vissza a főoldalra

 2007.12.14. 

A népzene maga az anyanyelv

Faragó Laura népdalénekes, énekművész Budapesten született. 1971-ben a Szegedi Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát magyar és ének-zene szakon. 1970-ben a Magyar Televízió „Röpülj Páva” nagydíjasa, és 1971-ben az angliai Middlesbrough-ban rendezett nemzetközi népdalversenyen első díjat nyer. Ettől kezdve tanul, tanul, hogy taníthasson. Diplomás dal- és oratóriuménekes, Béres Ferenc énekestársa és Török Erzsi utódja. 1976-ban a Magyar Rádió nívódíjasa, 1982-ben, a Kodály-centenárium évében „A száz kitüntetett művész” egyike. 1989-ben megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, 1994-ben a „Rendületlenül” c. diplomát. Meggyőződése, hogy népdalkincsünk letéteményese a mi magyar „éneklő ifjúságunk”! 2004. január 22-én, a Himnusz születésnapján elnyeri „A Magyar Kultúra Lovagja” címet. A Művészetbarátok Egyesületének szép kitüntetését, a Béres Ferenc Emlékplakettet is megkapta. Az Egyesület az emlékplakettet az énekművész halálának (1996) évében alapította, hogy így ismerje el a magyar népzene, a népdal terjesztésében és ápolásában legeredményesebben munkálkodókat. 2005-től a Magyar Katolikus Rádió Zene és Poézis című műsorát szerkeszti. Kutatómunkájának eredménye nyomtatásban is olvasható: az 1999-ben megjelent Ünnepeink és a 2003-ban megjelent Szülőföldem, zengő anyanyelvem című könyvekben.

 – Kérem, meséljen szüleiről. Vallásos családban nevelkedett?

– Kiss Ferenc, Kárpátaljáról származó irodalomtörténész – a népi irodalom nagy tudora – a Művek közelről c. kritikai és tanulmánykötetét 1972-ben a következő mondatokkal dedikálta nekem: „Hogy más Faragókat is el lehessen viselni, téged adott nekünk az Úr, Lauránk!” Tudni kell, hogy akkoriban volt egy vitája Kiss Ferencnek az ÉS-ben Faragó Vilmossal. Eszerint a „Faragó” vezetéknévvel nem volt nagy szerencsém, pedig őseim az erdélyi Szolnok-Doboka vármegyéből települtek az Alföldre – pár száz évvel ezelőtt. A „Laura” névnek már nagyobb az aurája: édesanyám nővérét, keresztanyámat hívták Laurának. Református diakonissza nővér volt a Bethesda Kórházban, amíg föl nem számolták a protestáns rendet. Később gyógypedagógusként dolgozott. Édesanyám Vincze Eleknek, Somogy megye esperesének a leánya, olyan erős istenhitben élt, hogy tizenegy gyermeket hozott a világra. Mindannyiunkat istenfélelemre nevelt. Látható is a szobám falán egy kis hímzett kézimunka, melyet édesanyámnak varrtam, amikor ő már nagybeteg volt. Rajta az írás: „Drága édes anyámnak / aki e kis hazának / tizenegy lelket ada /– fáradtság nélkül nagy vala – / s kik remélik nem hiába, / csak Semmi vész pusztaságba / s mind az Úrnak marada!” Édesapám Szadán volt főjegyző 1948-ig. Utána téglagyárban dolgozott. „Kiracizták” – ahogyan szoktuk volt mondani. Amikor egy alkalommal Kőbányán – mint téglaégető – aláírta a fizetési jegyzéket gyönyörű, kiírt folyóbetűivel, meglátta főnöke a szép aláírását, és megjegyezte: „No, maga sem ezzel kereste a kenyerét! Jöjjön be holnap az irodámba!” Másnaptól édesapám már a könyvelésen dolgozott. Mindig akadtak jó emberek, akik segítettek még a legnagyobb bajok közepette is!

 Már felnőtt, kétgyermekes édesanya voltam, amikor egy családi beszélgetés alkalmából – amikor az „abortuszkérdést” tárgyaltuk az otthoni „kerekasztalnál” – édesapám megszólalt: „nálunk egyetlen-egyszer vetődött fel ez a »dilemma«! Pont, amikor téged vártunk kislányom” – és rám mutatott. „Magam vetettem fel édesanyátoknak, hogy talán nem kellene ez a gyerek, hiszen nincs kenyérrevaló még a meglévő ötnek sem. Anyátok úgy nézett rám, mint egy gyilkosra, s így szólt: »ha már megfogant, Isten csak rendelte valamire!«” Nehéz időszak volt, 1949-et írtunk. Ez volt az én születésem előtti történet, s utánam még öt testvér jött a világra. Nyolc lány és három fiú volt a családban.

