|
 2007.08.17.
Jelképek
ereje és erőtlensége
Figyelem
az önhergelő technikával egyre jobban korbácsolódó
indulatokat a jelképek körül. Ma reggel például, magas
szellemi szféráiból alászállott közénk Tamás Gáspár Miklós,
az erdélyi, hogy a tévében eredetieskedjen néhány percet
Budakeszi nagy botrányáról: egy-két napon át az Országzászló
rúdjára nem a trikolór, hanem az árpádsávos lobogónk volt
felhúzva! Skandalum! Európaiatlanság! Antiparlamentarizmus!
Terror! Nyilas fasizmus! Sötét, véres, halált hozó jövő!
Ugyancsak
ide sorolnám az aktualitásából soha, semmit sem vesztő
Turul-kérdést, ugyanis vannak tiszteletre méltó „lakósok”
– (ezeket újabban szeretik civil kezdeményezőknek titulálni)
-, akik igenis félnek, ha az 59-es villamosból kitekintve a
bronzba öntött turulmadarat látják meg a fordulóban.
Megfigyeltem: ugyanők soha nem félnek, sőt tekintetük megenyhül,
vonásaik kisimulnak, révedező mosoly jelenik meg vastagbőrű
orcájukon, ha bárhol találkoznak – az amúgy törvényileg
betiltott, tömeggyilkos jelképpel – az ötágú vörös
csillaggal, akarom mondani: Vöröscsillaggal. (Az, hogy én
viszont a vörös csillagtól kezdek el félni, senkit nem érdekel,
de a turulra – amely a városi galamb mellett az egyetlen nem védett
madár Magyarországon - vadászengedélyt kérőket egészen
biztosan nem.)
A
legfrissebb sajtóhírek szerint – rend- és polgárvédelmi
feladatokra, sőt, háborús helyzetben is bevethető – gárdát
szervez a Jobbik. Gárdistáinak fekete egyenruháját árpádsávos
címer ékesíti majd. Sok sikert kívánok nekik, új színfolt
lesznek ebben a kavargó, színes, nagy magyar semmiben. Hozzátenném,
a Jobbiknak különösen kifinomult érzéke van a pótcselekvésekre,
arra, hogy szimbolikus-liturgikus tevékenységgel helyettesítse
a valós tettet. Emlékeztetnék keresztállító szorgalmukra, zászlóadományozásaikra,
valamint a nem kívánt dolgok lepedővel való szakrális letakarására.
Így takarták le például egy szép fehér lepedővel a
kommunista, fegyveres terrorista Spitz úr – (ismertebb nevén Ságvári
Endre) – Szépilona cukrászda-beli márványtábláját, a valóságos,
az ex- és a kryptokommunisták máig szent zarándokhelyét. Aztán,
mit ad Isten, az idén tavasszal ismeretlenek – egészen biztos,
hogy nem jobbikosok, mert azokra nem jellemző a valódi cselekvés
– széttörték Spitz elvtárs tábláját, de annak helye nem
sokáig állott üresen. Alig két hete a Magyar Ellenállók és
Antifasiszták Szövetsége már fel is avatta a közadakozásból
elkészült újat. Szebb, mint a régi. Fiúk, megint van mit
letakarni! Esetleg majd a gárdisták őrizhetik a lepedőt,
nehogy valaki letépje.
Minden
arra utal, hogy a Böszörményi úti Turulnak már a nyoma sem
lesz meg, de - a rendőrgyilkos - Spitz úr aranybetűs, márvány
tábláján mindig lesz friss vörös szegfű. Mindebből egy
tanulságot tudok levonni: nemcsak a könyveknek, de a jelképeknek
is megvan a maguk sorsa. Merthogy, ne higgye senki, hogy én alábecsülöm
a jelképek jelentőségét és fontosságát. Éppen fordítva:
gondolkodásomat évtizedek óta áthatja a jungizmus, tisztában
vagyok a szimbólumok túl nem értékelhető erejével, mindig,
mindenütt kimutatható mélytudati jelenlétével. Csakhogy értelmezésemben
más a mélytudat és más a közélet. Az előbbit lelki energiák
determinálják, az utóbbit politikaiak. És ez azért lényeges
különbség. Szerintem.
