vissza a főoldalra

 2007.12.28. 

175 éve született Petőfi Sándor

Illyés Gyula: Petőfi

(részletek)

(...)

 7.

Egy irodalmi nemzedék elsősorban a hanghordozásával üt el az előzőtől, vagyis a külsőséggel, hogy ne modort mondjunk. Akár a divatban, amit tavaly hordtak, az idén az már csak azért sem jó, mert tavaly hordták. Az ébredező népieseknek még nincs saját szókincsük, de a »fentebb stílt«, a Kazinczy-féle tsinosítás torz hajtásait, a zörgő papirvirág-szavakat már alig állhatják. Széphalom irtóhadjárata után Debrecen szelleme most tér magához. A fínom németes cikornyákról most derül ki, hogy fojtogatnak, mi mindent fojtottak meg eddig is. A szegény író akkor is szörnyű nyelvficam-sorozat gyártására kényszerül, amikor véletlenül van valami gondolata.

 Az irodalmi nyelvnek ez ellen az aranka-burjánzása ellen a Pesti Divatlap még Regélő korában fölemelte szavát. Garay után most Vahot is síkra száll; paródiát ír, tele tüzdelve a legragyogóbb bájvirágokkal és kéjlegekkel. Arra biztatatja szerkesztő segédjét is. De meghökken, mikor az pár nap múlva elébe teszi a kész művet.

 A paródia túlságosan jól sikerült, nemcsak a Honderüék vehetik magukra, hanem, isten ments, talán Vörösmartyék is. Vahot nem is adja ki; a költő Geibelnek kótyavetyéli el 40 pengőért (melyet rögtön szüleinek küld el).

 A Helység Kalapácsa nem egy stíldivattal fordul szembe, hanem egy egész irodalmi korszakkal. Gúnyolni a tehetségtelen utánzókat gúnyolja, de belső magatartása azok ellen szól, akik a magyar múltban csak a főrangúaknak nyújtanak babért és eposzt, a népnek soha. (Jellemző, hogy a magyar eposzragyürkőzés elején is – a Béka-Egérharc – és végén is egy-egy paródia áll és ezek a legmagyarabbak, ezek fejeznek ki legtöbbet a lélekből is és a valóságból is.) A Helység Kalapácsában az a szép, hogy vitéz Csepű Palkó, a tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója természetesebben, magához illőbben viseli Árpád kacagányát, az epitethon ornansok varrottasát, mint az, akinek a válláról ráadták. A rövid kis népi eposz elsősorban nem azáltal hat, hogy paródia, hanem azáltal, ami eredeti népies góbéság, bumfordiság, Ludas Matyiság, paraszti nyakatekertség benne. Alakjainak kancsal humora, ravaszdi észjárása engem már akkor harsogó jókedvre bírt, amikor még egy fél igazi eposzt sem olvastam.

 Vörösmarty sokkal nagyobb jellem, semhogy megsértődjék. De azért elragadtatva sem volt. A bírálat a kis remekművet azóta is fenntartással kezeli. Nem ismerte fel, hogy a humor köntösébe öltöztetve abban is az van, ami Az Alföld-ben: a legalacsonyabbnak a legmagasabbra való emelése? A Helység Kalapácsa két héttel megelőzte a Versek megjelenését. A költőnek annyi haszna volt belőle, hogy annak ürügyén verték el rajta először alaposabban a port.

 De akkor már újabb művön dolgozott. November derekán Vahotnak feltűnik, hogy lakója, szokása ellenére, »estvénkint honn maradt, s jól befűtötte kis szobáját, pongyolára levetkőzött, rá-rágyújtott hosszúszárú pipájára, s egész füstfelhőt csinált maga körül, s olykor egyet kortyantva a hevítő piros borból, nyugtalanul járt fel s alá, mint egy oroszlán a szűk kalitban«. A szoba leírása találó: lépcsőházi nyomorúságos zugoly az, nap, levegő sohasem hatol bele, egyetlen ablakát a lépcső félig eltakarja; csak forogni lehet benne, hossza-szélessége alig egy-két lépés.

