2007.07.06. 

Árpád és az Árpádok

Történelmi emlékmű (korabeli helyesírással)

Szerkesztette Csánki Dezső

Árpád vezér halálának ezredik évfordulója alkalmával,

THALY KÁLMÁN kezdeményezésére és támogatásával.

 Budapest, Franklin-társulat magyar irodalmi intézet és könyvnyomda. 1907.

 Eddig az a felfogás volt uralkodó, hogy a németek épen Árpád halála következtében, mely nekik alkalmas időpontnak tetszett, támadtak kellemetlen szomszédjaikra, a kik Pannoniát és Ausztriát, de sőt a Morva mellékét is, melyre pedig ők tartottak számot, elfoglalták. Bajor- és Szászországot, Karintiát, Krajnát, Stíriát becsapásaikkal folyton nyugtalanították és pusztították, s a kiket, mint hajdan Nagy Károly az avarokat, egy nagy csapással kívántak ekkor megsemmisíteni. Újabban azonban az a német kezd útat törni, hogy e nagy küzdelem még Árpád életében ment végbe, s Árpád csak ez után halt meg.

Árpád halálának évszámát, a 907-et, csupán Anonymus jegyezte föl, munkája LII. Fejeztében, de a nélkül, hogy a németek elleni nagy küzdelemről, a pozsonyi vagy bánhidai csatáról említést tett volna. Ha Árpád csakugyan 907-ben halt meg, a hadjárat indító oka Árpád halála s az ennek következtében feltételezett fejetlenség nem lehetett, mert a bajorok 907. junius havában már megindúltak, a hadjáratot tehát már kora tavasszal kellett elhatározniok, vagyis oly időpontban, a mikor még Árpád haláláról, még ha az év elején történt volna is az, alig lehetett tudomásuk. Viszont ha Árpád még él és egészséges volt, s a hadjáratban részt vett, Anonymus is megemlékezhetett volna róla. Így tehát alig marad más föltevés, mint hogy Árpád a hadjárat megindításakor még élt ugyan, de közvetlenül a döntő csata előtt vagy után meghalt, s abban maga már nem vett részt.

A másik homályos kérdés: mikor és hol ment végbe a döntő csata?

Eddig kiváltképen Aventinus nyomán, időpontul augusztus hó 8-12-ikét, helyéül Pozsonyt fogadták el; újabban időpontul július 6-ikát, színhelyül Bánhidát említik.

E kérdéssel e helyütt – sajnos – csak rö9viden foglalkozhatunk.

Az idő kérdésével hamar végezhetünk. Megállapított dolog, hogy a bajorok csak június hóban gyülekeztek, (egy forrás szerint junius 17-én még az ennsburgi táborban voltak), még pedig oly óriási sereggel, melyben az egész bajor nemzet s még számos más csapat is jelen volt. Ehez képest a julius 6-iki dátum képtelenség, még akkor is, ha az Enns folyótól 200 kilométernyi nagy távolságban fekvő Pozsonyt vesszük is alapul. Még képtelenebb Bánhidát venni a csata helyéül. Mert ennek vidéke az ennstől már 330 kilométerre fekszik. Egy 100 000 főt meghaladó seregnél – pedig itt ilyenről van szó – még a modern menet- és élelmezési intézkedések, és a mai kitűnő utak mellett sem számíthatunk többet napi tíz kilométer menetteljesítésnél, a mi Pozsonyig 20 napi, Bánhidáig 33 napi menet. A bajor sereg tehát méga legkedvezőbb viszonyok közt sem érkezhetett julius 6-ika előtt Pozsonyba és 20-ika előtt Bánhidához. Biztosabb alapon nyugszik tehát az augusztus 8-12-iki meghatározás, mely már Pozsonyra is, Bánhidára is vonatkozhatik.

A hely meghatározása jóval nehezebb. Mert a helyet e források, Aventinust kivéve, a ki Pozsonyt említi, meg sem jelölik, s belőlük csak annyit tudunk, hogy a csata a „Keleten” volt. Dümler, e fanatikus magyar-gyülölő, nagy dühvel támad neki a derék, igazságszeretetéről híres abensbergi bajornak: Aventinus Jánosnak, s bár a forrásokat, melyet Aventinus használt, mind nem ismeri, olyféle megtiszteltetésben részesíti őt is, mint Anonymust. Utána és Riesler után most már azok az újabb magyar írók is, a kik Dümlerék hívei, elvetik Aventinus előadását.