– A zene szeretetét otthonról hozta?

– Mindig szólt nálunk a zene – de nem a rádióból. Mi magunk muzsikáltunk. Ennek a családi légkörnek köszönhetem, hogy már születésem előtt megérintett a zene, és valóban előbb énekeltem, mint beszéltem – a családi fáma szerint. Pécelen nevelkedtem, ahol volt egy csodálatos énektanárunk, Zalatnay Ernőné, Edit néni. Hihetetlen fegyelmet tudott tartani az iskolai énekkarban, és mindannyian nagyon szerettük őt. Énekkarba járni pedig maga volt a felüdülés! Cinkotára jártam gimnáziumba, ahol sikerült kifognom a főváros egyik kiváló karnagyát Anker Antal személyében. Megszállottan várta már az egész diáksereg a pénteki napot – akkor volt ugyanis az énekkar. Akkoriban minden péntek ünnepnap volt életemben.

– Szegeden folytatódott a „karéneksorozat”?

– Négy évig énekelhettem Kardos Pál karnagy úr kórusában: ez maga volt a csúcs! A zenei limit! Igényességben, minőségben, tisztaságban eszményi képzést kaptunk. Ma már sokat „engedtem a negyvennyolcból”! Főiskolásként ez elképzelhetetlen volt: nem lehetett a minőségben megalkudni! Csak a minőség, az számított! Tilos volt a szép kórushangzást cserbenhagyni. A szépséget nem lehetett elárulni! Mindent megtettünk, hogy a kórusművek „égi üzenetként” szólaljanak meg. Ekkor kerültem kapcsolatba a népdallal is: Kardos Pál és magánénektanárom, Gábor Éva leborultak a népdal nagysága előtt. Arra tanítottak: a népzene több mint zene – az maga az anyanyelv! A zeneirodalom nagy mesterei; Bachtól Mozartig, sőt Bartókig mind azt vallották, hogy a népzene „maga is zenei műremek”. Egy zenei „őssejt”, és minden jó műzene a népzenéből táplálkozik. Bartók ezt meg is komponálta a Cantata Profanában: csak tiszta forrásból! Ma, amikor minden olyan zavaros, olyan szennyezett, felemelő érzés zenével foglalkozni, mert a tiszta intonáció nem manipulálható. Ezért is olvasom mindig jó érzéssel a közelmúltban elhunyt híres népzenekutató, Vargyas Lajos szavait a Kodály–Vargyas: A magyar népzene c. könyvem elején. Íme, a dedikáció 1973-ból: „Faragó Laurának, aki legalább annyit használt a népdal ügyének, mint ez a könyv.”

– Ha már könyvekről esett szó… A Bartók Rádióban Szülőföldem – zengő anyanyelvem címmel két éven át interjúkat készített. Ebből az anyagból később könyv és hanghordozó is született.

– Ebben a kötetben 36 interjút készítettem 36 költővel. Részlet a névsorból: Beke György, Bella István, Csoóri Sándor, Gál Sándor, Kányádi Sándor, Lázár Ervin, Nagy Gáspár, Tornai József, Vári Fábián László. Ez az interjúsorozat megerősített abban, hogy amit én ösztönösen és zeneileg tudatosan csinálok, az a magyarság és az irodalom szempontjából is szükségszerű. Tehát mind a 36 költő megerősítette bennem a népdal szeretetét. Az igazi magyar költészet a népköltészeten mint fundamentumon nyugszik.

– Lépjünk vissza az időben! 1970-ben nagydíjat kapott a Magyar Televízió első országos népdalversenyén, majd rá egy évvel jött az angliai első helyezés. Egy külföldi zsűri hogyan tudja megítélni azt, hogy valóban autentikusan, szépen énekli a magyar népdalokat?

– Nagy előnyöm volt, hogy egyedül én énekeltem kíséret nélkül a versenyen. Ez „kinyitotta fölöttem az eget”. Erőteljes volt az a kevés, amit előadtam; egyszerűt és ősit hoztam magammal. Gondoljunk bele: a népzene születése nem a hangszerekkel, hanem az emberi hanggal kezdődött. Tolsztoj mondta: „A túl sok, az ellensége a művészetnek.” A magyar népzenénél is igaz ez. A túl sok áthajlik a giccsbe, s így a művészet, az előadás veszít erejéből. Az egyszerűség igen fontos kritérium. Bartók szerint a legegyszerűbb parasztemberektől is tanulhatunk előadóművészetet, mert nagyon egyszerűen, minden cicoma, díszítés nélkül énekelnek el egy-egy népdalt.

