vissza a főoldalra

 2007.08.10. 

A zene kimondhatatlan bensőség

Hegedűs Endre a nemzetközi és a hazai hangversenyélet ismert szólistája 1954. szeptember 16-án született Hódmezővásárhelyen. 1980-ban zongoraművész és tanári diplomát kapott a Liszt Ferenc Zeneakadémián, tanárai Antal István, Kocsis Zoltán, Rados Ferenc, Schiff András és Hajdú Anna voltak. Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézetének zongora professzora. Tanulmányai befejezése után gyakran vett részt Bruno Leonardo Gelber és Vásáry Tamás mesterkurzusain. Tíz nemzetközi zongoraverseny díjazottja: többek között I. helyezést kapott Monzában a Rina Sala Gallo versenyen és Morcone városában a Rahmanyinov Nemzetközi Zongoraversenyen Olaszországban. II. díjazottja a Sydney Nemzetközi Zongoraversenynek Ausztráliában és a Milánói Scala Dino Ciani versenynek. Szólistaként és kamaraművészként rendszeresen hangversenyezik itthon és külföldön, eddigi fellépéseinek száma meghaladja a 2300-at. Nagy sikerrel vendégszerepelt Európa számos országában, Ausztráliában, Japánban, a volt Szovjetunióban, Dél-Koreában, Kanadában és az Egyesült Államokban. A művész megjelent CD-felvételeinek száma : 18. A magyar közszolgálati televíziók az elmúlt évek során 17 élő koncertfelvételt készítettek Hegedűs Endrével, a Japán Állami Televízió 1997-ben egy órás műsorban sugárzott részleteket tokiói hangversenyéből. Előadói munkásságáért 1997. októberében a Liszt Ferenc Társaságtól a három évenként kiosztásra kerülő Cziffra György-díjat kapta. A Steinway Központ New York-ban a művésznek 1999. márciusában a Steinway Artist címet adta. Ugyanez esztendőben Angliában a világ legjobb 300 aktív zongoraművésze közé választották. 2000. március 15-én, a Magyar Millennium Évében Liszt-díjat kapott a kulturális minisztertől. 2001. decemberében a Pro Urbe –díjat kapta a művész szülővárosától, Hódmezővásárhelytől: az Önkormányzat elismerése a több mint 110 hangversenynek szólt, melyet a városban adott. 2002. márciusában Hegedűs Endre és felesége, Hegedűs Katalin a KULTÚRA 22 díjat kapták kultúrateremtő kezdeményezéseikért Budafok-Tétény Önkormányzatától. 2004. decemberében Mádl Ferenctől vehette át a Köztársasági elnök érdemérme kitüntetést - az indoklás szerint: nemzetközi koncerttevékenységéért, valamint a zene és közönsége közötti harmónia megteremtéséért. 1999-től tanít zongorát és kamarazenét a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében. Hegedűs Endre több nyelven beszél: angolul, németül, olaszul és japánul tanítja növendékeit külföldön és itthon is. A művész nős, 3 gyermek boldog édesapja. Feleségével, Hegedűs Katalinnal gyakran lépnek fel 4 kezes és 2 zongorás művek előadásával Magyarországon és külföldön egyaránt.

 -Olvastam, hogy hatéves korára már magabiztosan zongorázott két kézzel, sőt bármit át tudott tenni más hangnemben. Mindezt autodidakta módon tette?

