2007.06.01. 

Nagyon félek

Sajátos ellentmondás: egy tárgy, egy szerkezet, vagy egy lakás, amit nem használnak, néhány év alatt tönkre megy, ha pedig használják, meg sem kottyan neki az idő. A hazámról jutott eszembe mindez, ugyanis Magyarország ma nem működik. Magyarország padlón van minden értelemben: társadalmilag, politikailag, pénzügyileg, iparilag és hangulatilag. Azért van padlón, mert ilyen amatőr, felelőtlen, lelkiismeretlen, cinikus és gátlástalan vezetése ennek az országnak emberemlékezet óta nem volt. Ezt a negatív rekordot csak ők, a „lángszavú Párt” neveltjeiből tőkéssé vedlett, az úttörő nyakkendőt csokor nyakkendővel felváltó, a május elsejei virslievéseket Opera-bállal helyettesítő, szellemi és lelki hermafroditák voltak képesek elérni. A Gyurcsányokról van szó persze, és a gyurcsányolókról. (Minthogy a magyar nyelv tíz éve leleményesen megteremtette Tocsik Mártika nevéből a tocsikolást, én most meghirdetem legújabb igénket, a gyurcsányolást, ami, ha lehet, még szégyenteljesebb cselekvést takar: a nemzet kivéreztetését.) Ott a helyük a Guinesse-féle rekordok könyvében, de nem csak képletesen, hanem ténylegesen is, hiszen a mai újságban olvasom, hogy „a tavalyi 9,2 százalékos GDP-arányos államháztartási deficitünk a 27 tagú EU-ban a legmagasabb, világszinten pedig – a tavaly háborút viselő Libanon után – a legrosszabb hiányadatnak számít”. Ez tehát a tavalyi leltár. Az idei lehet, még ilyen sem lesz.

                Maradjunk még egy kicsit a számoknál. A Pénzügyminisztérium – vagyis saját bevallásuk – szerint államunk jelenlegi adóssága 15.139  milliárd forint, amely évvégére valószínűsíthetően 15.572 milliárd forintra fog emelkedni, miközben egy-egy hónapban százmilliárdos nagyságrendű „kamatszolgálatot” fizet a költségvetés az adósság fejében, amely láthatóan csak nem apad, annál inkább dagad. Miképpen 1944 tavaszára már csak a hülye nem látta, hogy Németország elvesztette a háborút, azonképpen 2007 májusában csak a leghülyébbek hihetik el azt, hogy ebből a gödörből van kiút. Ugyanis nincs. Ezt a gödröt nagyon hamar át fogják minősíteni sírgödörré, hogy valósággá transzformálódjék Vörösmarty szörnyű látomása a sírról, „hol nemzet süllyed el”. Adassék köszönet érte ennek a KISZ-es siserehadnak.

                Elemi iskolás koromban az énekóra gyakorlatilag munkásmozgalmi indulók elsajátításából állt.  Úgy belénk verték, hogy álmomból felkeltve ma is tudom mindet, miképpen ezt a sort is: „Kimszesek vágtak hajdan e tájnak, élükön Ságvári járt / Hősies tettre, harcra nevelte őket a lángszavú Párt…”  Nos, jelenthetem: megérkeztek, itt vannak és átvették az irányítást, vezetik az országot. Arra is van gondjuk, hogy Ságvári, ez a fegyveres terrorista bűnöző – akinek 32 mozgalmi neve volt, de érezhetően a legféltve őrzöttebb titok mégis a 33. név, a családi, amelyen anyakönyvezték -, új márványtáblát kapjon: folyik a gyűjtés „No pasaran – Ságvári” jelszó alatt. Lehet, hogy ez most a gyurcsányolók legfőbb gondja, miközben a haza sírgödörré változik?

