2007.07.27. 

Hamvai Kornél: Szigliget

(Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpad)

Hamvai Kornél a fiatal drámaíró-nemzedék legmarkánsabb, legeredetibb hangú képviselője. Irodalmi életünkben 1995 óta van jelen, akkor adták ki a Márton partjelző fázik című regényét, amivel az olvasók körében és a szakmai berkekben is osztatlan elismerést vívott ki magának. Az ebből a művéből írt darabját 1998 májusában mutatta be Jordán Tamással a címszerepben és az ő rendezésében a Merlin Színház. Azóta több drámát is láthatott tőle a közönség, elsőként a Körvadászat címűt, amit az 1956-os forradalom méltó ünneplésére a kaposvári Csiky Gergely Színház által kiírt drámapályázatra készített el, majd 2000-ben a Hóhérok hava című, a nagy francia forradalom idején játszódó műve következett. Ezután 2001-ben a Kitty Flynnt vitte színre a Pesti Színház. Két évvel ezelőtt mutatta be a Radnóti Miklós Színház a Castel Felice című drámáját, amit azóta is műsoron tartanak. Hamvai Kornél fordításában játsszák a Budaörsi Játékszínben Steinbeck Egerek és emberek, és a Nemzetiben Reginald Rose Tizenkét dühös ember című drámáját, és ő a dramaturgja Ödön von Horvath Mesél a bécsi erdő című darabjának is.

Új színművének, a Szigligetnek május 11-én volt a premierje a Nemzeti Színház Stúdiószínpadán, amit az előadás megkezdése előtt egy rövid ünnepség keretén belül Jordán Tamás Gobbi Hilda Színpadnak nevezett el. Ezzel a gesztussal régi adósságát törlesztette a Nemzeti Színház, hiszen a Nemzeti létrejöttéért Gobbi Hildánál jóformán senki sem tett többet. A Szigliget alapjául Michael Fraye ismert színpadi szerző Balmoral című komédiája szolgál, amiben azt az elképzelt esetet járja körbe, hogy mi lett volna akkor, ha az 1917-es oroszországi forradalom Nagy-Britanniában tör ki, és az angol királyi család nyári palotáját, a Balmoralt foglalják el a felkelők. Hamvai megtartja a címet, de egy ékezet hozzáadásával műfaji megjelöléssé teszi: Szigliget, azaz balmorál két részben. A Szigliget cselekménye a legvadabb Rákosi-féle terror idejében, jóval Sztalin halála előtt, 1953-ban játszódik. Népünk bölcs vezére úgy dönt, hogy a nemzetközi és a magyar proletariátus nagy költőjét, Sas Tibort Sztalin-díjra terjeszti föl, amit a kitüntetett Moszkvában vehet majd át. Sas Tibor éppen Szigligeten, az egykori Esterházy kastélyból átalakított alkotóházban piheni ki fáradalmait és költi szebbnél szebb verseit. Érdekes népség verődik itt össze: két, különböző belügyi szervnek is jelentést tevő író, akik közül az egyik fiatal és tehetségtelen, a másik idősebb, de az íráshoz már lusta. Színesíti a képet a mutatós írónő, aki karrierépítése közben nem riad vissza semmitől, szeretője a „koszorús” költőnek, de viszonya van az ifjonc besúgóval is. Erre a díszes társaságra ketten vigyáznak: a fafejű, ősbolsevista gondnok, aki inkább basáskodik felettük és a folyton mísz mindenes, aki látványosan utálja, ezért mindig savanyú képpel szolgálja ki őket. Szigligetre érkezik az olasz kommunista párt küldötte, hogy fotóriportot készítsen a jeles költővel, akit bizony égen-földön keresnek, de nem találnak. A bonyodalom és az összes félreértés abból keletkezik, hogy mindenki másnak adja ki magát, és miközben szeretnék gond nélkül megúszni ezt a fontos napot, az alatt egyre jobban belebonyolódnak a hazugságok szövevényébe. Ez a dráma – annak ellenére – nem könnyű kis bohózat, hogy a nézők mindkét felvonás alatt a hasukat fogják a nevetéstől, tudniillik a Szigliget azoknak a hamisítatlan Hamvai-műveknek a sorába tartozik, amikben a nagy egész tragikumát a kis dolgokban, részletekben megbúvó humor oldja fel. A Szigliget nem lép fel olyan igénnyel, hogy a Rákosi-féle időkről megmondja a „tutit”, hanem az akkori hétköznapok félelmetes furcsaságait a gtoteszk és a mosolygás eszközével mutatja be. Hamvai Kornél még negyven esztendős sincs, mégis mennyire pontosan látja ennek a kornak életidegen és emberellenes mivoltát. A Szigligetet csak egy ilyen fiatal szerző tudta így megírni, mert belőle hiányoznak az akkor élők szubjektív élményei, így őt nem kötik semmiféle személyes élmények, hanem bizonyos távolságtartással, történelmi rálátással, kívülállóként képes ábrázolni ezeket az udvariasan sematizmus korának nevezett éveket. Babarczy László rendezi a darabot. A publikum fergeteges vígjátékot láthat, ami egyetlen árva percre sem ül le, nem veszít lendületéből, a nézők az elejétől a végéig harsányan hahotáznak a jobbnál jobb szófordulatokon, ötletesebbnél ötletesebb szóleleményeken, a klasszikus helyzet- és jellemkomikumokon. A színészek szinte lubickolnak a szerepekben, élvezik a játékot, és ez meg is látszik a teljesítményükön. Gazsó György két szerepet is alakít, a lajhármozgású, sértődékeny mindenest és a beképzelt, fennhéjázó költőt. Az ostoba, a Szabad Nép félórák műveltségével rendelkező gondnokot Blaskó Péter annyi ízzel viszi fel a színre, hogy ő kapja a legnagyobb tapsot. Udvaros Dorottya az előbbre jutásában a női bájait bevető írónőt, Garas Dezső az öreg, a könyökharcban már megfáradt írót, Mertz Tibor az olasz riportert formálja meg. A Szigligetet érdemes megnéznie annak is, akik szenvedő alanya volt a kommunista elnyomásnak, és annak is, aki mindezeket csak könyvekből, elmondásokból ismeri. 

Dr. Petővári Ágnes