 -Szüleim amatőr, de a zenét nagyon magas szinten művelő muzsikusok voltak. Édesanyám zongoraművésznő szeretett volna lenni – gyönyörűen zongorázott-, de a világégés, s az azt követő túlélési hajsza megakadályozta abban, hogy eljusson a legmagasabb szintekig. Édesanyám Szentesen élt, s a család a háború viszontagságai közepette Budatéténybe menekült. Anyám a háború alatt egy varrodában tudott elhelyezkedni, ahol a rengeteg munka mellett azért annyi fizetést adtak neki, hogy ne haljanak éhen. 1945 után új állást kellett keresnie, így a muzsikálás háttérbe szorult. Édesapám pedig, bár soha nem tanult hivatalosan hangszeren, olyan szinten művelte a zongorázást, hogy Kocsis Zoltán, amikor véletlenül meghallotta zongorázni, tátott szájjal hallgatta, s kérlelte: játsszál még! Az örökzöld, a magyar nóta, az operett, s a dzsessz műfajában fantasztikus virtuozitással játszott csodálatra méltó természetes technikával. Fúvós hangszereken is megtanult játszani. Történt, hogy az ’50-es évek elején a hódmezővásárhelyi katonazenekarba hívták barátai. A felkérést először elhárította azzal, hogy nem tud trombitálni. Sebaj – válaszolták - majd ott megtanulsz. Olyan jól megtanult hangszereken játszani, hogy alapító tagja lett a Makói Állami Zeneiskolának. Az intézmény fúvószenekara négy év munka után már országos úttörő-zenekari versenyen nyert diplomát. Apám hangszerelt, anélkül, hogy valaha is vett volna zeneelméleti órát. Egy örökzöld egyvelegéért, melyet az egyik katonazenekar-fesztiválon adtak elő miniszteri dicséretben részesítették. Amikor először elkezdtem zongorázni, akkor másféléves lehettem. Akkor már oda tudtam tipegni első sétáim egyikével a szoba közepén álló nagy fekete dobozhoz, amiből sejtelmes hangok áradtak. Megcsiklandoztam a billentyűket, azok meg hangot adtak. A zongorázás pillanatokon belül egy máig tartó szerelemmé vált. Először magamat tanítottam. Sokat voltam otthon egyedül. Ha a rádió gombjait tekergetve ráleltem egy fülbemászó dallamra, odamentem a zongorához, s addig nem nyugodtam, míg az adott melódiát nem sikerült gördülékenyen eljátszanom. Később elkezdtem a hallott dallamokat díszítgetni, kíséretet szerezni hozzájuk. Ötéves koromban az óvoda nagyon kevés, de mégis létező tananyaga nagyon gyorsan belement a fejembe, s amikor a dalocskákat és mondókákat ismételték az óvonénik, unalmamban társaimat gyapáltam. A pedagógus behívta szüleimet, s arra kérte őket, valahogy kössék le az energiámat. Ebből adódott, hogy a zongorával „kötnek le” engem. A szomszéd utcában lakott egy zongoratanár néni, nála kezdtem el órákat venni, majd két év magántanulás után, mikor elértem az általános iskolai érettségi kort, a hódmezővásárhelyi zeneiskolában folytathattam már hivatalos formában tanulmányaimat. Mindmáig tanulok, hiszen a jó pap is holtáig tanul, és a jó muzsikusnak is mindig van mit elsajátítania.

 -Mi olyan lenyűgöző, csodálatos ebben a hangszerben, hogy egy életre elkötelezte magát mellette?

 -Növendékeimnek szoktam mondani: a zongora tartalmaz egy pár százmillió gyönyörű hangot. Ezen mindenki megdöbben, s nem tudnak rá mit mondani. Meg lehet cáfolni? Nem. Kimeríthetetlen a zongora lehetőségei. A nyolcvannyolc billentyű gyakorlatilag az emberi fül által hallható hangtartomány átfogására képes. A lehetséges hangszín-variációk pedig szinte megszámlálhatatlanok.

 -Egy egész szimfonikus zenekart képes helyettesíteni, ha nem is pótolni…

 -De illúziójában arra is képes. Ha arra gondolok, milyen hatást tud kiváltani Liszt Ferenc átiratában a Tannhauser-nyitányt eljátszani, azt kell mondanom: tényleg egy csodával állunk szemben. A hatást máig is minden nap megújuló lelkesedéssel, csodálattal „bámulom”, hallgatom. Ha szeretettel simogatom a zongorát, akkor ez a hangszer, jó barátként szép hangokat hajlandó kiadni magából.

 -Más pálya nem is vonzotta, csak a zongoraművészi?

 -Nem is álmodtam másról. Jó, azért a mozdonyvezetőn, és a csillagászon én is „átestem”. Budapestről rendeltünk a távcsőhöz lencséket. Rádiókészüléket építettem, nyílpuskát barkácsoltam. Ezek azért elég gyorsan lecsengtek, s már 13 éves koromban, mikor a 7. általánost befejeztem, zenetanáraim tanácsára sikerrel felvételiztem a szegedi konzervatóriumba. Szerencsére a vásárhelyi Kodály Zoltán Ének-Zene Általános Iskola nagyon pozitívan állt a dologhoz, így hetente kétszer külön engedéllyel a harmadik óra után elengedtek, hogy bevonatozzak Szegedre. A nyolcadik általánossal egyidejűleg végeztem el a konzi első osztályát. Még további két évet töltöttem Szegeden, majd felkerültem Pestre a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, s ott érettségiztem.

 -Ezt követte a Zeneakadémia?

