgatókönyv író rögzített. Ezt követte a párizsi premier. Magyarországon a művet 1982-ben mi mutattuk be. A Madarak tanácskozásának mondanivalója cseng vissza a sejk szavaiban.

 - Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának magyarázata szerint nálunk azért nem a párizsi üzenetet olvasták fel, mert az a háború és a színház kapcsolatát taglalja, s nálunk ez nem aktuális. Mi a véleménye erről?

 - Nevetséges. Magyar katonák Afganisztánban, Irakban és a Balkánon is szolgálnak. Ez nálunk nem aktuális? Ráadásul az agresszióval nap, mint nap találkozhatunk, vagy úgy, hogy kitinköpenyes, fura bogárszemű lények kiverik az emberek szemét, vagy úgy, hogy agyonvernek egy tanárt.

 -Parti Nagy Lajos köszöntőjének a címe a Verejték luxusa. Tudjuk jól, hogy lehet élni luxus körülmények nélkül is. Tehát azt sugallhatja a cím, hogy színház nélkül is jól meglennénk?

 -Nem hiszem. Ez egy tipikusan olyan szöveg, mely „kívül is és belül is egeret akar fogni.” Meg is szeretne felelni a hatalom kérésének, de ugyanakkor egy kicsit félvállról, lazára veszi a figurát. Ezért kissé pongyola a fogalmazás. Valószínűleg jobbat is tudna írni Parti Nagy, mert nem rossz író, de itt csak saját félelmét és bizonytalanságát fejezi ki kusza mondatokban. Luxusnak mondja üzenete végén a szappant, a naplementét, a sírást, nevetést és a színházat is. Ezek nem azonos kategóriák. A nevetést és a sírást még az „ember előtti” világból hoztuk. A naplemente pedig nem is sorolható ide, legfeljebb a hozzá fűződő képzetek.

 -„Épületeket be lehet zárni, előadásokat szét lehet heccpolitizálni, de a színházat, mint néző és színész áhítatos performance-át nem lehet megszüntetni” - fogalmazott a költő. Talán Parti Nagy a heccpolitizáláskor a kaposvári esetre gondol, ahol többek szerint Tóth Ilona emlékét gyalázták meg egy darab keretében, mások meg cenzúráról beszélnek?

 - Tiszta lapot kéne adni mindenkinek. Tiszta lap viszont csak akkor lesz, ha nyilvánvalóan kimondunk dolgokat. De nálunk az ún. rendszerváltás úgy történt, hogy világosan semmit nem mondtak ki sem ’56-tal, sem a földdel, sem a magyar hazával kapcsolatban. Bibóra hivatkoznak a legtöbbször, de legkevésbé az ő szavait tudják elviselni a döntéshozók. Olyan hazug világban élünk, ami a félelemre épül. A katasztrófa érzettel küszködő, fulladozó ember utolsó reményét, ami a szalmaszál, azt nyújtják felénk állandóan. „Reménykedj, buta magyar!” Heccpolitizálásról nem csak a színházak kapcsán beszélhetünk, hiszen hosszasan sorolhatjuk azoknak a nevét, akikbe heccpolitizálással belefojtották a szót. Az, hogy Kaposvárott egy történelmi dráma megy, aminek lényegét, azt ami köré szerveződik a cselekmény, a történészek megcáfolták. A darab sérti az ’56 utáni megtorlás mártírjait és mindazokat, akik együtt szenvedtek velük. A koncepciós perek vérbíráinak ítéleteit propagáló hamis nézetek brossúrákba valók, nem Thália templomába.

 Medveczky Attila