vissza a főoldalra

 2007.12.07. 

Bevezető sorok a „Szabó Dezső magyarsága” elé

Megtiszteltetés is, öröm is, hogy a Szabó Dezső Emléktársaságot képviselve rövid bevezetőt mondhatok ebből az ünnepi alkalomból, miközben nyilvánvaló, mint az egyszeregy: önök több százan természetesen nem az én bevezetőm miatt vannak itt, ám félve gyanítom, nem is Szabó Dezső miatt. Legyünk őszinték: nemzeti létünk ellenségei szorgos munkával elérték, hogy mára már Szabó Dezső, a korábbi magyar generációk „Mestere”, nem ismert, nem olvasott, nem népszerű író. Ma már Szabó Dezső neve nem mozgat magyar tömegeket, egyetemi ifjúságot. Valaha mozgatott.  Akik ma itt vannak, csakis Hegedűs Loránt, az ország legnépszerűbb kálomista püspöke miatt jöttek el, mert az ő fényűző szellemének  szikráiból szeretnének hazavinni valamit. Beszélhetne Hegedűs püspök Karácsony Sándorról, Sinkáról vagy Komjáthy Jenő tolsztojanista költészetéről, akkor is itt lennénk és hallgatnánk őt. Ma este Szabó Dezsőről fog beszélni, és biztosíthatom önöket, hogy a református egyház nyugállományba száműzött püspökét – (mivel kis hazánkban nincs távoli ködökbe vesző Tomis, így marad a nyugdíj) - nemcsak olvasottsága,  műveltsége,  látóköre, radikális igazságszeretete, de  személyes, megélt sorsa is a lehető legautentikusabb Szabó Dezső interpretátorrá avatja napjainkban.

                Az elmúlt húsz évben számos előadást tartottam Szabó Dezsőről magam is, ezért szinte elkerülhetetlen néha az önismétlés. Elnézést azoktól, akik  már korábban hallották volna tőlem, de ezúttal is utalnék rá, hogy 1989 őszén interjú készítés közben mit mondott nekem Gyula város akkor még élő, de a fojtogató cigarettafüstben javában haldokló költője, Simonyi Imre. Mivel verseiben gyakran és nagy szeretettel írt a Mesterről, Szabó Dezsőre terelődött a beszédünk, amikor váratlanul nekem szegezte: „Hány éves vagy te?” Mindezt az eufórikus ’89-ben kérdezte, mire én rávágtam a választ: 38. Ekkor Simonyi rövid gondolkodás után a következőt nyilatkozta ki: „Tudod, aki 18 éves korában nem Szabó Dezső-hívő, az 28 éves korára hazaáruló lesz. De aki még 38 évesen is szabódezsőzik, az hülye.”

                Elismerem, ezen nagyot lehet nevetni, de én nem a vicc kedvéért idéztem fel ezt a mondatot, hanem a tragikumáért. Ne viccesen, hótt komolyan tessenek elgondolkozni az idős költő észrevételén. Mert mi is a mai helyzet? A gimnazista ifjú lelkesedik a nemzeti ügyért, ez az állapot akár még az egyetemen is kitart, de aztán a diploma megszerzése, az életben való helykeresési tülekedés, a karrierépítési szamárlétra veszélyes kiingásai közepette hirtelen „megjön a gyerek esze”, azaz az igazság keresését, a mellette való állhatatos kiállást, a gyakorta sok áldozatot követelő, csendes, építő munkát egy elegáns vonallal áthúzza az ifjú, és közli, hogy mindez „reálpolitikailag nem időszerű”. Gondolatvilágában Szabó Dezső helyére a reálpolitika kerül. A fény helyére a sötétség, a tűz helyére a víz. Erről a reálpolitikáról állapította meg a kiváló George Orwell, hogy annak leánykori neve nemes egyszerűséggel: becstelenség.