 -Igen. Oda tulajdonképpen háromszor felvételiztem. Tizenhárom éves koromban felvételiztem a Különleges Tehetségek Iskolájába, mely a Zeneakadémia égisze alatt működött. Akkor nem jártam sikerrel. 1971 őszétől Budapesten tanultam a konziban. Ez azért volt lehetséges, mert sikeres vizsgát tettem a Zeneakadémia zongora tanszakára. Annyi volt a gond, hogy egyező pontszámot kaptam egy már érettségizett felvételizővel, Ittzés Vilmával. Ő jelenleg az Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója. A bizottság úgy döntött, hogy az érettségizett jelentkezőt veszi fel. Így végül is 18 éves koromba vettek fel a Zeneakadémiára.

 -Művészként sikerült megúszni a katonaságot?

 -Majdnem. Abban az időben a művészeti főiskolásokat nem vitték el katonának. Kivéve 1980-ban. Akkor történt, hogy Czinege elvtársnak a fia is sorköteles korba élt, s miután ő bevonult, kimondta a miniszter: nincs kegyelem. Minket is elvittek Mezőtúrra egy hónapra katonának. Ez természetesen egy „operett-katonaság” volt. Engem ez akkor ért utol, mikor éppen hazaértem a Milánói Scalaból, ahol az ottani Dino Ciani emlékére rendezett nemzetközi zongoraversenyt a második díjjal megnyertem, mert első díjat nem adtak ki. A papa, aki Csányi úr volt még az első világégés alatt, hadihajók építésével kereste a „betevőt”. Fia, Dino Ciani egy nagyon tehetséges művész volt, aki még hajdan a budapesti Liszt-versenyen első díjat nyert, de sajnos fiatalon autóbaleset áldozata lett. Az ő emlékére rendezte a papa ezt a versenyt. 1980. július 1-jén a Scala nagy színháztermében játszottam 3300 ember előtt. Három napra rá már a szögesdrót mögött voltam Mezőtúron. Gyorsan letelt az egy hónap, ám másfél hónapra rá már mentem ki Varsóba a Chopin-versenyre, amit a 146 versenyző közül a legjobb 47 közt fejeztem be. Így a középdöntőig jutottam. 1980 volt az az év is, mikor kézhez kaptam a zongoraművész és tanári diplomámat, s felvettek az Országos Filharmónia ösztöndíjas szólistájának, ami azt jelentette, hogy hangversenyeket kellett játszanom. Ezek ún. szolgálatok voltak. Tizenkét szolgálat fejében kaptam egy havi fizetést, ami – ha jól emlékszem – 2500 Ft volt. A versenydíjak könnyítették meg a megélhetésünket. Akkor már nős voltam. Egy diákszerelemből lett 1979-ben házasságkötés. Azóta eltelt boldog 28 év; 3 gyermekünk van. Ketten már „kirepülő” korba értek.

 -Jól tudom, hogy egyik fia szerzetespapnak készül?

 -Igen. Novícius a Krisztus Légiója Kongregációnál. Ez a legfiatalabb szerzetesrend. 1941-ben alapította egy mexikói atya. Magyarországon misszióban él egy szerzetes atya és két testvér. Ehhez a Legio Christihez tartozik a világiakat is hívó és tömörítő Regnum Christi, melynek családommal együtt én is tagja vagyok. A mozgalom legfőbb karizmája a szeretet.

 -Tíz nemzetközi zongoraverseny díjazottja. Főleg külföldi megmérettetéseiről lehet olvasni. Hazai versenyeken nem is indult?

