vissza a főoldalra

 2007.12.07. 

Kunsági, büszke, konok

Balogh Erika színművésznő Kiskunfélegyházán született. 1981-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Szavalóversenyeken vett részt, Kazinczy-díjat is nyert. 1981-93: a Thália Színház ill. az Arizona Színház tagja. 1993-98: szabadúszó (Várszínház, Szegedi Nemzeti, fehérvári Vörösmarty Színház, Újpest Színház, Karinthy Színház).

1998 óta a kecskeméti Katona József Színház tagja. 2005-ben a kecskeméti színház dolgozóinak titkos szavazása alapján Az Évad színésznője. Az V. POSZT-on a Legjobb női epizódszereplő (Adrienne - Bouillon hercegnő); Színikritikusok díja: legjobb epizódszereplő (Adrienne - Bouillon hercegnő). 2006-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, illetve a közönség szavazatainak köszönhetően Súgó Csiga díjat nyert.

Főbb szerepei: Mihail Bulgakov - Elbert János: A Mester és Margarita (Natasa; Nisza), Lászár Ervin: Négyszögletű kerekerdő (Lószerafin), Fedor Ágnes: Miss Arizona (La Bella Manta), Peter Hacks: Ádám és Éva (Éva), Hans Fallada – Tankred Dorst: Mi lesz veled, emberke? (Titkárnő), Cseres Tibor: Parázna szobrok (Thormay Linda), Csingiz Ajtmatov - Elbert János: Az évszázadnál hosszabb ez a nap (Begimaj), Maurice Maeterlinck: A kék madár (Tündér), Lev Tolsztoj – Erwin Piscator: Háború és béke (Natasa), Iszaak Babel: Alkony (Maruszja), William Shakespeare: Lóvátett lovagok (Rosaline), Moliere: Versailles-i rögtönzés (Moliere-né), Moliere: Gömböc úr (Julie, Oronte lánya), Molnár Ferenc: Doktor úr (Lenke, a sógornő), Munkácsi Miklós: Mindhalálig Beatles (Szonja), Peter Karvaš: Gyönyörök kedden éjfél után (Harriet), Tamási Áron: Ördögölő Józsiás (Jázmina, tündérkirálylány, Lámsza lánya), Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci (Pattenó Rozi, kültelki lápvirág), Mario Moretti: Három majom a pohárban (Rosy, nővér), Henrik Ibsen: A tenger asszonya (Bolette), Georges Feydeau: A női szabó (Suzanne), Marc Camoletti: Hatan pizsamában (Brigitte 2.), Jean Anouilh: Romeo és Jeannette (Júlia), Pozsgai Zsolt: Törődj a kerttel! (Fiatal lány), Gyurkovics Tibor: Császármorzsa (Csilla), Szakonyi Károly: Adáshiba (Vanda), William Mastrosimone: Az erőszak határai (Marjorie), Karinthy Frigyes - Szakonyi Károly: Tanár úr, kérem! (Irén), Mikszáth Kálmán - Bodolay Géza: Új Zrínyiász (Bobor ezredesné, Marika), Giorgio Pianosa: Mert a mamának így jó (Lívia, Giacomo felesége), Stanislaw Wyspianski: A magyar mennyegző (Menyasszony), Madách Imre: Az ember tragédiája (Egyik Éva), David Hirson: A bohóc (Madeleine Béjart, Béjart húga), Katona József: Bánk bán (Gertrudis királyné), Moliere: Don Juan vagy a kőszobor vacsorája (Donna Elvira), Roland Schimmelpfennig: Push up 1-3 (Angelika), Friedrich Schiller: Ármány és szerelem (Lady Milford, a fejedelem kegyencnője), Paolo Taviani - Bodolay Géza: Előre hát, fiúk! (Esther, Fulvio nővére), Mihail Bulgakov: Álszentek összeesküvése (Madeleine Béjart) , Angelo Beolco Ruzante: Az anconai özvegy (Ginerva, az anconai özvegy), Tasnádi István: Malacbefõtt (Mámorné, Jolán - kortalan, de többnek néz ki), Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei (Yvette Pottier), Ács János: Casanova nuova (Heroina-színésznő), Kodolányi: Földindulás (Piókás Szüle), William Shakespeare: Rómeó és Júlia (Capuletné), Eugène Scribe: Adrienne (Bouillon hercegnő), Beaumarchais: Figaro házassága, avagy egy őrült nap (Grófnő), Hervé: Nebántsvirág (Corinna), Schiller: Don Carlos (Eboli hercegnő), Zerkovitz: Csókos asszony (Hunyadi néni), Ionesco: A kopasz énekesnő (Mrs. Smith), Horváth Péter-Mihály Tamás: 56 csepp vér (Őrnagyné), Gogol: Háztűznéző (Arina Pantyelejmonovna), Tasnádi István: Finito (Blondinné), Shakespeare: A windsori víg nők (Page-né), Móricz Zsigmond: Úri muri (Rhédey Eszter, Zoltán felesége).