– Németországban tanult, és sokszor járt külföldön. Európa többi országában jobban óvják a nemzeti, a népi hagyományokat, mint nálunk?

– Szerencsénkre, nálunk még él a népzene, nem úgy, mint a skandináv országokban. Sokat jártam Finnországban, ahol nagyon óvják a népzenét, mert a civilizáció megszüntette a régi közösségeket. Északon múzeumba került a helyi népzene, s nyári fesztiválokon rekonstruálják a már nem élő hagyományokat. Sajnos csak azt tudjuk értékelni, ami már elveszett. Nálunk főleg a táncházmozgalomnak köszönhetően él még a népzene a városokban is. A táncban ráadásul benne él a népdal is. Régebben a népzene, a néprajz, a népdal külön territóriumot foglalt el, a táncház viszont ezeket egységbe tömöríti, a rendezvények résztvevőinek együttesen kínálja fel. Ez a példa mutatja, hogy az iskolákban a néptáncoktatást kéne bevezetni ahhoz, hogy összeforrjanak az említett kis részecskék. A néptáncban látok lehetőséget a magyarság megmentéséhez. Reményik Sándor egyik gyönyörű versében a templom és az iskola fontosságát emeli ki. Csiha Kálmán református püspök szerint az elmúlt 50 év eredménye, hogy a magyarság nem jár templomba, így csak az iskola marad számunkra. Sajnos – ezt én teszem hozzá – már az utóbbi sem tudja elvégezni valódi feladatát, mert megkezdődött a szétverése. Tehát maradnak az olyan civil kezdeményezések, mint amilyen a táncházmozgalom.

– Javítson ki, ha tévedek, de úgy veszem észre, hogy a híres Kodály-módszer pont nálunk futott vakvágányra, míg Japánban profi módon művelik…

– Majdnem 20 évig voltam az Országos Filharmónia szólistája. 1993-ban Bozzay Attilával, az akkori igazgatóval szüntetették meg 43 szólistájával együtt ezt az intézményt. Ezt követően kezdtem el tanítani a Lónyai Utcai Református Gimnáziumban, majd a Köbölkút utcai ének-zenei általános iskolában, s most egy zeneiskolában oktatok. Így az énekoktatás mindenféle formáját ismerem. A legnagyobb probléma, hogy minimálisra csökkentették az óraszámot. Egy készségi tárgyhoz heti 1, vagy 2 óra nagyon kevés. Miért megy jobban Japánban? Egy példa: az énektermekben minden padba bele van építve egy elektromos zongora. Ott megvan az eszköz és a szükséges óraszám is az ének-zene oktatásához. Pénzt fordítanak a kultúrára és az oktatásra. Visszatérve hazánkra. A kevés kötelező óraszám miatt pedig képtelenség státusban énektanárnak lenni. Hacsak nem összevont iskoláról van szó… Mindenki tudja, hogy ebben a formában énektanárként nem lehet megélni, ezért a tehetségesebb tanerők búcsút intenek az iskoláknak. A Kodály-módszer lényege a következő: mindent az anyanyelvi kultúrára kell építeni. Sajnos nálunk a mester módszere közül csak egy – igaz, nem elhanyagolható – részt, a szolmizálást emelték ki. Kodály annak idején azt mondta: a Schneider Fáni c. kuplénak köszönhetem, hogy az oktatási metódus „megvilágosodott” előttem. Kodály Zoltán fiatalemberként a Gugger-hegyen kirándult, s hallotta, hogy egy tanítóképzős leánycsoport a „Schneider Fánit” dalolja. Ezen mulatnak a jövő tanítói? – tette fel magában a kérdést. Hiszen egy német dalról van szó. Éppen ezért a gyerekek zenei oktatásának az alapja nála az anyanyelv.

 Valóban túlzásba vitték a szolfézs erőltetését. De… Gyakorló édesanyaként, nagymamaként és énekesnőként kijelentem: ha képtelenek vagyunk leírni azt, amit megtanultunk, akkor azt a dolgot nem tudjuk teljes valóságában. Elegendő az, hogy ha csak beszélünk egy idegen nyelven, de leírni már nem tudjuk a mondatokat? Ha valamit leírunk, az jobban rögzül is bennünk. Tehát a szolmizációnál is, mint mindenhol az élet területén, fontos a szintézis. A szintézist a pedagógiában pedig azért nem lehet megteremteni, mert olyanok irányítják a magyar oktatási rendszert, akik soha nem tanítottak általános, vagy középiskolában. Azt mondják: mit számít az, ha megemeljük kettővel a kötelező óraszámot! Nem is sejtik ezek a politikusok, hogy napi 6 órán keresztül osztályonként 30 gyereket tanítani és fegyelmezni igencsak embert próbáló feladat!