                Ma már a pénzügyi körökben közhelynek számít a szörnyű valóság: hazánk 1990-ben regisztrált, privatizálásra szánt vagyonának – akkori értéken mintegy 1800 milliárd forintnak – harmada, fele szőrén-szálán eltűnt a privatizációban. Hogy hová tűnhetett, illetve, hogy miért is „nem realizálódott” a privatizációs bevételekben, senki sem tudja. Ha volna is, aki tudja – mert nyilván van -, az nem beszél. Ami pedig realizálódott, annak tetemes részét elvitték a külföldi tanácsadó, közvetítő cégek: az első három esztendőben a privatizáció többe került, mint amennyit hozott! Íme, így kell szétherdálni egy ezeréves állam vagyonát. Nézem e dicső folyamat személyes felelőseit, a főprivatizátorokat, akik az első 5-6 évben sikeresen megszabadították az országot minden lehetséges vagyonától:  Tömpe István elvtárs (a legmegbízhatóbb familiáris pedigrével), Csepi Lajos, Hatvani Sz. János, Szabó Tamás, Bartha Ferenc (aki azután a Nemzeti Bank elnöke lett), Lascsik Attila, aztán Suchman Tamás (van ki e nevet nem ismeri Hunniában?), Szokai Imre (aki érintett volt a Tocsik-féle bűnperben), Kovács Árpád (ma az ÁSz elnöke), Csiha Judit stb. Ahogy nézem a névsort, látom sajnálatosan kimaradt Mádl Ferenc, nyugállományú köztársasági elnök úr neve, aki Antall alatt nagyhatalmú privatizációs potentát volt. Javaslom őket kérdezni arról, hogy hová is lett a magyar századok kínnal-keservvel agyongürizett nemzeti vagyona? Persze tudom, mindez politikailag inkorrekt lenne: ilyet nem kérdez az az úriember, akinek a miniszterelnökét Gyurcsány Fletónak hívják.

                Egy több, mint tíz évvel ezelőtti interjúban Szelényi Iván nagyon bölcsen rámutatott, hogy „1989-et történelmileg úgy is számon tarthatjuk, mint az egykori szocialista menedzserek győztes forradalmát. A kései Kádár-korszak technokráciája megszabadult a pártbürokráciától…” Ha mindez igaz – már pedig az -, akkor semmi csodálkozni való nincsen azon, hogy egykori KISZ vezérekből áll a ma kormánya. De ennél elgondolkoztatóbb észrevételt is tett Szelényi, amely talán közelebb visz bennünket azon folyamat megértéséhez, hogy a kezdeti vágyból, az eszmék szabad áramlásából, hogyan lett ellentmondást nem tűrően a tőke szabad áramlása. A rendszerváltó magyar társadalom nagyobbik része ugyanis nem vagyonért, tőkéért szállt ringbe, csupán szabadságot akart. Velük szemben a Kádár-kor vezető menedzserei kizárólag vagyont és hatalmat akartak a változástól. Miután a rendszerváltozás megtörtént, azok a tömegek, amelyek a hőn áhított szabadságra vágytak, valójában leálltak volna, és szerették volna kiélvezni a szabadság áldásait, lehetőségeit. A másik tábor, a volt kommunisták klikkje viszont megragadta a vagyont („spontán privatizáció”), mikor pedig az már övék lett, társult hozzá a hatalom, a rendelkezési jog is. Őket a szabadság legkevésbé motiválta, részben azért, mert korábban is volt részük belőle, továbbá, mert számukra nem érték, csak a tőke. Így aztán a tömeg ezúttal is becsapatott: kipiszkáltatták vele a gesztenyét a tűzből, de megenni már nem volt joga.

Olvasom a Népszabadság hírei között, hogy a Bálint Zsidó Közösségi Házban a félelemről tartottak beszélgetést, mások mellett a MAZSIHISZ elnökének a részvételével. Mert, hogy a jelenlévők nagyon félnek a szegregációtól, az antiszemitizmustól és a rasszizmustól. Engem persze nem hívtak meg, bár – el kell árulnom – én is félek. Nagyon félek. Na nem azoktól a fantomproblémáktól, amiktől Feldmájer Péterék, én a hazámat féltem Gyurcsányéktól, és a jelenlegi politikai elittől. Félek, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul zátonyra fog futni a hajó. Ha pedig ez a borzalom bekövetkezik, teljesen közömbös lesz, hogy ki a felelős, és azt hiszem, ezek erre játszanak.

 Szőcs Zoltán