Film, tv: A család, A hét nyolcadik napja, Alkony, A nagy agyhalál, Az éjszaka, Cigánykerék, Fagylalt tölcsér nélkül, Fehér kócsagok, Glória, Gyertek el a névnapomra, Gyémántpiramis, Györgyike, drága gyermek, Jókedvemben vettelek el, Ligeti legendák, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Őrzők, Párizsi élet, Szamba , Szeressük egymást gyerekek.

 -November elején egy este e-mailben kértem művésznőtől interjút, s másnap reggel máris hívott egyeztetés végett. Ez azt jelenti, hogy ennyire elfoglalt, vagy pedig szereti jó előre beosztani idejét?

 -Úgy gondolom, ha egy rajongó, egy újságíró, vagy bárki a szakmából felkeres engem, akkor kötelességem, hogy válaszoljak. Ez sajnos manapság kuriózum, pedig egy teljesen normális hozzáállásról van szó.

 -Helyes az a következtetésem, hogy igyekszik szabadidejét autentikusan kihasználni, s a legapróbb részletekig beosztani?

 -Így van, életemben a harmóniára törekszem. Azt hiszem siker koronázta törekvésemet. Nagyon sokat foglalkozom szüleimmel; nem feledve el azokat a régi erkölcsi normákat, amelyek kiveszendőben vannak. A média azt sugallja: nem fontos az idősek, a szülők tisztelete, s a gyerekek szeretete. Maximálisan ellene mondok minden ilyen ártó sugalmazásnak. A temetőben már késő azt mondani: „bocsánat, anya, nagyon szerettelek, csak nem volt időm megmondani.”

 -Olvastam: kislánykorában eléggé félrehúzódó, magának élő volt. Hogy lett ebből mégis színészet?

 -A „magának élés” azt jelenti, hogy már akkor is rengeteg dolgot csináltam: zeneiskolába, angolra és sportolni jártam. Mindegyik iskolámat kitüntetéssel végeztem. Ezt azért szoktam kihangsúlyozni, mert a mai ún. médiasztárok előszeretettel emlegetik: minden iskolából kibuktak. Bizonyos újságok pedig azt sugallják: nem muszáj tanulni, úgyis lehetsz sztár. Ez nem igaz, a tanulásnak igenis nagyon sok haszna van. Vállalom: büszke vagyok arra, hogy kitűnő voltam, s szerettem tanulni. Ezt értik visszahúzódás alatt. Szerettem a verseket, megtanultam szépen, értelmesen beszélni, s ez vezetett a Kazinczy-díjhoz. Már diákkoromban fontosnak tartottam a magyar nyelv ápolását, tanáraim pedig szavalóversenyekre küldtek, s irodalmi színpadokon szerepeltem. Ez adta az indíttatást a színészethez.

 -Említette a sztárokat. Vannak Magyarországon a szó eredeti, nemes értelmében sztárok, csillagok?

 -Számomra azok a sztárok, akiket nem látunk a különböző bulvárlapokban és kereskedelmi csatornákban, hanem vidéki színészként maximális hittel és a színház szeretete miatt dolgoznak a színpadon, s kiváló előadásokat hoznak létre. Kecskeméten annyira jó darabokat állítunk színpadra, hogy bizony jó előre meg kell venni a jegyeket az érdeklődőknek. Többen megállítanak azzal, hogy valahogy vigyem be őket az Úri murira, vagy a Windsori víg nőkre, s akár végigállnák az előadást, csakhogy megnézhessék a produkciót. Azokat a produkciókat, amiket nem a hamis, hanem a valódi sztárok hoznak létre.

 -Tudtommal nem szívesen ad interjút, mert a mai lapok többsége a színész magánéletére kíváncsi. Nem érzi elkeserítőnek, hogy egy színházról csak akkor írnak, ha valós, vagy kreált botrány szaga veszi körül, a produkciókat pedig inkább a szakmai lapok méltatják?