– Népdalokat is többféleképpen lehet előadni. Itt is szintézisre kell törekedni?

– Természetesen. Sajnos a népdaléneklés most egy kicsit rossz úton halad a torokéneklés erőltetése miatt. Zeneileg féltem az amatőr népdaléneklés profivá válását, mert az iskolázottságra is nagy szükség van. Egy torokéneklő népdalénekes már nem tud egy Kodály-kórusműben énekelni. Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai is olyan értéket képviselnek, mint a bécsieknél a Schubert-irodalom. A gond az, hogy az említett feldolgozásokat sem operaénekes, sem a keleti torokéneklést mívelő nem tudja jól előadni. Nem szerénytelenségből mondom: én tudom, de ki kíváncsi rá? Bartók összes népdalfeldolgozását megtanultam, tudom, elő is adtam – mindössze egyszer.

– Nagyon sok műsorral járja az országot. Melyek a legújabbak?

– Az egyiknek a címe: „Asszonyszerelmek, asszonysorsok”, a másiknak : „Ave Mariák” Az előbbi egy népdalest, melyben egy csokorba kötöm azokat a műveket, melyek az élet fordulópontjához köthetők. Az utóbbiban szerepel egy unikum: gr. Batthyány Ödön műve. Gr. Batthyány-Strattmann László elsőszülött fia volt Ödön, aki zeneszerzőnek készült, de nagyon fiatalon egy végzetes vakbélgyulladás következtében meghalt. Mikor az orvos, az apa megtudta a gyászos hírt, feleségével együtt bement az imádkozószobába, ahol mindketten letérdeltek és azt mondták: „köszönöm Uram, hogy 21 évig ilyen csodálatos gyermeket bíztál ránk.” Biztos vagyok benne, hogy az olyan emberek kezét, mint Batthyány-Strattmann Lászlóé, a Jóisten vezeti. Ő mindent önzetlenül tett. Szinte mindenki találkozik élete és szakmája során számtalan önzéssel, egoizmussal, és érdekemberrel. Mindenkivel igyekszik jó viszonyt fenntartani, majd egy idő után, hatvanéves kor felé közeledve rájövünk arra, hogy kik is a mi „embereink”. Akkor már nem kell fölöslegesen mindenkivel jóban lenni. Az idősebb kornak az a hatalmas ajándéka, hogy már nem tervezünk nagy távlatokban, hiszen nincs előre… Húszévesen még azt hisszük, miénk a világ. Negyvenévesen azt mondjuk: majd 20 év múlva sokkal jobb lesz. Hatvanévesen már csak felfele, az ég, az Úr irányába tervezhetünk. Ezért a politikában olyan emberekre lenne szükség, akik már fölfele is építkeznek.

– Igaz, hogy több műsorában verseket is szaval?

– Így van, de nem csak versek, hanem novellák, mesék is elhangzanak az énekek közt. Nemrég zárult le a Szent Erzsébet-év, így most különösen aktuális Tollas Tibor egyik költeménye : Tiborc fohásza Szent Erzsébethez. Ennek 9. versszaka így szól: „Bitorolják a lelkünk is, /sírunk felett a földet./ s róluk fizetett igricek/ még háladalt regölnek!”

– Milyennek látja a magyarság jelenét, jövőjét?

– Engedje meg, hogy most mások tollaival ékeskedjek. Tudjuk, az igazi nagy költők mindig a magyarságért, a nemzetért emelték fel szavukat. Csokonai írta az Oh, szegény országunk c. költeményében a következőket: „Árpád örökébe / csúf bitang duskál, / A sólymok fészkébe / Gyáva banka száll; / Ha van szíve a magyarnak, / Ha van benne ész, / A bugyogós hóhér kardnak / Áldozata lész…Hacsak bécsi lelket / Rókától nem kér, / Méltóságos telket / A magyar nem nyér. / Így lett úrrá holmi Nitzki / És Grasalkovics; / Holmi német itzki, fitzki, / Holmi rác ics, vics.” Csiha Kálmán, Erdély volt refor-mátus püspöke, élete utolsó interjújában – idén, november elején, többek közt – ezt nyilatkozta: „A magyarság még nem érte el a mélypontot…Bízzunk benne, hogy előbb ébred fel és tér haza, mint a tékozló fiú.” Én is ebben reménykedem.

 Medveczky Attila