 »Csak néhány est és éjfél kellett ahhoz«, hogy a maga képzelte magyar eposzt, a Kukorica Jancsi-t Vörösmartyéknak fölolvassa. Az elragadtatás általános. A népi, tündéri hősköltemény akkor még a mai alakjának körülbelül a felénél fejeződött be, hihetőleg ott, ahol Jancsi a francia udvarból hazaérkezik. Az elragadtatott kézszorongatások hatása alatt a fiatal költő hozzácsapja a műhöz, ami a tárgyról még lelkében motoszkál; a földi megpróbáltatások után hősét, mintegy ráadásképpen fölröpíti a mesék megpróbáltatásai közé; a földi ábrázolása után az érem másik felére kivési a népi álomország képét s anélkül tán, hogy maga is tudná, mit csinál, megalkotja a magyar népies költészet legegységesebb, legtisztábban csengő aranypénzét. December 8-án a Pesti Divatlap már a János Vitéz, a hallgatók-tanácsolta cím alatt emlékezik meg a szerző »legújabb nagy költeményéről«. Ezt már megveszi Vahot; száz forintot ad érte, (amit a költő azonmód szintén szüleinek ad tovább).

 A János Vitéz-nek elsősorban a talán véletlenszülte szárnyalás adja a nagy alkotások hatalmas látókörét. Diadalmas lendület viszi fokozatosan emelkedő körökben a talajszint magyar valóságából annak égi másába, amely ugyancsak magyar. Első eset, hogy műköltészetben az óriások rojtos gatyát viselnek. A költőre tán hatott valamit Garay Háryja, de János Vitéz a lódítás zökkenője nélkül, síma siklósuhanással úszik át a tündérek országába. Segíti ebben a magátólértetődően folyó, egyszerű népi verselés, mely valóban olyan, mintha egyvégtében, egyetlen javítás nélkül írta volna a költő. Semmi látható erőfeszítés, vagy szándék, a költő még a döccenőkkel is a folyóbeszédet idézi:

 Nem hazudok, de volt akkora kapuja,

Hogy, hogy ... Biz’ én nem is tudom, hogy mekkora,

Csak hogy nagy volt biz’ az, képzelni is lehet:

Az óriás király kicsit nem építtet.

 Egyszerű nyelv, amely mégis tele van a realisztikus részében a tárgyi és lelki ábrázolásnak mindazzal az apró mesterművével, melyet majd Aranynál bámulhatunk; éteri részében pedig a népmesék szabad képzeletével, üde merészségével. A lelenc Kukorica Jancsi éppúgy szimbólum, akár a mesékben a legkisebb gyermek; a társadalom legmostohább rétege harcol és győz általa a földi és földöntúli gonosz hatalmakkal szemben.

 Nem írtak hozzá annyi boncolgató magyarázatot, mint Toldihoz, – a glosszák nélkül is megérthetjük, mennyi mindent kap mesteri kézzel össze a költő egypár sorban. Mikor Jancsi elbúcsúzik Iluskától:

 Rá borult, ölelte, de képpel elfordult:

Ne lássa a leány, hogy könnye kicsordult.

 A jelenet leírása különben példaképe, hova emelhető a népköltészet, hogy tud ez a műköltő nemcsak a nép nyelvén, de képzeletén is:

 »Most hát, szép Iluskám, most hát, édes rózsám,

Az isten áldjon meg, gondolj néha reám.

Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve,

Bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe.«

 »Most hát, Jancsi lelkem, eredj, ha menned kell!

A jó isten legyen minden lépéseddel.

Ha látsz tört virágot útközépre vetve,

Hervadó szeretőd jusson majd eszedbe.«

 De ért a lélekbúvárok nyelvén, a legmodernebbekén is. A fejezet végén Jancsi, akár Toldi útnak indul.

 Ballagott, ballagott a halk éjszakában,

Csak nehéz subája suhogott nyakában;

Ő ugyan subáját gondolta nehéznek;

Pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek.

 Végül lepihen, elalszik, álmában Iluskát öleli. De

 Mikor a kis leányt csókolni akarta,

Hatalmas mennydörgés álmát elzavarta.

 A mennydörgést az álombeli tehetetlenség érzése hozza be a versbe, ha már ott van, a költő könnyű kézzel a valóságban is felhasználja. Annyira övé a világ, hogy bárhova indul is, a cél felé halad. Ez a fejezet például akár ki is maradhatott volna. Nem cselekményével: ízeivel, színeivel kapcsolódik a műhöz. Egy kanyarításra készült rajzaival, melyek feledhetetlenné teszik a táj egy-egy rezzenetét:

 Végtére megnyilt a felhők csatornája,

S a tó vize sürü buborékot hánya.

 (...)

 14.

(...)

