2007.08.03. 

A művészet és a haza szolgálatában

130 éve született Dohnányi Ernő

Dohnányi 1877. július 27-én Pozsonyban, az Osztrák-Magyar Monarchiában született, művelt polgári családból. Apja, Dohnányi Frigyes gimnáziumi tanár kitűnően csellózott, festegetett, zenét szerzett. A családban rendszeres kamaramuzsikálás folyt, és a tehetséges kisfiú hamar csatlakozott a felnőttekhez. Első kompozíciós kísérleteit hétesztendősen írta. 1886-tól a pozsonyi katolikus főgimnázium tanulója volt, az intézmény zenekarában hegedült, a kórusban énekelt, miközben Förstner Károlytól, a pozsonyi dóm orgonistájától zongorázni tanult. Közben már rendszeresen komponált; műveiből szülővárosában és Bécsben többet be is mutattak. Érettségi után a bécsi zeneakadémia helyett a budapestit választotta tanulmányai színhelyéül. Döntése nagy jelentőségű lett a 20. századi magyar zene szempontjából. Zongorát Thomán Istvánnál, zeneszerzést Koessler Jánosnál tanult. Beiratkozott a bölcsészkar magyar-német szakára is, de hamar abbahagyta, az első szemesztert sem fejezte be. 1896-ban, a millennium alkalmából meghirdetett zenei versenyen f-moll szimfóniájával és Zrínyi-nyitányával elnyerte a királydíjat. 1898-ban nagysikerű koncertkörutat tett Angliában, ezzel indult el nemzetközi zongoraművészi pályafutása. Hamarosan Európa és a tengerentúl nagyvárosainak ünnepelt művésze lett. Első amerikai turnéját 1900-ban tette. 1901 és 1905 között Bécsben és Budapesten, majd tíz évig Berlinben élt, ahol a Zeneakadémia tanára volt. 1916-ban tért haza, a Zeneművészeti Főiskola tanára, 1919-ben igazgatója, ugyanakkor a Filharmóniai Társaság elnökkarnagya lett. A Zeneakadémián elindította az oktatási rendszer reformját, ami a tanári kar konzervatív szárnyának ellenállásába ütközött. A ’20-as évektől egyedül gondoskodik a főváros hangversenyéletéről. Évadonként majd 120 hangversenyt ad. 1922-ben a Kolozsvárról Szegedre költözött egyetem díszdoktorává avatja.

Az Operaház 1922-ben bemutatta A vajda tornya című operáját, majd Pest és Buda egyesítésének félszázados jubileumára Ünnepi nyitányt komponált. 1921 és 1927 között évente hangversenykörutat tett az Egyesült Államokban. 1925-ben a New York State Symphony Orchestra vezető karmesterévé választották. 1928-tól ismét a Zeneakadémia tanára a zongora és a zeneszerzés szakon, majd 1934-től 1941-es lemondásáig az intézmény főigazgatója volt. 1931-től a Magyar Rádió zenei osztályát is igazgatta. 1933-ban kezdeményezésére és irányításával szervezték meg az I. Nemzetközi Liszt Zongoraversenyt. A zenei életben kifejtett tevékenységét a harmincas években számos kitüntetéssel ismerték el: többek között 1930-ban a Corvin-lánc birtokosa lett, s 1936-ban a francia Becsületrendet is megkapta. Olyan ősbemutatók karnagya volt, mint Bartók Négy zenekari darabja, I. zongoraversenye, Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára, vagy Kodály Psalmus Hungaricusa. Korábbi időszakához képest ebben az időben kevesebbet komponált; kiemelkedő jelentőségű a Szegedi mise (1930), amelyet a szegedi Fogadalmi Templom felavatására szerzett. 1943-ban otthagyta a Zeneakadémiát, majd 1944. november 24-én végleg elhagyta hazáját, és Ausztriába ment.

Magyarországon 1945-ben háborús bűnösnek minősítették, és noha később hivatalosan tisztázták a gyanú alól, de az ilyen tárgyú sajtótámadások még sokáig nehezítették karrierjét. Bécsben és Angliában koncertezett, majd 1948-ban hároméves szerződéssel Buenos Airesbe érkezett. 1949-től haláláig az Egyesült Államokban élt, ahol a Florida State University tanára volt, különböző egyetemeken mesterkurzusokat tartott, s koncertezett. Utoljára 1956-ban az edinburgh-i ünnepi játékokon vezényelt, utolsó hangversenyét 1959. októberében adta, utolsó lemezfelvétele a halála előtti hónapban készült New Yorkban. Dohnányi Ernő a XX. század egyik legnagyobb előadóművésze, különösen Beethoven, Schubert, Schumann és Brahms műveinek ihletett előadója volt, de játszott műveket a zeneirodalom minden stílusában, beleértve Bartók és Kodály műveit is. Mint zeneszerző a múlt század fordulójának késő romantikus zenei stílusán nőtt fel, s ezt élete végéig megőrizte. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.

