2007.04.13. 

Moliere: A fösvény

(Új Színház Nagyszínpad)

A francia klasszicista tragédiák ma már kevésbé hatnak a színpadon. Moliere vígjátékai azonban ma is elevenek. Moliere színpadán már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek, általában olyan embereket mutat be, akik valamilyen szempontból eltérnek az átlagos, egészséges, józan embertípustól, mert átlépték az „értelem” és a „természetesség” által szentesített és szokványos magatartásformák határait. Az ilyen emberek mindig a komikum és a tragikum határán mozognak: ha nem tragikusan nagy egyéniségek, akkor kacagni valóan komikusak. Moliere komolyan vette írói hivatását, ugyanis céljai közé nem csak a nézők megnevettetése, hanem az emberek hibáinak a megjavítása, olykor veszélyes bűnök leleplezése, ostorozása is tartozott. Művei legalább annyira megrendítőek, mint amennyire nevetségesek. Köznévi – ezen belül jobbára melléknévi – címei is arra a hibára utalnak, amit ki akar figurázni. A fösvényben a pénz imádatának a személyiségre gyakorolt negatív hatását emeli ki.

A fösvény az egyik legjobban sikerült komédiája, amit időnként A zsugori címmel is játszanak. A fösvényt az érett alkotásai között tartja számon az irodalomtörténet, amit 1668-ban, a klasszicista drámaszerkezet szabályait a legmesszebbmenőkig figyelembe véve, de prózai formátumban írt. Középpontjában a világirodalom egyik legismertebb, merész torzításokkal megrajzolt figurája, Harpagon áll. A fösvény a magyar színpadon igen gyakran játszott Moliere-darabok közé tartozik, legutóbbi változatát az Új Színház március 10-én mutatta be. Még egy kiállítás is segíti a nézőket abban, hogy az elmúlt évek emlékezetes „fösvényeinek” színpadképét, jelmezeit, címszereplőit megismerjék. Ennek a most felújított változatnak a rendezője és díszlettervezője az inkább a filmjeiről híres, ukrán nemzetiségű Szergej Maszlobojscsikov, aki már két művet is színpadra állított a Paulay Ede utcai teátrumban: Moliere-től az Úrhatnám polgárt és Shakespeare-től a Szentivánéji álom című vígjátékot. Az ukrán rendező a darabot nem a Napkirály korához illő díszletek között viszi fel a színpadra, hanem palánkkal körbevett, faforgáccsal telehintett cirkuszi porondon, ahová alkalmasint a szereplők kötéllétrán érkeznek. Időnként még dobpergés is hallatszik. A Balla Ildikó tervezte kosztümök - Harpagon és Anselme úr fekete köntösén kívül a fiatalok és a szolgák halványsárga ruhái - inkább hasonlítanak a 17. századbeli viseletekhez, és a szereplők borzas frizurái is a korabeli rizsporos parókákat idézik. Ezen a Maszlobojscsikov által színre vitt „Fösvényen” megfigyelhető még a helyzetkomikumra épülő francia vásári komédiának, a farce-nak és a rögtönzést szívesen alkalmazó olasz commedia dell’arte-nak a hatása is. 

Miután a mondanivalóról a nézők figyelmét a díszletek meg a jelmezek nem terelik el, ezért a színészi játékra kerül a hangsúly. Moliere a legtöbb címszerepet önmagának írta, így a főszereplő megtalálása több, mint fontos, ugyanis rajta áll, vagy bukik a produkció. Maszlobojscsikov választása telitalálat! Eperjes Károlytól jobb Harpagont nehéz elképzelni! „Szamóca” tehetségéről, színészmesterségbeli tudásáról csak a legmagasabb elismerés hangján lehet szólni. Az ő Harpagonja nem csak mindenkire gyanakvó, gátlástalan uzsorás, a garast a fogához verő sötét alak, hanem olyan vén kecske, aki bizony még megnyalja a sót. A többiek igyekeznek felnőni hozzá, Bánsági Ildikó Frosine-t, az intrikust személyesíti meg. Ez – a vidéken nemes egyszerűséggel csak gyalogsátánnak nevezett – házasságszerző ugyanolyan pénzsóvár, mint Harpagon, sőt a hazudozásban és a kása keverésében még fölül is múlja őt. Élise-t, Harpagon engedelmes lányát Botos Éva néha félénk, beletörődő fehérnépnek, néha viszont harcias amazonnak jeleníti meg. Mariane, az apa és a fia által is imádott ifjú hölgy Bohoczki Sára alakításában nem az az erős kisugárzású szépség, aki miatt két férfi ölre menne egymással, ugyanis a fiatal színésznő nem tudja elhitetni a publikummal, hogy rendelkezik azzal a varázserővel, amivel egyaránt megbolondítja Harpagont és Cléante-ot. Vass György a talpnyaló titkárt, Almási Sándor a felelőtlen Cléante-ot, Dengyel Iván az ötletes szakácsot és Keresztes Sándor a furfangos inast játssza. Az előadás elejétől a végéig igen pergő, jó ritmusú, nincs benne egy percnyi unalom sem. A közönség nem érzi idejétmúltnak Moliere humorát, sőt kimondottan élvezi, mert – a jó ízlés határain belül maradva – egy kicsit vaskos ugyan, de messze van a kabarétréfáknak az emberi nem szaporodásával kapcsolatos trágárságaitól, vagy a hivatásos mókamestereknek testünk vegetatív működéséből adódó otromba viccelődéseitől. A néző azzal a bizsergető érzéssel kel föl a székéből, hogy azt kapta, amit várt: két órányi lelki felüdülést, felhőtlen szórakozást, kellemes kikapcsolódást, ezért amikor a függöny legördül, szűnni nem akaró tapssal jutalmazza a színészeket.

 Dr. Petővári Ágnes