                Aztán nagyon sok mindenre jól használható lesz ez a reálpolitikázás, mert mint a görög tragédiákban a végzetet megszólaltató kórus mindent megmagyaráz, indokol, lépések megtételére vagy megtagadására jogosít, valójában leveszi vállunkról a döntés felelősségét és súlyát. Mert ugyebár nem mi akarjuk, hanem a reálpolitikai helyzet diktálja ezt vagy azt a lépésünket. Akár még sajnálkozni is lehet, de engedelmeskedni muszáj. Olyan ez, mint ama szörnyű évek hírhedt hóhérja, a sok száz politikai foglyot kivégző Bogár János, akiről fennmaradt, hogy miközben a halálraítéltek nyakába rakta a kötelet, oda hajolt hozzájuk és a fülükbe súgta: „Nem én, hanem a törvény.” Nos, Szabó Dezső műveiből, az ő általa tanított morálitásból pontosan azt a társadalmi és individuális veszélyt lehetne elkerülni, ami ennek az ocsmány hóhérnak az önáltatása volt. Ugyanis minden döntés az én döntésem, minden Igen az én igenem, és minden Nem az én nemem kell, hogy legyen, ha az az én ajkaimról hangzik el! Döntéseimért csakis enyém a felelősség, nincs mellébeszélés, és nincs „de”, csak tények vannak, a jó és a rossz tényei, a üdvösség és az elkárhozás útja, amely pontosan oda is fog vezetni, és senkit - sem a földön, sem az égben senkit - nem fog már érdekelni a miértek, a részletek, a mentegetőzések és magyarázkodások logikája.

Az elsodort falu írójától sok érvet eltanulhatunk, hogy merjünk bátran szembeszegülni a már-már vallásos tisztelettel emlegetett,  érinthetetlen tabuként kezelt, álszent reálpolitikai óbégatással, amelyet, ha egy kissé megkaparunk, ott látjuk a felszín alatt a legközönségesebb emberi önzést és érdeket. Szabó Dezsőt olvasva megtanulhatnák a tömegek a legnyilvánvalóbb alapvetést: eleve nem lehet realitás az, ami életellenes.

                Szabó Dezső nem mint író, hanem mint morális példa bukott el, pontosabban szólva lett üldözendő a XX. és XXI. század hatalmasainak szemében. Nem a műveitől rettegnek valójában, hanem attól, hogy a Szabó Dezső-jelenség, ne adj’ Isten társadalmi, erkölcsi divattá válik, és hatására újból alapérték lesz az igazság melletti kiállás, a nemzeti szolidaritás, az elesettek iránti részvét, miközben megvetendő erkölcsi hullákká válnak a hazugok, az önzők, a szeretni és adni nem akarók. Ez a szép, új világ ugyanis, ami most épül körülöttünk a hazudozásra, az önzésre, a közönyre és az olthatatlan sikerességi vágyra épül. Jó ideje a pénz már az isten Magyarországon, ugyan miért lenne kívánatos tananyaggá emelni azt az írót, aki a részvétből fakadó altruizmust tekinti a világ egyetlen mozgató erejének? (Tessenek csak elolvasni A tarisznya című novelláját, amiből megtudhatják, hogy az ő kozmoszában még a halált is a részvét motiválja.)

                Szabó Dezsőről nagyon keveset tud a ma magyarja, és azt is tévesen. A legtöbben ugyanis úgy vélik, hogy Szabó Dezső alapvetően homo politicus volt, pedig nem volt. Ő elsősorban, és mindenek előtt homo moralis. Emlékeztetnék rá, hogy 1911 és 1941 között Tiszától Telekiig bezárólag minden hivatalban lévő magyar miniszterelnököt ízekre szedett – de nem a politika, hanem a veszélyben lévő magyar életmorál elvei és érvei mentén, figyelmeztetve rá, hogy „a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”. Ez nem politika, ez több annál.

                Köszönöm türelmüket és az alkalmat, hogy e régen várt, nagy hiányt pótló Szabó Dezső-előadás előtt meghallgattak. Szóljon a püspök úr, aki noha már kétszer is volt 38 éves, mindnyájunk gazdagodására és szerencséjére, töretlen energiával szabódezsőzik.

 Szőcs Zoltán