 -A fővárosi lapokat nem érdekli az, hogy mi történik egy vidéki színházban, vagy egy vidéki színésszel. Akkor biztos lejönnének, ha valami botrányba keverednék, s zűrzavaros magánéletem lenne. Szerencsére már egyre több kollegám elutasítja azt, hogy olyan interjút készítsenek vele, ahol nem a szakmai kérdések vannak napirenden. Nézzünk meg egy bulvárlapot, s láthatjuk ugyanaz a „sztár” szerepel lassan öt éve. Róla mindent tudunk, akkor is, ha semmi értékeset nem tett le az asztalra. Szüleim három vastag dossziéban őrzik a rólam szóló cikkeket, a velem készült interjúkat. A ’90-es évek végéig tartott az a „normális” időszak, amikor a színházról, életmódomról, a lovaglás szeretetéről és a sportról kérdeztek. Magánélet nem került terítékre. Az utcán sokan megszólítanak, s közlik: örülünk, hogy maga nem olyan, akit elkábít a hamis csillogás, és nem vesz részt sztár-partikon. Tudom: anyagilag ezzel sokat veszíthetek, de elveimből nem vagyok hajlandó engedni.

 -Kiskunfélegyházán született – magában hordozza a kunsági ember erejét is?

 -Erősen. A kunsági ember konok, büszke, „magyarabb a magyarnál”. Az utóbbi kifejezés Móra Ferenctől származik. Az a gond, hogyha elmondok egy ilyen mondatot, akkor azonnal nekem ugranak, s nacionalizmussal vádolnak. Miért baj, ha valaki szereti hazáját, s boldog, mert Kiskunfélegyházán született?

 -Lokálpatrióta?

 -Nem tagadom. Számomra az Alföld és a Kunság nagyon sokat jelent.

 -Ha jól számolok, elsőre felvették a Színművészetire. Segített valaki a felkészülésben?

 -Tizennégy éves koromban találkoztam Paál Istvánnal, legendás szegedi rendezővel. Sajnos az ő neve is ismeretlen a fővárosi körökben, mint mindenkié, aki értékest alkotott. 1961-től 1974-ig a szegedi Egyetemi Színpad tagja, 1965-től művészeti vezetője is volt. 1967–1974 között a kaposvári Csiky Gergely és a Szegedi Nemzeti Színházban is dolgozott különböző munkakörökben. Ezt követően a szolnoki Szigligeti Színház rendezője, 1980-tól főrendezője volt. Paál István az egyik versmondó versenyen a zsűri elnöke volt, s ettől kezdve egy fantasztikus barátság vette kezdetét. Könyveket, verseket hozott nekem, s nagyon sokat foglalkozott velem. Ő készített fel a felvételire. Egy érdekes adalék a felvételimhez: a főiskola titkára, Tiszeker Lajos, aki 47 éve dolgozik a Színművészetin, sokszor emlegeti, hogy pályafutása során csak egyszer látott olyat, hogy valaki zsabós fehér blúzban, sötét szoknyában és copffal jött felvételizni. Ilyen voltam, ennyire kislány…

 -Ez megdöbbentette a felvételiztetőket?

 -Nevettek…Bizonyára volt valami tisztaság bennem, ami miatt felvettek. Furát mondok: nem kellett volna. Hiba volt. Annyira kislány voltam még akkor, a szüleim védő szárnyai alatt nevelkedve, hogy még várni kellett volna egy-két évet a főiskolával. Fogalmam sem volt: mit jelent a színház, s a budapesti lét. Nem tudtam, hogy a színészetnek milyen kemény pszichés követelményei voltak.

 -Nehéz volt megszokni a pesti létet?

 - Nagyon. Nem voltam kellően felvértezve azzal az erővel, ami elengedhetetlen ezen a pályán. Nagyon ártatlan és nagyon védtelen voltam, mikor bekerültem a főiskolára. Elsőben én voltam a „csillagocska”, de hamar elvesztettem önbizalmamat, s nem volt, aki segítsen nekem. Senki nem mondta: hogyan viselkedjek rendezőkkel, idősebb kolleganőkkel, s miképp reagáljak különböző rendezői instrukciókra. Tisztán, becsületesen megmondtam mindig a véleményemet, s ez több galibát okozott.

 -Színházi nyelvvel élve: fúrták?