 Önhittségéről, kezelhetetlenségéről, melyet akkor is, később is annyian szemére vetnek (s annyian utánoznak), Aranyhoz való barátsága ad igaz képet. Összeférhetetlenségében egy szemernyi irigység vagy önzés. Semmi hasonlóság benne azokhoz a különös bolondokhoz, akik kivétel nélkül csak másokban tesznek kárt, magukban soha. Nem saját érdekeiért: elveiért borítja fel az asztalt s a legszívélyesebb baráti viszonyt. Ő, a megmérhetetlen egyéniség, a legnagyobb fegyelemmel beleilleszkedik a közös célért folyó munkába és szövetségbe, sőt maga keresi azt. Nem vetélytársai vannak, hanem ellenfelei. Kortársai közt Arany az egyetlen, akitől dicsőségét félthetné s ő támogatja azt legjobban, nemcsak irodalmi téren, a magánügyeiben is. Kioktatja az írói mesterség titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli, úton-útfélen portálja, naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki.

 Azzá vált volna Arany a példakép nélkül is, akivé vált? A kérdés nem hiábavaló. A szalontai öreg jobbágy-szülők fiát mindannyiszor szinte kötéllel kell kihúzni megszokta környezetéből. Költőnek született, nagy költő, de vérében van az elnyomott parasztság óvatossága, fogyatékossági érzése az úri világgal, a hatalmasokkal szemben; feléjük s a szerepe felé is csak akkor tesz egy-egy lépést, ha két oldalról is karon fogják. A távoli példakép persze nagyobb biztató erő a jóbarátok szavánál is. A görög és angol stúdiumokba temetkezett falusi jegyzőnek a rokon szellem mutatja meg az igazi utat. A költők természetrajzához tartozik, hogy titkos szálakon világrésznyi távolságból is érintkeznek s közelebb vannak egymáshoz, mint családtagjaikhoz. Arany igazi mentora nem a derék Szilágyi István, az érthetetlen szépségek rajongója; hanem már akkor is a népköltő, mikor azt még csak verseiből ismerte.

 A Kisfaludy Társaság a János Vitéz sikerének hatása alatt tűzte ki a népies tárgyú elbeszélő költeményre a pályadíjat – a világ egyetlen irodalmi pályadíját, amelyre megfelelő mű érkezett. A fiatal költő nem állt a versenyzők közé, lelke fenekén tán elvárta, hogy a díjat végül neki fogják adni, még a János Vitéz-ért. Találnak ahhoz foghatót?

 Mikor megtudja, hogy találtak, még hozzá olyat, hogy a bírálóbizottság a pályadíjat duplájára emelte, megszerzi Arany kéziratát.

 - Hány éves ez az ember? – érdeklődik ismerőseinél. – Harminc – felelik azok. – Akkor nem félek – válaszolja. Ő fiatalabb hat évvel. Mit pótolhat az alatt, ha esetleg hátra is szorult. Ez az egyetlen pillanat, mikor Arany iránt valami vetélykedést érez. Ez is nyomtalanul eltűnik belőle, mikor nekiül és a kéziratot egy ülőhelyében végigolvassa. A költeménynek csak hangja és előadásmodora népies; Miklós csak oly módon a föld fia, mint maga Arany; paraszt, de a legvégén mégis fölveszi, vagy megengedi, hogy ráadják a nemesi köntöst; a mű egyetlen igazi népi sarjadéka, az öreg Bencze, mintaképe a hagyományos jó szolgának... A nép ilyen szerepeltetése ellen a legelőkelőbb rétegeknek sem lehet kifogása; a Toldi, a polgáriasított János Vitéz mindenkit lenyűgöz. A fiatal költőt bizonyára a reális ábrázolás és a népi nyelv művészi magaslatra való emelése kápráztatja el. Megírja a híres verset és levelet.

 Aranyt valóban semmi sem tehette oly boldoggá, mint ez az üdvözlés. Ha senki sem gondolt reá, ő érezhette, mit köszönhet Toldi János Vitéz-nek, mit köszönhetett már az Elveszett Alkotmány a Helység Kalapácsá-nak. Ismeri a »haragos« népköltő hírét, bizonyára olvasta a verseket és nyilatkozatokat, melyekben az pályafutásában szinte léptenként cokit kiáltott a nyomába törtető utánzó-hadnak. Ő nem epigon, az kétségtelen; de kétségtelen a rokonság is. Egy területen működnek – hogyan fogadja majd őt a fenegyerek pályatárs, akinek kötekedő-marakodó természetéről annyit regélnek? Képzeljük el a magába vonuló, mindenkiben ellenséget szimatoló lélek felszabadulását. A magyar irodalom legszebb férfibarátsága kezdődik. Regény sem ábrázolt még úgy önfeláldozást, önzetlenséget, mint amilyen e két ember egymásnak és egymásról rótt írásában felénk árad. Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi egymás iránt való ragaszkodásáról.