A
jelképek a történelem során mindig is legerőteljesebb ösztökéi
voltak a tenni hajlandóknak és képeseknek. Utalnék rá, hogy a
régi csaták rendjét az határozta meg, hogy legelöl, mindenek
és mindenki előtt vitte a zászlóvivő a zászlót, és bizony
elsőként általában a zászlóvivő bukott le a lováról. Aztán
a rudat más valaki ragadta meg, vitte tovább, amíg ő is el nem
esett. Csak a zászló élte túl – elrongyolódva, megpörkölődve
- a csatákat, hordozói csak nagy ritkán voltak olyan szerencsések.
A legveszélyesebb, és a legnagyobb dolog volt zászlóvivőnek
lenni, amit ki kellett érdemelnie annak, aki eljutott odáig.
Sokat tudna erről beszélni legrégibb nemzeti szimbólumunk, az
árpádsávos lobogó. Az, amelynek mai használata a szégyenek
szégyene – Tamás Gáspár Miklós, az erdélyi szerint.
De
talán éppen a sereg előtt vitt lobogó példája mutatja a
legjobban, az amúgy eléggé nyilvánvaló összefüggést: a
jelkép ereje mindig a
mögötte lévő erőből fakad. Gyanítom, ez nemcsak a társadalmi
szimbólumokra, de a jungi archetípusok hatásaira is vonatkozik,
igaz, különböző mechanizmusok szerint. Keresztnek, Turulnak,
árpádsávnak akkora ma az ereje, amekkora erőket mozgatni képes.
Vagy másképpen fogalmazva ugyanezt: amekkora erők állnak mögötte.
A Vatikán a megmondhatója, hogy bizony a Kereszt mögött álló
erők szignifikánsan, és gyorsuló ütemben fogynak. A Turul a
XIX. században élő-lüktető nemzeti szimbólumunk volt, maga a
magyarság, amely akkori erőnlétéhez képest, ma csak egy kitömött
madár a tárló üvege mögött. (Erre utal, hogy nem vagyunk képesek
megvédeni.) Az árpádsáv sorsa ugyancsak méltatlanul alakult:
törölték ezeréves érdemeit, a százezernyi magyart, aki a
honfoglalást követő századok vonulatában alatta és érte
hullatta vérét, törölték áldott jelenlétét az Aranybulla
pecsétjén, mindent kiradíroztak, amit tőle és általa kapott
a nemzet, pusztán csak azért, mert a XX. század közepe táján,
néhány éven át egy olyan magyar politikai erő is alatta
vonult fel, amelynek célkitűzései sértik
az erdélyi származású politikust, Tamás Gáspár Miklóst.
Méltatlan történet. Ennél már csak az volna méltatlanabb, ha
egy magamfajta újságírónak kellene megvédenie a magyar államiság
– talán - legősibb jelképét. Nem is teszem.
Inkább
azon meditálgatnék egy kicsit, hogy szerintem a fekete ruhás,
árpádsávos Jobbik Gárda legényei fordítva ülik meg a lovat:
ők kapni akarnak valamit az árpádsávtól, nem pedig adni
neki. Adni ugyanis nem képes a létrejötte óta cselekvésfóbiás
Jobbik. Az árpádsáv nem varázsszer, a gyengét nem teszi erőssé,
csak azt az erőt képes mozgósítani mindenkiben, ami benne van.
Már pedig én tartok tőle, hogy ez a gárda a lepedős letakarások,
a keresztállítások, a zászlóadományozások állandó háttérdíszleteként
fogja megtalálni hivatását. Ismerve a Jobbik sompolygását a
hatalom megragadása, a parlamentbe besurranás lesése körül
– (a kutya és a forró kása esete) -, ismerve politikájukat,
demagógiájukat és tényleges tetteiket, van egy félelmem,
amely nem feltétlenül igaz, de nem is egészen megalapozatlan: a
Jobbik Gárdától nem erősödni, de gyengülni fog közérzetünkben
az árpádsáv szimbólumereje.
Szőcs Zoltán
|
