|
 2007.12.21.
Békés
többség?
Gyakran
halljuk manapság, hogy kisebb lett a világ, térben összeszűkült,
ugyanakkor a lehetőségeinket tekintve mégis kitágult, mert
egy-két nap alatt el lehet jutni egyik csücskéből a másikba
(már akinek), no meg a média… Az információk házhoz jönnek,
nem kell útra kelni, hogy beszerezzük őket.
Igen
ám, de miféle információk ezek? Manipulált és manipuláló,
a világ mostani urainak kedvező, megszűrt, torzított híradások.
Nem a létező világot ismerjük meg, csak a nem létezőt. Azt,
amilyennek a globalizációban élenjáró érdekcsoportok akarják
láttatni, bemutatni, valódi jellemzőit érdekeiknek megfelelően
föltüntetni.
Sokszor
fölvetődik a kérdés: miért kap a látványmédiában olyan
nagy szerepet az erőszak, a brutalitás, mintegy szemünkbe
tolakodva, szinte kultuszként preferálva és favorizálva? Néha
úgy tűni, (ha csak úgy nem!), mintha még az erőszakért felelősöknek
sem mindig volna ellenére, hogy áldásos és épületes működésük
képernyőre kerüljön.
Ennek
pedig korántsem csak a megfélemlítés lehet a célja. (Egyébként
is egyensúlyozniuk kell a megrendelőknek a megfélemlítés és
a leleplezés között.) Hanem az is, hogy szokjuk az erőszak látványát,
és legyünk közönyösek iránta. Meg – ahogy a Magyar Fórumnak
a „terrorizmus elleni harc” érdekében (a mi érdekünkben
természetesen!) az erőszakszervezetek hatalmának a növelésére,
az általuk bevállalt erőszakos föllépésre is szükség van.
Pedig
az erőszak látványának, fölmutatásának a jószándékú újságírók
elképzelései szerint sem ez a funkciója. Hanem éppen ellenkezőleg:
a gyengébbek, a véddtelenek, az üldözöttek, a kiszolgáltatottak,
az erőszak áldozatai iránti szolidaritás fölébresztése. Akárki
is legyen az, akit pl. a rendőrök ütlegelnek. Putyin Oroszországában,
a mindinkább ellentétes idegen érdekek hadszínterévé váló
Grúziában, Ázsiában, (Dél-)Amerikában, vagy Magyarországon.
Székely János gyönyörű versének, A Veszteseknek egyik fő
gondolatát idézhetjük: mindegy, igazuk volt-e, mikor harcba szálltak,
vagy mindegy, miért gyötrik, ütlegelik őket, „de most már
igazuk van”. (Hát még ha már eleve, kezdettől fogva igazuk
van?) Ki az a durva lelkű, aki ilyenkor is azt mondja: „úgy
kell nekik, megérdemelték!”?
Ne
áltassuk magunkat, ilyenek is vannak. Nyilván nemcsak Magyarországon,
de itt sajnos, mindenképpen. És még a parlamenti dobogóról is
kaptak támogatást, amikor a kisebbik – ám diktáló – kormányzó
párt elnöke, egy Kuncze Gábor nevű „honatya” képes volt gúnyolódni
az egyenruhás - vagy még csak nem is egyenruhás – erőszaknak
ártatlanul áldozatul esett „kolégáján2.
Ártatlanul?
Lehet nagyobb bűnös az ilyenek szemében annál, mint aki saját
magát is kockáztatva vagy föláldozva békíteni akar? Nekik fájt,
fáj a legjobban, hogy tudomásul kellett venniük: a történelemben
mégiscsak attól az eseménytől számítjuk az időt, amikor
valaki az egész emberiségért áldozta fel magát. De, hogy
legalább minél többen felejtsük el, ki volt, az azért, is
ragaszkodtak, ragaszkodnak a maguk történetírásában – vagy
történelemhamisításában – szigorúan az „időszámítás
előtt és után” ál-tárgyilagos, ködösítő megjelöléshez.
Úgy
tűnik, falra hányt borsó, netán még egy kicsit álszent is
azon politológusok, kül- és belpolitikai „szakértők”
aggodalma, akik az „erőszakspirál” veszélyére hívják föl
a f9gyelmünket. Pedig a történelem – akármit is tett ellene
az emberiség jobbik fele – mégiscsak elsősorban erről szó.
Minden uralkodó elit azt szeretné, vagy azt képzeli, mert el is
hiszi, hogy ővele véget ért a történelem. Vagy ha nem hiszi,
akkor is csak rövid távra hajlandó tervezni. Ennek megfelelően
rablógazdálkodást folytat.
Kevesen
tartoznak az emberiség jobbik felébe. Akik a kommunista rendszer
legkegyetlenebb tetteit, borzalmait megtapasztaló költővel, Tóth
Bálinttal együtt mondják: „mi nem kezdhetjük újra”. Azzal
azonban egyre többen képesek azonosulni, amit Petőfinél
pontosabban talán senki nem fogalmazott meg: „Békét, békét
a világnak, /De ne zsarnok kénytől, /Békét csupán a szabadság/Fölszentelt
kezéből”.
Ezért
is van kudarcra ítélve nálunk a jelenlegi, erőszakszervezetre,
megfélemlítésre támaszkodó önkényuralom minden porhintési,
ködösítési szándéka, mikor a „békés többségre”
hivatkozik. Amely nem lázadozik, hanem a „békesség” nevében
elfogad és eltűr mindent. Akkor is, ha az emberi méltóságot
alázzák meg a szeme előtt.
Kiss István
|
