|
 2007.12.21.
Két
mese
Mese az okos és a buta falevélről
Vitathatatlan,
hogy az életen való végigvonulásunk folyamatos öregedést
jelent, mégsem lenne normális, ha valaki azt mondaná, hogy a
nemrég még 2 éves unokája, mára 6 évessé öregedett. Bármennyire
igaz ez biológiailag, az induláskor az öregedés is még érés,
gyarapodás, kiteljesedés. A valódi öregség akkor kezdődik,
amikor érezhető leépülés és korlátozódás jár vele.
Vagyis éppen abban a korban, amelyben most vagyok.
A fiatalok par excellence szépek és kedvesek, jó érzés
nézni őket, amint éppen ökörködnek a tévében. Ülök a
karosszékemben, és mint valami mindentlátó Buddha, figyelem érzelemkitöréseiket,
noha olyan messze vagyok világuktól, hogy valójában nem értem,
amit látok: nem értem konfliktusuk igazi lényegét, okát, sem
motivációikat, érveiket vagy reakcióikat. Van az ő világuk
és van az enyém, e kettő aligha találkozik még valahol az életben,
de mert szépek és kedvesek, és – ha nem is mindnyájan, de
javarészt - ártatlanok, szívesen figyelek rájuk öregedő
mivoltom stabil nézőpontjából. Ezt a nyugalmamat, mint csendes
tó vizét a belehajított tégla, úgy zavarja meg két-három
hetente egy makacsul visszatérő kérdés:-Mostanság a pálya másik
oldaláról kritizálgatod a fiatalokat az idős jogán, de voltál
te igazából fiatal, Zoltán?
A kérdés grabancon ragadóan provokatív. Nem is tudok rá
határozott igent vagy nemet hebegni, feleletképpen egy másik kérdés
fogalmazódott meg bennem: -Miért,
meglett korúnak talán meglett korú vagyok „igazából”?
Hogy valaha voltam 18, 20, 22 vagy 26 éves, ez tény. Kétkedés
esetén dokumentumokkal is bizonyítani tudom. Most már csak az a
kérdés, hogy igazából fiatal voltam-e?
A problémát persze nem a fiatalság definíciója okozza,
hanem az „igazából”. Vágjunk bele, legyen bármennyire kínos
a válasz: amennyiben azok fiatalok igazából, akik mai mód
fiatalok, akkor én bizony sosem voltam fiatal. Sőt, azt is
megmerem jósolni, hogy igazi öreg sem leszek soha, ha azok számítanak
igazi öregnek, akikké majd a ma igazi fiataljai válni fognak.
Úgy tűnik, én már sosem leszek igazi: maradok ál, maradok kvázi,
maradok különc. Elsüllyedt a kor, amely legitimálhatná igazi
mivoltomat. Roppant sokat változott a világ negyven év alatt,
és most nem is azt vizsgálnám, hogy javára vagy kárára, csak
arra utalnék, hogy az ilyenfokú, mindenre kiterjedő, robbanás-szerű
változások önmagukban ártalmasak, mert destruktívok és
aszociálisak. Csak a szerves fejlődés kerülhet bele a nemzet
és a kultúra vérkeringésébe, a hipertrófikus felépítésű,
hormonkezelt társadalom produkálhat lélegzet elállító eredményeket,
de azok a levegőben lógva maradnak. Ami engem illet, leginkább
emiatt a belső gyökértelenség miatt sajnálom a mai, úgy mond
igazi fiatalokat.
Különben is, egyre inkább van egy olyan érzésem, hogy
a kor szerinti betagozódást a külső szemlélő erőszakolja rá
a világra. Nem muszáj velem egyetérteni – szoktam tévedni,
igaz, ritkán -, de egyre inkább az a benyomásom, hogy kevésbé
a kor számít egy ember megítélésénél, sokkal inkább a műveltség.
Ugyanis a műveltség egy bizonyos – nem túl magas, mindenki által
elérhető – fokán túl a 18 éves és 81 éves ember vélekedése
a világ dolgairól sokkal azonosabb, mint gondolnánk. Az okos
fiatalból okos öreg lesz, a butából buta. A sokat emlegetett
fiatalság-öregség oppozíció elsősorban a testet ragadja meg,
és csak ezt követően a pszichét, de ez utóbbit annál kevésbé,
minél kitömöttebb szellemi kofferral érkezik el valaki az öregedési
vámvizsgálathoz. A szerényebb bagázzsal érkezőket viszont
saját sorsuk fogja – vélhetőleg fájdalmasan, szenvtelenül
– rávezetni arra, amit, ha fiatalon eltanultak volna Cicerótól,
Jézustól, Dosztojevszkijtől, Adytól vagy Szabó Dezsőtől,
nyugodtabb vénség elé nézhetnének: értenék azt, ami velük
és körülöttük történik. Így viszont sodródnak, mint a Dunába
esett falevelek. Adódik a kérdés: másképpen sodródik-e az
okos falevél, mint az ostoba? A ma fiataljaitól nem várom, hogy
elfogadják a válaszomat, de én bizony azt mondom, hogy igen.