Pauler Gyula még tovább megy, s midőn Dümlerék nyomán Aventinust – bár maga ellene csak egyetlen téves adatot hoz fel – mint megbizhatatlant, el nem fogadja, ugyanakkor, egy lélekzetre, merész fordulattal a csata szinhelyét Bánhidára teszi át. Mert Kézai krónikájában egy Bánhida (mely helység különben Kézai szerint közel van a Rákos vizéhez), a Képes Krónikában pedig egy Tata melletti ütközetről olvasunk,melyben a magyarok Szvatoplukot legyőzték és országát elfoglalták volna. Igaz, teszi hozzá Pauler, hogy ez az elbeszélés semmi esetre sem tekinthető történeti valóságnak, de azt lehet belőle következtetni, hogy valami nagy, fontos csatának emléke rejlik benne s ez tán a bajorokon nyert nagy győzelem lehet, mely a magyarok uralmát végkép megszilárditá.

Az én boldog emlékű derék barátomnak ez ugrása kissé túlságosan merész; valamint az az okoskodása sem állhat meg, hogy ha pozsonyi csatáról beszlünk, fel kell tennünk, hogy a duna jobb partján lakó bajorok a magyarokat nem a jobb, hame a balparton támadták meg, a régi morva területen hatolva át, melyhez semmi közük nem volt. Eltekintve attól, hogy a bajorok a Dunának nem csak jobb, hanem balpartján is laktak – hogy a mostani Ausztria (Alsó- és Felső) az ő fenhatóságuka alá tartozott – továbbá, hogy Luitpold még 900-ban is, tehát a mikor a morva birodalom fennállot, egy magyar portyázó hadat a Duna balpartján vert meg, mindenek előtt tudnunk kell, hogy egy 100 000 főnél nagyobb sereget nem lehet csak úgy mint egy lovas-századot a Szt.-Pöltenen, bécsen, Bruckon és Győrön át vezető, valószínűleg akkor egyetlen jó úton, Bánhida felé vezetni, továbbá hogy egy ily seregnek az élelmezése a legnehezebb feladatok közé tartozik. Ezért az előnyomulásnak feltétlenül több oszlopban, tehát a Duna mindkét partján kellett történni s hogy a dunát, mint a legjobb és legkényelmesebb közlekedő vonalat, a sereg élelmezésénél feltétlenül fel kellett használni.

Biztosra vehetjük, hogy ez valóban így is történt, mert máskép nem történhetett. S most már még csak az keresendő, hogy e föltevés mellett hol valószinűbb az összeütközés: Pozsonynál-e vagy Bánhidánál? Mi az elsőt tartjuk valószinűbbnek, a következő okokból: Nem hisszük, hogy a bajor sereg, a forrásokban is említett, lassú és késedelmező előnyomulásánál fogva, augusztus 8-áig Pozsonynál tovább jutott volna. Mert nem tehető fel, hogy a mindenkor harczkész magyar sereg, mely az ellenséget az országba soha sem bocsátotta be, hanem őt támadásával megelőzvén, a harcz szinhelyét mindig az ellenség területére tette át, ily nagy számú ellenséget Ó-Budához ily közel jutni ( 50 km ) engedett volna. Bánhida ugyanis, mint a Vérteseken át vezető szoros kijárata, igen jó egy védő harczot vívó seregnek, de nagyon alkalmatlan a mindig támadó, csupa lovasságból álló, bizonyára szntén nagy magyar seregnek. A magyarok a szokatlan nagyságú ellenséges sereg fölött győzelemre csupán akkor számíthattak, ha azt részenkint, s nem egyszerre támadhatták meg. Végül a Duna bal partján: a Vág, Duna és a Zsitva között mocsaras vidék terült el, melyen az ellenség nem tartózkodhatott, s a hová a magyarok át nem úsztathattak.

Mindaddig tehát, a míg netán újonnan felfedezendő hiteles kútforrások biztosabb adatokat nem szolgáltatnak, mi nagyobb hitelt adun Aventinusnak, mint Dümleréknek, a csata időpontjául augusztus 8-12-ét, helyéül pedig Pozsony környékét valószinübbnek tartjuk, s Paulerrel szemben a bánhidi csatateret turullal feldiszítő Komárom megyének igazat nem adhatunk.

Lehet, hogy Pannonia elfoglalásakor, talán 900-ban, volt Bánhidánál, - úgy látszik a morvák ellen – egy csata, melynek emlékét Kézai és a Képes Krónika fentartották; de ez a csata a valószinűség szerint nem lehet azonos a bajorok ellen vívott döntő küzdelemmel.

A hadjárat lefolyása különben Aventinus nyomán a következő volt.