 A fiatal költő jár elől. A második levelében már tegezi Aranyt. „Én olyan ember vagyok, hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán...” Mint a szélvész csap be a nyugalomkedvelő nótárius házába és érzelemvilágába. Fesztelenségével a gyógyíthatatlan bizalmatlankodót, az örök tétovázót bizalmasságra, forradalmi állásfoglalásra és harcra serkenti.

 (...)

 17.

 (...)

 A márciusi eseményeket a költő újra és újra csak kezdetnek, méltán nagyszerű és dicső kezdetnek nevezi. „Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.” Ő maga világosan látta az irányt, ki is fejezte. Legkedvesebb versének a legsikeresebbet, e napok emlékét, a Nemzeti dal-t tartotta. De március hangulatát nem ez a költemény fejezi ki legjobban, hanem az a másik, az a „valóban veszett”, ahogy egy pozsonyi kortárs nevezi, az 1848. Martius 11. című, a pesti rémhír mellett a reform-törvények leghatásosabb gerjesztője, amely csak Egressy szavaló könyvében maradt fenn, melynek kezdő soraival a gúnyolódó Széchenyi köszöntgette főrendű barátait.

 Dicsőséges nagy urak, hát

Hogy vagytok?

 Hanem mégse!... – A verset a jól ismert hangváltás teszi hitelessé, az indulat mesteri megtorpantása, mely ebben a költeményben háromszor is bekövetkezik. Feledjük el a múltat, bocsássuk meg a kínokat, a haza érdekében nyújtsunk kezet, ha egyenlő fél gyanánt nyújthatunk. A föl-föltartóztatott harag a befejező fenyegetésben önti ki erejét. Teljes egyenlőséget... szaporán... mert ha nem: Az Úristen kegyelmezzen tinéktek! Ki ne látná, mint görcsösül a hazafi esküre emelt tenyere a forradalmár sújtó öklévé? A versek szinte szabályos váltogatással ezt a mozdulatot idézik. A költő ezzel a gesztussal mutatott indulást és irányt a márciusi eseményeknek.

 (...)

 19.

 (...)

 Az Apostol a költő eszméinek szótára. Hogy mit jelentenek műveiben ezek a szavak: boldogság, szabadság, isten, pap, lázadás, zsarnokság, király, arra ez a modern hősköltemény felel, melyben az irodalomtörténet oly készségesen emelte ki, sőt túlozta a hibákat. Szilvesztert a társadalmi nyomor érleli forradalmárrá. A külváros sikátorainak szennye, aztán a lakájkodás egy gazdag úrnál, ez világítja meg a társadalom szerkezetét. Szilveszter a nemzetért és a hazáért küzd, de a kastély ura és a falusi pap, a szabadság minden született és szakmai ellensége igen helyesen társadalmi forradalmárt lát benne. A hős így a királyban nem egy üres szólamot: az elnyomáson alapuló rendszer fejét, minden visszaélés szentesítőjét veszi célba. Ez az első lépés a fejlődés útján.

 A költeményben, igaz, a gazemberek túlságosan tökéletes gazemberek; de nem a romantikusoknak volt-e igazuk, mikor ilyen alakokkal tömték tele a világot? Lassan vissza kell kanyarodnunk az ő társadalmi szemléletükhöz. A költemény itt-ott Sue hatását mutatja, de csak úgy, ahogy Dosztojevszkij művei. S nem volt-e a költő ifjúsága is olyan, mint egy Sue- vagy Dickens-regény? A hosszú vers minden fejezete mellé oda lehetne írni egy-egy utalást: ez a pozsonyi másoló-szoba, ez a hazátlan kóborlás, ez a Hatvani-utcai hónapos odú, ez Erdőd, ez Szabadszállás, ez Júlia, a költő elképzelése szerint... Az utolsó jelenet pedig talán a jövő, ha nincs Segesvár.

 A költemény ellen az lehet az egyetlen kifogásunk, hogy túl gyorsan készült. János Vitéz-t sietségében is biztosan vezették a múlt: a népmesék jóakaratú tanácsadói és hétmérföldes csizmái. Szilveszter ismeretlen területen: a jövő felé halad. A táj még ködös; nem is azt kell néznünk, hanem a vívódó hőst, kinek gondolatait, rokonszenves lelkesültségét itt is mesteri szavak örökítik meg. Szótárnak neveztük előbb a művet; csak egy címszót érintünk: mit értett a költő azon, hogy fejlődés.

 „A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék...

 (1936)