 -Dehogynem. Életem első versenye is hazai volt, az 1976-os Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraverseny. Itt ugyan nem kerültem be a döntőbe, de Kocsis Zoltán lejött meghallgatni a produkciómat, s azt mondta: „Bandi, te nagyon érdekes dolgokat művelsz a zongorán, de nem tudsz zongorázni.” Úgy értette: nem elég jó a technikám. Kétségbeesve kértem, hogy tanítson meg. Ő lett a főtárgy-tanárom. Kocsisnak ez volt az első éve –az 1976-77-es tanév – mikor Kadosa Pál tanársegédjeként már elkezdett tanítani. Abban az időben kerültem át kamarazenéhez Rados Ferenchez, ami egy óriási előny volt. Azért is, mert Kocsissal nem volt sok órám, mert állandóan turnézott. A sok hiányzó óra kompenzálva lett azáltal, hogy Rados tanítványa lettem. 1979-ben a tanulmányaim befejeztével egyidőben vettem részt a Magyar Rádió Országos Zongoraversenyén, ahol a zsűri különdíját kaptam. 1981-ben pedig a Liszt-Bartók versenyen megosztott negyedik díjat nyertem Székely Istvánnal. Nyílván igyekeztem külföldön is megméretni magamat. Idehaza – csakúgy, mint manapság – „le voltak osztva a lapok”. Kialakultak, talán meg is kövesedtek a zenei viszonyok. Úgy éreztem, hogy volt egy ilyen döntés: Hegedűs Endre nem lesz a vezető művészek között. Ebből csak úgy tudtam kitörni – hiszen bennem élt a vágy, hogy aktív zongoraművész legyek -, hogy elmentem nyugati versenyekre. Természetesen részt vettem keleti versenyeken is. Az említett Chopin-versenyen kívül kétszer méretettem meg magam a Csajkovszkij-versenyen is. Nagyon gazdag tapasztalatgyűjtés volt, de azt azért világosan láttam: kis verseny-kis érdekcsoportok, nagy verseny-nagy érdekcsoportok…Számomra megmaradtak a kisebb kaliberű, de jelentős nyugati és nemzetközi versenyek. Többek közt Olaszországban, Görögországban, a volt NSZK-ban, és Ausztráliában vettem részt zongoraversenyeken. 1981-ben, Sydneyben életem legjelentősebb győzelmét arattam. A nemzetközi verseny-győztesek versenyén a második díjat nyertem, plusz a zsűri különdíját a legjobb kamarazenei dalkíséret versenyágban elért eredményemért. A versenyek lehetővé tették számomra, hogy folyamatosan meglepetésben részesítsem a Filharmónia vezetését, ahol elkönyveltek engem egy közepes képességű muzsikusnak. Láthatták: eredményes vagyok, hozom a versenydíjakat, s mindig forog a nevem. Így négy év után – 1983-ban – felvettek a Filharmónia szólistájának, ami akkor az egyedüli lehetséges módot adta ahhoz, hogy valaki Magyarországon aktív zongoraművész legyen. Ez számomra a folyamatos hazai jelenlétet eredményezte, hiszen a Filharmóniának a ’80-as évek közepén évente 3600 koncertje volt. Ez gyakorlatilag az ország zenei életének 90-95%-át jelentette. Ám itt is erősen „dolgozott” a szelekció. A művészi kvalitásokkal egyidejűleg, s néha azok helyett a pártalapokon való válogatás dominált. Én, aki nem csak, hogy nem voltam párttag, hanem hívő ember is, nem kaptam meg mindig a legnagyobb hangverseny-ehetőségeket. Azt viszont nem mondhatom, hogy tiltottak volna.

 -Ma is beszélhetünk szelekcióról?

 -Egy durva bunkósbot fejti ki hatását: a pénz.

 -Ez rosszabb helyzetet eredményez, mint a pártállami szelekció?

 -Kissé provokatív a kérdés…Most élem, a jelenben az életemet, a múlt pedig mindig megszépíti a dolgokat. Sokszor kiesnek az emlékezet rostáin a küszködések, keserűségek, s megmarad az, amit sikerült elérni.

 -Hallottam arról, hogy régebben minden ágnak egy képviselője volt. Ha karmester, akkor Ferencsik. Ha tenor, akkor Simándy. Direkte nem zongoristát említek példaként. Az illetőt kiemelték – nem vitatom a tehetségét -, vele volt hangos a sajtó. A többiek pedig szinte a „futottak még” kategóriába lettek sorolva. Valóban így volt?

 -Olyan komplex problémát kezdünk el feszegetni, amire sommás választ nagyon nehéz adni. Igaz, ezek a dolgok természetesen léteztek, de volt egy másik, egy ellentétes tendencia. Az úm. egyenlősdi. A kiemelt művészek – úgy éreztem – egy szférával magasabban lebegtek, de az „alattuk álló” művészeket igyekeztek egyenlő mértékben ellátni koncertlehetőségekkel. A világ mindig is arról szólt, hogy vannak egyenlők, s vannak egyenlőbbek. Még ha az ellenkezőjét is hirdeti a média, most is így van. A már említett bunkósbot – „ha van pénzed, azt csinálsz, amit akarsz” – egy nagyon durva és brutális helyzetet teremtett. Nem tudom, hogy mindig el lehet-e hajolni a csapásai elől…Eddig még sikerült. Arra gondolok: ha tudok támogatókat találni, akkor van koncert, ha nem, akkor marad a szakadék feletti egyensúlyozás.

 -Van –e különbség egy zongoraművész és egy zongorista között? Mitől lesz valaki művésszé?