A bajorok június első felében az Enns folyó mögött Ennsburgnál gyülekeztek, hová junius 17-én a gyermek Lajos királyt is elhozták. Nem akarván a többi német törzseké még alig szedelőzködő hadait bevárni, a rögtöni indulást határozták el, valószinűleg már csak azért is, hogy a 100 000 főt meghaladó nagy sereget tétlenül vesztegelni ne engedjék; lehet talán hiuságból is, hogy a félelmes magyaros megsemmisítésének dicsőségét egyedül maguknak tarthassák meg.

Hadműveleti tervük lényegileg azonos volt Nagy Károlynak – a kit nyilván utánozni akartak – az avarok elleni tervével s abból állott, hogy a német haderők három oszlopban nyomulnak be Magyarországba. A baloszlop Luitpold bajor herczeg parancsnoksága alatt a Duna bal partján, a jobb oszlop Ditmár salzburgi érsek alatt a Duna jobb partján, a közép oszlop pedig, melynek egyszersmind a sereg élelmezése és a szárnyoszlopok közti összeköttetés fentartása is feladata volt, Szighard herczeg parancsnoksága alatt, hajóhad segítségével magán a Dunán. A király a tartaléknál Ennsburgban maradt vissza.

A magyar sereg parancsnokai állítólag Lél, Bulcs és Botond valának.

A német oszlopok minden akadály nélkül érték el Pozsony környékét, a hol aug. 7-én már érintkezésbe léptek a magyar előcsapatokkal és a hol a két szárazföldi oszlop megerősített táborokban szállt.

A magyar vezérek elhatározák, hogy a németek elkülönített oszlopait egyenkint fogják megrohanni és pedig első sorban a salzburgi érsek által vezetett jobb oszlopot. Augusztus 8-án erős viharként lepte meg a magyarok serege Ditmár érsek táborát, s a bajorok a nyilak százezrei ellen alig bírtak védekezni. Ámde a tábor erős sánczai a támadókat feltartóztatták s az első roham, bármily hatalmas volt is, nem sikerült. A magyarok ekkor más módhoz folyamodtak. Nem indítottak újabb általános rohamot, hanem a tábort körülfogva, minden oldalról kisebb csapatokkal támadták meg, melyek berontottak a sánczokba, sőt magába a táborba is, majd ismét gyorsan visszavonultak, az üldözést sűrű visszanyilazással hiúsítván meg. E támadások egész nap és egész éjjel szakadatlanul folytak, s másnap, augusztus 9-én a bajorok már annyira ki voltak merülve, hogy alig védekeztek. Ekkor indult meg a második roham, melynek ereje az érsek táborát teljesen megsemmisítette. Ditmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök és még számos főpap és főúr a bajorok ezreivel holtan feküdt a sánczok közt.

Még az éjjel átusztatott a magyar lovas hadsereg a Dunán és e remek bravurral elérte, hogy a német bal oszlopnak a Duna balpartján levő táborát még hajnalban, s még mielőtt a salzburgi érsek seregének balsorsa felől értesülhetett volna, meglepve megtámadhatta. Itt – nyilván a meglepetés folytán – már az első roham teljes sikert aratott, s Luitpold herczeg számos főurral már e roham alkalmával elesvén, a sereg legnagyobb része felkonczoltatott. Csak kevesen menekülhettek el a királyi hadhoz Ennsburg felé.

Harmadnap: augusztus 11-én végre  magyarok a közép oszlopnak a parton táborozó és a hajóhadat fedező csapatait verték szét, mire a partokhoz kikötött hajóhad is a magyarok ezébe került. Szighard herczeg futással menekült Ennsburgba.

A magyar sereg nyomban követte a futókat és Ennsburgnál a királyi tartalékseregre talált. Ez neki ment a támadásra közeledő magyaroknak, mire azok szinlelt futással visszafordúltak; ámde midőn a bajorok rendetlenül utána nyomúltak, az erdőkből előtört a magyarok két tartalékhada, visszafordult maga a fősereg is, mire a bajorok hada rövid harcz után szétveretett. A király, serege romjaival, csak nehezen menekült Passauba.

A magyarok diadala ekkéntteljes volt, a bajor sereg le volt verve. „Ein Ungluck, wie es sich im ganzen Verlauf der bajerischen Geschichte nicht wiederholt” – mondja Riesler, a bjaorok történetében. Bajorország nyitva állott a magyarok előtt, a kik azt, valamint Thüringiát és Szászországot is elözönlötték.

Árpád, ha még élt, megnyugodhatott nemzete sorsában s szemeit azzal a tudattal zárhatta le, hogy népe nem jut a hunok és avarok sorsára. Az uj haza immár Nyugot felé is biztositva volt.

(folytatjuk)