2007.06.08. 

A magánrendőrségek korszaka következik?

Dr. Herczegh Géza az alkotmányos felelősségről és a reálpolitikáról

Dr. Herczegh Géza jogász, volt alkotmánybíró, az MTA rendes tagja a felvidéki Nagykaposon született 1928-ban. Jogi tanulmányait a Szegedi Egyetemen végezte. 1951-től 1967-ig a budapesti Állami- és Jogtudományi Intézetben kutató. 1967-ben a pécsi jogi kar nemzetközi jogi tanszékvezetőjének nevezték ki. 1965-ben a jogi tudományok kandidátusa, 1979-ben doktora, 1985-ben az Akadémia levelező tagja, 1990-ben pedig rendes tagja. 1990 júliusa és 1993 májusa között az Alkotmánybíróság helyettes elnöke. 1993. június 1-jétől 2003. február­ 5-éig a hágai Nemzetközi Bíróság bírája.

 -2007. május 23-án Emberi méltóság és keresztény felelősség címmel a Konrad Adenauer Alapítvány és a Protestáns Fórum közös konferenciát tartott. A második részben kerekasztal-beszélgetést rendeztek – Morvai Krisztina, Herczegh Géza és Balog Zoltán részvételével - a 2006-os „forró őszről” és az emberi méltóságról. Miről beszélt ezen a fórumon?

 - Többek közt arról: a tévéostromért a miniszterelnök gyakorlatilag magára vállalta a felelősséget azzal, hogy nem fogadta el Petrétei József rendészeti miniszter akkori lemondását. Ott is elmondtam, de az olvasók számára is külön kiemelem: a magyar nép 40 éven keresztül egy ún. pártdiktatúrának a béklyói között élt. A diktatúra rendkívül szűken határozta meg az embereknek a politikai mozgásterét. A lényeg az volt: a párt – illetőleg az a szervezet, amely magát pártnak nevezte - megszerezte a hatalmat, s ha már egyszer az övé volt, azzal maradéktalanul élni akart. Élt is, sőt visszaélt is, s nem volt arra mód, hogy a pártot felelősségre vonják. Egy alkalommal ez mégis megtörtént: 1956-ban.

 - Tehát a 40 év öröksége még mindig domináns…

 -1989-ben nagyon jelentős változás következett be, de vegyük tudomásul: új alkotmányt lehet csinálni 6 hónap alatt, a gazdasági rendszert át lehet alakítani 6 esztendő alatt, az emberek mentalitásának, gondolkodásmódjának megváltoztatásához viszont két nemzedéknyi idő szükséges. Van alkotmányunk, amelyik úgy, ahogy van a maga egészében jó, de nem elég formailag az alkotmány szövege alapján működni, az elveit tartalmilag is meg kell valósítani. Az alkotmány nem csak arról szól, hogy pl. mi az országgyűlés feladata és hatásköre, hanem arról is: milyen értékeket véd. Ezek az értékek: az emberi méltóság és az emberi szabadság. Az emberi méltóság azt jelenti, hogy mindenkivel humánus módon kell bánni. Senkivel szemben nem szabad megalázó, embertelen bánásmódot tanúsítani. Senkit nem lehet megkínozni, alaptalanul bíróság elé állítani. Ha ez megtörténik, akkor ezért azok akik így jártak el, megfelelő anyagi és erkölcsi elégtétellel tartoznak. Tavaly ősszel, miután kiderült, hogy a választásokat az ún. kormánykoalíció a választók jelentős részének megtévesztésével, hamis adatok hangoztatásával nyerte meg, az emberek kimondták: ennek a kormánynak pedig távoznia kell. Csakhogy az 1989-es jogalkotói megoldás abból indult ki, hogy az ország rendkívül súlyos gazdasági állapotában a kormánynak a szilárdságát mindenképpen biztosítani kell, mert különben nem éli meg a fél esztendőt sem. Emlékezzünk csak vissza a taxisblokádra. Ezt az akkori kormány végül is túlélte, de cselekvési köre rendkívüli módon leszűkült. Tulajdonképpen azóta birkózunk azzal, hogy a pluralista, demokratikus jogállamnak a szellemisége, gyakorlata, nem csupán betű szerint, hanem tartalmilag is érvényesüljön. Úgy, ahogyan ezt a mögötte lévő erkölcsi felfogás kifejezi.