Zeneszerző, karmester, nemzedékek nevelője, egy ország zenekultúrájának építője- Dohnányi Ernőről mindazt elmondhatjuk. Működésének pusztán sokrétűsége és időtartama is elegendő magyarázat a bírálatok sokaságára, amivel fiatal éveitől rendszeresen illették. Talán az egyetlen a terület, amelyen évtizedeken át szinte kivétel nélkül hódolat jutott osztályrészül, zongoraművészete volt. „Nincsen élő zongorista, ki akár csak megközelítené.”-így írt a londoni Times 1898-ban, a 21 éves művész bemutatkozása után. „Ha Dohnányi zongoraestet ad, a kritikusnak könnyű a dolga”- írták Berlinben tizenöt évvel később-, elegendő, ha a művek sorrendjét közli-a többit az érdeklődő amúgy is el tudja képzelni.” Talán még ennél is többet jelent, hogy koncertjein a hangversenytermek évtizedeken át a világ bármelyik pontján zsúfolásig teltek voltak, és a közönség soha nem akart hazamenni. Művészetét- növendékévei elteltével – a legmagasabb rendű zene szolgálatába állította. Beethoven elhanyagolt szonátáit, Mozart és Schubert műveit játszotta egy olyan korban, amikor a világ kiemelkedő zongoraművészei még e művek létezéséről is alig tudtak. Egy sor németországi város például Dohnányi előadásában hallotta első ízben Beethoven B-dúr zongoraversenyét, Budapesten pedig a Diabelli-variációk, Londonban Liszt h-moll szonátája, New Yorkban Brahms zongoraműveinek műsorra tűzéseiért szenvedett metszően gúnyos kritikát. Évtizedeken át az egyetlen világhírű virtuóz volt, aki rendszeresen játszott kamarazenét.

Míg művészetét az igaz zene, élete legfontosabb éveit hazája szolgálatába állította. Ez különösen 1915 és 1928 között bizonyult nehéznek, amikor- a hivatalos köröket tekintve- ellenzéki helyzetből kellett harcolnia. „ Budapest zenei élete ma egyetlen névben foglalható össze: Dohnányi”-írta Bartók Béla 1920-ban- „a megpróbáltatások órájában, amikor a többi művész elhagyta az országot, vagy sátrában duzzog, Dohnányi hősiesen folytatja sokoldalú működését, honfitársai ezreinek nyújtva vigasztalást és örömet”. A művész az 1920-as években évente ismétlődő nagy sikerű amerikai hangversenykörútjairól mindig visszatért Budapestre, ahol- közeledő ötvenedik születésnapja idején- még mindig nem várta rendszeres jövedelmet biztosító állás. Részben ez magyarázza, hogy oly kevés lemez készült játékáról. Budapest eléggé távol esett a hanglemezipar központjától, a harmincas években pedig Dohnányi három trombózison esett keresztül. Bár nyilvánvaló, hogy éppen az ő spontán művészete örökíthető meg legkevésbé lemezen, mégis szomorú, hogy a kevés létező felvétel a repertoárjáról nem ad igazi képet. Utolsó lemezei, melyeket az Everest cég részére vett fel, egyenesen torzképet festenek játékáról: már a felvételek első óráiban megbetegedett, állapota hamarosan rosszabbodott, és a közeledő szívroham órákon belül bekövetkezett. Nem lett volna szabad a munkát ilyen körülmények között folytatnia, de Dohnányi talán érezte, hogy ez az utolsó alkalom.

Az 1949/50-es tanév folyamán két amerikai egyetem meghívta Dohnányi Ernőt: az ohio egyetem Athensben és a Florida Állami Egyetem Tallahasseban. Dohnányi végül is az utóbbit választotta, de Athensnek is ígért néhány hetet minden tavasszal. Az athensi látogatások alkalmából Dohnányi- mesterkurzusai és kamarazeneestéi-mellett – mindig adott hangversenyt. Nagyon szerették Athensben és talán ezért mindig inspiráltan játszott. Dohnányit életében sok igazságtalanság érte. Talán mindezért kárpótolta azonban az, hogy nyolcvankettedik éveiben is képes volt így zongorázni, és az, hogy közönsége hetven éven át úgy rajongott érte, ahogyan az kevés művésznek jutott osztályrészül.

Medveczky Attila