 -Igen. Pontosan azért, mert mindig igazat mondtam. Ezt a tulajdonságomat otthonról hoztam. Azt tanultam: legyek szerény, becsületes, igazmondó. A színháznál pedig muszáj kissé felvértezni magunkat a támadásokkal szemben. Ha fiatal kollegákkal találkozom: segítek nekik, azért mert anno én is arra vágytam, hogy legalább egy kollegám „fogja meg a kezem” és tanácsokat adjon arra vonatkozólag: hogyan viselkedjek különböző helyzetekben. A főiskolán, néhány kollegám - pejoratív értelemben - azt mondta rólam: túlzottan egészséges vagyok.

 -Mit kell ez alatt érteni? Nem járt el bulikra?

 -De, eljártam. Tisztán éltem, sportoltam, mosolyogtam, s mindig jó kedvem volt. Mindenkit szeretettem, s vágytam arra, hogy engem is kedveljenek – később tudtam meg, hogy ez a pálya nem egészen erről szól.

 -Említette a Kazinczy-díjat. Mit gondol, miért nehéz a gyerekeket rávenni arra, hogy tisztán, szépen beszéljék anyanyelvüket?

 -Óriási a felelőssége a médiának. Bekapcsolják a fiatalok a tv-t, s hallják az ún. pótszavakat, míg a régi, szép magyar kifejezések teljesen kivesznek a közbeszédből. Sajnos a szülők többségének nincs ideje foglalkozni gyerekével. Miért? Mindenki azért dolgozik, hogy életben tudjon maradni. Nem is elég egy állás ahhoz, hogy egy család normálisan élhessen. Elismerem, hogy sok szülőnek nincs arra energiája, hogy tudatosan nevelje gyermekét, s megóvja az ártó hatásoktól. Természetesen vannak ellenpéldák is.

 -Az említett régi szavak megmaradásának egyik, ha nem a legfontosabb feltétele az olvasás.

 -Ez így van. A közelmúltban voltam vendégségben Balczó Andrásnál. Tizenhárom gyermeke van, a legkisebb 9 éves. Fantasztikus harmóniában élnek, intelligensek, műveltek – nincs a házban televízió. Az iskolában is csak kezdetben furcsállták azt, hogy nem nézik a mások által kedvelt műsorokat a Balczó-gyerekek. Tv-nézés helyett kirándulnak, olvasnak, társasjátékot játszanak. Persze, nem a tv-készülékkel van a gond, hanem a sugárzott műsorok szellemiségével. Régebben magyar népmeséket, színházi közvetítéseket is lehetett nézni a tv-ben…Ma a gyerek hazamegy a suliból délután öt órakor, mivel szülei dolgoznak, bekapcsolja a készüléket, s bámulja a különböző beszélgetős show –műsorokat. Így aztán elképesztő impulzusokat kap egy teljesen beteges és abnormális világról.

 -Kanyarodjunk vissza a főiskolás évekhez. Milyen osztályfőnök volt Kazimir Károly?

 - Kiváló. Azon tanárok egyike volt, aki minden óráját megtartotta, szerette az osztályát és ragaszkodott tanítványaihoz. Előfordult, hogy anyagilag is segítette őket. Ha látta, hogy valamelyik tanítványának nincs elég pénze, leküldte a boltba valamiért, azzal: a visszajáróból vegyen élelmiszert, vagy cigit magának. Később a Tháliában is mindig féltve, óvva dolgozott velünk. Ennek a ragaszkodásnak hátránya is volt. Nem szívesen adott ki minket „idegen” produkciókhoz. Féltékeny volt. Így bizonyos értelemben gátolta is indulásunkat. Ugyan fantasztikus szerepekkel halmozott el minket, de nem engedte meg, hogy máshol is kipróbáljuk magunkat.

 -1981-ben diplomázott, majd rögtön a Thália Színházba került. Előfordult, hogy havonta több, mint 30 előadásban vett részt. Nem érzi úgy, hogy kizsigerelték?

 - Nem. A Kunságból hihetetlen energiákat hoztam magammal. Soha nem éreztem magamat fáradtnak. Elmondhatom: eddig sem beteg, sem fáradt nem voltam életemben.

Senki nem hiszi el koromat, s csodálkoznak: sportolok, lovagolok, motorozok, autózok, s mellette dolgozok, s gondoskodom szeretteimről.

 -Kazimir után jött Mikó István, akkor lett a színház neve Arizona. Akkor főleg zenés szerepeket kapott?