 - Nincs olyan jogi megoldás, hogy ezek után a kormányfő vegye a kalapját?

 - Van, aminek a valószínűsége, amíg a helyzet tovább nem mérgesedik, igen alacsony. Arról van szó, hogy a jelenlegi kormánykoalíció mondja ki: köszönjük, nem kérünk ebből tovább, s egy új miniszterelnököt választunk.

 - Maradna a koalíció, csak más lenne a kormányfő. Ez lenne a megoldás?

 -A helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Volt alkotmánybíróként nem vázolhatok fel különböző politikai forgatókönyveket. Csak arról beszélhetek: jogilag milyen lehetőségek vannak. Amikor Tersztyánszkyné Vasadi Évával és Zlinszky Jánossal együtt megírtuk bíráló megjegyzéseinket azt sem politika megfontolásból tettük. Azt vizsgáltuk, hogy azok a jelenségek, s azok a rendőri intézkedések, amelyek a múlt év őszén lezajlottak hazánkban, az alkotmány hatályos rendelkezéseinek valamint az alkotmánnyal összhangban lévő alacsonyabb rendű hatályos jogszabályoknak megfelelnek-e. A Gönczöl-bizottságot a kormányzat azért hívta össze, hogy magának a felmentést megadja. Mi a tényeket szorgosan figyelembe véve, a Gönczöl-jelentést gondosan tanulmányozva arra a megállapításra jutottunk, hogy a rendőri intézkedések a múlt év szeptemberében-októberében nem voltak jogszerűek, nem voltak szakszerűek, s nem voltak arányosak. Tehát megsértették a hatályos jogszabályokat. Mi, volt alkotmánybírák azt hangsúlyoztuk ki: nem lehet a jogszabályok között válogatni, úgy, hogy ami nem tetszik a hatalomnak azt félretolja, ami meg jól jön neki, arra meg hivatkozik. Ez képtelenség. Ettől szűnik meg a jogállam, ettől lesz vége a demokratikus jogrendszernek. Ezért kellett felemelnünk a szavunkat. Kritikai észrevételeink nyomtatott, füzet- formában a könyvhétre fognak megjelenni. Érdekes, hogy ősszel a rendőrséget megdicsérték. Most mi történt? Ugyanazt a rendőrséget egymás után - az őszi eseményekhez képest kisebb fajsúlyú - botrányok rázzák meg. Képletesen szólva: a csöbröt ugyanazzal a szennyes lével töltötték föl, s most jött el az a pillanat, hogy a lé túlcsordult a csöbör peremén. Az más lapra tartozik, s ez talán egy nagyon messzemenő következtetés: a rendőrség visszafejlesztése mellett, magánrendőrségek szerepét kívánná-e növelni a jelenlegi kormány? Hogy ez sikerülni fog-e neki, az persze egy más kérdés.

 -Az alkotmány nem tételezi fel, hogy olyan eset kialakulhat egy jogállamban, hogy valaki hazug kampánnyal jut hatalomra. Nem félő, hogy ezek után bárki megtehet hasonlót? Hiszen elmondhatja: volt már tettére példa.