 -A művész érzékenyebben reagál a világ dolgaira, s ebbe a lelkieket is beleértem. Azt szoktuk mondani, hogy valahol a zene is világunk része. A művészek közt kétféle irányzat van. Az egyik irányzathoz tartozók azt vallják: elég, ha a megfelelő hangokat megszólaltatjuk a megfelelő időben. Ez természetesen elégedhetetlen feltétele a játéknak, de szerintem nem elégséges. A zene legfontosabb része számomra a hangok mögé van elrejtve. Hívő emberként azt vallom: a Jóisten egyik legszebb ajándéka az ember számára a zene. Különösen a nagy zeneszerzők mesterművei, amiknek az újraélesztésével, a saját lelkem tükrén való odaadásával igyekszem foglalkozni. Ez a koncert. Természetesen a szép hangok együttese, a harmónia önmagában is esztétikai élmény. Ennél is fontosabb, hogy hiszek abban: ahogy a régi görögök szerint a drámának nevelő célzata is van, úgy a muzsikus is nevel. Az embereket a szebbre, a jobbra hívja. Mi teszi a művészt művésszé? A viszonyulás különlegessége. A művésznek hihetetlenül kitartónak kell lennie. Egy zeneszerető ember, ha „meghallgatja a magáét” elzárja a rádiót, vagy hazamegy a hangversenyről. Nekünk egy előadás után nem ér véget a zene. Lelkünkben állandóan szól valami. Egy-egy dallam mindig feltör belőlem. Mondhatni: egyfajta levegő számunkra a zene. A művésznél a profizmus egyik ismerve, hogy stabilan megtanulja az adott darabot, a másik ismérv: mindig tud változtatni. Nincs soha két egyforma produkció!

 -Minden művésznek van egyéni stílusa. Saját stílusát nehéz volt kialakítani?

 -Feltétlenül! Mindenképpen szerettem volna a saját egyéni stílusom szerint interpretálni a darabokat, de azért ez mindig az imitáción, a példaképeken keresztül megy. Nekünk zongoristáknak Magyarországon nagyon könnyű a dolgunk, mert minden idők legnagyobb zongorása – régen így mondták – Liszt Ferenc volt. Mint zongoraművész, mint karmester, mint zenepártoló és kollegákat támogató fantasztikus egyéniség példaképemmé vált.

 - Nagyon sokszor adta elő a Tannhauser –átiratot. Mi az, ami különlegessé teszi Liszt Wagner-parafrázisait?

 -Elsősorban két zseni találkozása. Liszt Tannhasuer- átirata 1849-ben készült el. Az adoma szerint, amikor Liszt előadta átiratát Wagnernek, az térde esett, és úgy kúszott oda a zongoránál ülő Liszthez, majd így szólt: „Franci, én soha nem gondoltam volna, hogy ilyen zseniális zenét írtam.” Ez nem csak Wagner lelki világára mutat rá, hanem arra is, hogy mit jelent az, ha egy másik zseni nyúl bele egy már eleve fantasztikus zenei szövetbe. Micsoda elképesztő merészség! Úgy megírni tíz ujjra a művet, hogy az visszaadja a szimfonikus zenekar valamennyi színét!

 -Idén lenne 130 éves Dohnányi Ernő. Hogyan ítéli meg a zeneszerző, zongoraművész és pedagógus Dohnányi munkásságát?

 - Dohnányit, elsősorban mint zeneszerzőt ismerem. Zseni volt. Még az idős korában, a kedvezőtlen hangtechnikával készült lemezein is átüt a zsenialitás. A nemzet művésze volt; nagyon egészségesen és világosan gondolkozott a zenéről, a zene szerepéről. Nem vitás: az összmagyar kultúrkincs egyik meghatározó személyisége Dohnányi Ernő.

 -Részt vesz nagyzenekari, kamarazenekari koncerteken, s természetesen szólistáként is fellép. Olyan is előfordult, hogy egy hazai karmesterverseny középdöntőjében közreműködött. Mindegyik szerepben otthon érzi magát?

 -Ez egy olyan kérdés, mint: melyiket szeretem jobban, a marhapörköltöt, vagy a töltött káposztát. A zene mindegyik ága érdekel. Az igazi otthonom a szóló zongora, de nagyon szeretek kirándulni. Több, mint 40 versenymű szerepel repertoáromon. Így örömmel veszek részt kamarazenei és nagyzenekarai- itt zongoraversenyről van szó – produkciókban.

 -Gondolom egy meghatározott értékrend alapján él. Mi van a piramis csúcsán? A hit, a család, vagy a munka?