 -Játszottunk prózai darabokat is. A váltás azért történt, hogy maga a színház megmaradjon. A társulat emelte ki a maga köréből Mikó Istvánt, remélve, vezetésével nem fogunk elbukni. Sajnos így is elbuktunk.

 -Majd jött Törőcsik a rövid életű Művész Színházával. Tudtommal nem csak művésznőre, hanem az egész addigi társulatra nem volt szüksége az új igazgatónak…

 -Így van. Mi, akkori fiatalok úgy gondoltuk, megy az élet a maga útján, úgyis hívni fognak valahova. Az idősebb kollegák viszont elképesztő helyzetbe kerültek, s akkor senki nem emelte fel szavát a társulat érdekében. Sem az újságírók, sem a politikusok. Bizonyos emberek elhitették magukról, hogy ők alkotják a színészi élcsapatot. Nem hiszek abban, hogy lenne ilyen társaság, hiszen a színházi ízlés nagyon változó. Teljesen normális dolog, hogy valaki rajong értem, míg más gyűlöli a színpadi munkámat. Butaság kijelenteni: „én igazi művész vagyok, míg te nem vagy az.”

 -Szabadúszó lett. Mi az előnye ennek az állapotnak?

 -Előnye: új kollegákkal, új szerepekkel találkozhattam. Az új kollegák pedig új impulzusokat adnak, és új színekkel gazdagítják saját alakításomat is. Soha nem voltam viszont olyan „telefonálós fajta”, aki rácsörög adott igazgatókra, mondván, hogy ráér, és szerepekért ácsingózik. Pedig kell, de képtelen vagyok rá.

- Jól tudjuk, hogy a színpadi szerzők, drámaírók elég „mostohán bánnak” a nőkkel. Egy Shakespeare dráma eljátszásához kell kb. 10 színész, de csak 2-3 színésznő. Operetténekesnők pedig arról panaszkodnak, hogy egy bizonyos korban kislány, primadonna szerepekkel már nem lehet, s nagymama, nagynéni alakításokkal még nem lehet a publikum elé állni. Balogh Erika eddig mindig alkatának, habitusának, életkorának megfelelő szerepeket kapott. Minek, vagy kinek köszönhető ez?

 -A kecskeméti színház igazgatójának, Bodolay Gézának, aki már akkor kiszemelt magának, amikor még nem volt direktor. Megígérte: ha kinevezik egy színház élére, akkor az elsők közt leszek, akit elhív magához, s végigkíséri szakmai fejlődésemet úgy is, hogy életkoromnak és alkatomnak megfelelő szerepekkel lát el. Betartotta ígéretét, s ennek köszönhető az a sok díj, amit 2005-től főleg kecskeméti alakításaimért kaptam.

 -Könnyen mondott igent a vidéki szerződésre? Egyszer, még szabadúszóként azt nyilatkozta: már nem vagyok kezdő, hogy csapot-papot itt hagyjak.

 -Nem volt egyszerű lecsábítani engem. Annyira elkeserített a régi Tháliások elbocsátása, hogy nem akartam társulathoz szegődni. Úgy éreztem annyira igazságtalan az egész rendszer, hogy abba nem illek bele. Bodolay Géza nem adta fel, addig kérlelt, míg igent mondtam. Nem bántam meg a döntést: rajongok a kecskeméti színházért, a társulatért.

 -Magyarország főváros-centrikussága miatt többen lenézik a vidéki színjátszást. Mit lehet tenni az ilyen mentalitás ellen?

 -Igazgatóm szerint nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk vidéknek. Szakmai siker szempontjából felvehetjük a versenyt bármelyik budapesti színházzal. Le kell jönni Kecskemétre, meg kell nézni néhány előadásunkat, s aztán lehet ítélkezni.

 -Mit talált Kecskeméten? Az sem lehet mindegy, hogy milyen közegben és kikkel dolgozik…

 -Olyan fiatal kollegákkal ismerkedtem meg, akik fillérekből hoznak létre egy-egy produkciót. Ők éjt nappallá téve a színháznak élnek, úgy, hogy még lehetőségük sincs arra, hogy egzisztenciálisan valahová eljussanak. Egy kezdő, fiatal, vidéki színész számára - családi támogatás nélkül - csupán szép álom egy lakás, és az otthonteremtés. A rossz anyagi helyzet ellenére igazi barátságokról, jókedvről, összetartozásról, szellemi műhelyről lehet beszélni.