Nem mindegy, soha, senki esetében nem lehet mindegy, hogy érti-e
azt, ami történik vele, vagy csupán elszenvedi.
Egyszer
volt, hol nem volt, volt egyszer két falevél, egy okos és egy
buta. Együtt pottyantak a folyóba, és együtt sodródtak
heteken át, míg végül együtt vetődtek partra valahol, mégis
két, egészen különböző sors az övék: az egyik mindent értett,
a másik semmit. Ugye nem kell részleteznem, hogy mekkora különbség
ez. Két össze nem hasonlítható élet. Itt a vége, fuss el véle!
Mese az adományokról
Újabb
tálcán átnyújtott alkalom a cinikusoknak arra, hogy
kinevessenek: én igenis mindennap adok pénzt valamelyik kéregetőnek
– 50 vagy 100 forintot -, viszont tartom magam ahhoz, hogy
naponta csak egyszer adakozom, ugyanis annyi ma Budapesten a
koldus, hogy folyószámlám nyomtalanul elfolyna, ha nem korlátoznám
filantróp hajlamaimat. Már csak az ilyen típusú adományozást,
amikor én dobom bele a kéregető papírpoharába az érmét,
tartom az egyedüli valóságos segítségnek. Az államilag –
és nem egyházilag! - intézményesített segítőakciókról
egyre rosszabb a véleményem.
Két vagy három évvel ezelőtt, ilyen tájt, karácsony környékén
volt az a rettenetes szökőár, cunami, amely példátlanul sok
áldozatot követelt. Délkelet-ázsiai gyermekek tízezrei
maradtak árván. A Magyar Televízió és a Vöröskereszt közös
akcióban rendezett országos gyűjtést, hogy felépülhessen egy
magyar menhely, afféle árvaház, ahol – emlékezetem szerint
– száz gyermeket nevelnek majd fel. Nem lennék keresztény, ha
kivontam volna magam ebből a tervből: én is befizettem egy (jövedelmemhez
képest) jelentősebb összeget és vártam. Arra vártam, hogy először
az életben győzhet a jóérzésű emberek akarata. Nem győzött.
Hallom az új híreket: az árvaház félig készen abbahagyatott,
építői hazajöttek, a pénz ugyanis nem volt elég. Pontosabban
szólva elment másra. Hogy mire, valójában nem is érdekel. Azóta
nyilván szétrohadt a tető nélkül hagyott, félig kész épület,
vagy széthordták anyagát a környék építkezői. Ez lenne még
a legjobb befejezés. Gondolkoztam azon, hogy jogi értelemben
vajon visszakövetelhetném-e a pénzemet, hiszen az eredeti cél,
amire az adományt kérték, nem valósult meg. Ilyenkor visszajár
a pénz. Mit gondolnak kitől kérjem, a Magyar Televíziótól
vagy a Vöröskereszttől?
A Vöröskereszt művészi tökélyre tudja emelni a segélyek
kezelését. Olvasom, hogy a napokban egy mobiltelefonos cégtől
kaptak 4 millió forint segélyt, mely összegből „az ország
egyetlen hajléktalanszínházának működését is finanszírozni”
szándékoznak. Ez az egyik legmodernebb és legabszurdabb mese,
amit az elmúlt időkben hallottam hivatásos, közszolgálati
mesemondótól: totális hiszékenységet feltételez. Talán maga
is úgy érzi, hogy itt némi magyarázkodás kívántatik, ezért
hozzáfűzi a nyilatkozó: „A ’Csak azért is Színház!’ a
hajléktalanok önmegvalósítását támogatja.” Jól hangzik,
kár, hogy velejéig hamis ez a mese!
Innen üzenem a Vöröskeresztnek, hogy a hajléktalanok önmegvalósításának
legfőbb eszköze ezekben a decemberi hetekben, az ételhez, a
meleghez, az alváshoz, és a saját otthonhoz való alkotmányos
alapjogok gyakorlásának lehetősége lenne. A színház viszont
nyilván jó szórakozás, biznisz és önmegvalósítás lesz néhány
nem hajléktalannak. Egy biztos: pénzadományt tőlem a jövőben
nem kap a Vöröskereszt. Használt ruhát talán.
Szőcs Zoltán
|