 -Sokan fájlalják, hogy mostanában egyre ritkábban látni gazdag színvilágú, pompás színpadokat, helyettük leegyszerűsített díszletekkel, jelmezekkel találkozhatnak. Egy színésznek mindegy, hogy mi veszi körül a színpadon?

 -Az igazi egyéniség, az igazi színész számára teljesen mindegy, hogy egy üres szobában, vagy csodálatos környezetben játszik. Anyagi okai is vannak a leegyszerűsített díszleteknek. Tessék szponzorálni a színházat, hiszen egy gazdag kiállítású előadásnak igen magas költségvonzata van. Szakmai részről is meg kell közelíteni a kérdést. Nem hiszek már abban, hogy pl. Schiller Don Carlosát az eredeti, archaikus szöveggel, korhű jelmezekben el lehetne játszani. A régi, nagy, veretes drámákat fel kell valamivel frissíteni, mert ha nem, akkor éppen a klasszikus szöveget és a látványt követelő réteget nyomná el a nézőtéren az álom.

-Egy ideig- amíg volt rá pénz – oktatott a Színház-és Filmművészeti Főiskolán, mégpedig lovaglást. Mikor érezte úgy, hogy profi módjára ül a nyeregben?

 -Ezt soha nem lehet érezni. Szerintem nincs olyan lovas, aki elmondhatja magáról, hogy profi, mert minden verseny a ló egyéniségétől is függ.

 -Igaz, hogy vívásban sem utolsó?

 -Az alapok megvannak…Régebben az öttusának mindegyik ágát űztem. Futottam, úsztam, lovagoltam, célba lőttem, vívtam, de sportbeli „tudományaimat” a filmekben egyetlen egy magyar rendező sem használta ki.

 -A Depardieu Cyrano c. filmjében egy spanyol lovastisztet alakított. Ki kérte fel erre a szerepre?

 -A filmben a 70 spanyol lovas között én voltam az egyetlen nő. Férjem, Pintér Tamás, művésznevén Oroszlán, a kaszkadőrök doyenje volt a film akciórendezője. Neki köszönhetem, hogy egy lipicai mén hátán szerepelhettem a Cyranoban.

 -Egyre többet hallani, hogy egy művész ne politizáljon, hanem maradjon meg szakmájában. Október 23-ai szereplését az Astoriánál politizálásnak tartja?

 -Ennek a szereplésnek van egy előzménye. Rákay Philipp tavaly meghívott a Fidesz győri kongresszusára műsort vezetni. Elvállaltam, s csupán konferálás volt a feladatom. Semmilyen politikai hitvallás nem hangzott el tőlem, mégis a győri kongresszust követően megfosztottak egy pesti főszereptől, pedig két éven keresztül készült az adott darabra a rendező, s csak az én személyemben gondolkodott. Idén az Astoriánál azért vállaltam el a háziasszonyi teendőket, mert az volt a célom, hogy a magam művészi eszközeivel hozzájáruljak ahhoz, hogy békésen ünnepeljük meg a forradalom győzelmének évfordulóját.

 -Kecskeméten nem érte semmi kellemetlenség, hogy részt vett az említett rendezvényen?

 -Nem, sőt nagyon büszkék voltak rám. Azok pedig, akik a politikai „túloldalon” állnak, nem tudtak szakmai hibát találni fellépésemben.

 -Több, mint huszonöt éve van a pályán. Mi adja hozzá a hitet?

 -A fiatalok, a gyerekek. Ők a darab elején persze hangoskodnak, mobiloznak, de amikor megfogja őket a szó és a színház ereje, akkor csillogó szemekkel, csendben nézik végig az előadást. A kecskeméti színháznak az egyik célja, hogy a fiatalokat megismertesse a valódi értékekkel, és az örök igazságokkal.

Volt a színháznak egy rajongója, egy jászkarajenői református lelkész: Maczo Zsolt Mihály, aki november 7-én, 34 éves korában visszaadta lelkét Teremtőjének. Templomot építetett, jótékonysági esteket és a fiataloknak színházlátogatásokat szervezett. Egyike volt azon „névtelen” magyar kultúra közvetítő apostoloknak, akik mindent megtesznek a hagyományok ápolásáért, a fiatalok neveléséért és az értékek továbbadásáért. Az ő személye is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megtartsam hitemet a színházban és az igaz szó erejében.

 Medveczky Attila