 - Az, hogy egy ország demokratikus lesz-e, vagy sem - ha nincs közvetlen külső beavatkozás- a lakosságon múlik. Az adott ország lakossága maga alakítja belső jogrendszerét. 1956 után Kádárék azt sulykolták az emberekbe: ne foglalkozzatok közügyekkel, az nem rátok tartozik! Majd a párt mindent elintéz – mondták. Ennek hatása máig észlelhető. Egy példa: Franciaországban a legutóbbi elnökválasztáson 85%-os volt a részvétel. Magyarországon a potenciális választók egyharmada viszont semmilyen érdeklődést nem mutat a politika iránt. Tán lesz változás nálunk is . Lincoln mondotta: „Egy embert többször be lehet csapni. Sok embert egyszer lehet becsapni. Sok embert sokszor becsapni viszont nem lehet.”

 - Mikor megírták jelentésüket, szemükre vetették, hogy nem foglalkoznak azzal, hogy jogászokat félemlítenek meg különböző hírportálokon, s zsidóznak a Kossuth téren…

 - Mi a Gönczöl-jelentéssel foglalkoztunk. Nem vagyunk nyilatkozó-gépezet, amelyik minden alkalommal keresi a lehetőséget, hogy kiálljon, vagy elhatárolódjon valamitől. Tavalyi események miatt a demokratikus jogállamot, és annak néhány alapvető intézményét veszélyben éreztük, s ezért emeltük fel szavunkat. No meg azért, mert a Gönczöl-jelentés ezt a veszélyt megpróbálta elkenni, relativizálni, tagadni.

 - Frattininek, az Európai Bizottság alelnökének küldték el jelentésüket. Kaptak rá választ?

 - Közvetlenül Frattinitől nem, de különböző fórumokon keresztül eljutott hozzánk az, hogy amit mi mondtunk, annak igen is meg volt a visszhangja.

 - Hágai bíróként furcsa konfliktusba keveredett a bősi vízlépcső ügyében. A magyar állam perben állt északi szomszédjával, hogy ne kelljen megépíteni a bősi vízlépcsőhöz tartozó alsó duzzasztóművet. Közben Hornék titkos tárgyalásokat folytattak, hogy Magyarország mégis megtenné ezt. Mit érzett akkor, mikor ez kiderült?

 - Az volt életemnek egyik legnagyobb traumája, amikor rájöttem: van Budapesten egy kormányzat, amely az ország érdekei ellen cselekszik, s a per elvesztésére játszik.

 - Huszonnyolc éves volt 1956-ban. Nagy Imre halála, ez a justizmord mennyire rázta meg a forradalom fiatal jogász szemtanúját?

 -A szovjet intervenció, s Kádár hatalomra jutatása után az ember mindenre el volt már készülve. Abban az időben olvastam el Nikosz Kazantzakisznak, egy görög kommunista írónak a regényét, melynek címe: Akinek meg kell halnia. Ebből filmet is készítettek. A regényben passiójátékra készülnek egy görög falu lakói. Kiosztják a szerepeket. Különböző fordulatok után kiderül, hogy a szerepek hatnak. Aki pl. Krisztus szerepét kapja, beleéli magát abba, hogy neki egy magasabb erkölcsi nívót kell képviselni. Júdás alakítója pedig ténylegesen árulóvá züllik. Ez élt bennem akkor, amikor végre lehetett írni Nagy Imréről. 1987-ben írtam meg esszémet a mártír miniszterelnökről Akinek meg kellett halnia címen. Akkor nem jelenhetett meg, csak évek múltán a Peres örökségünk kötetben. Ennek egyik esszéje volt Nagy Imre tragédiája. Tragédia, ami belőle nemzeti hőst csinált, mert a forradalomban betöltött szerepének logikájához igazodott.

 - Nagy Imre elkerülhette volna a bitófát, ha követi a kommunista mozgalom szokásos rituáléját, az önkritika, a politikai vargabetűk és a mindenkori szovjet vezetés szervilis követésének az útját. A neki csapdát állító Tito nem is tudta fölfogni a makacsságot, hogy a nagykövetségén menedéket kereső miniszterelnök miért ragaszkodik törvényes állása elismeréséhez. Nagy már a szovjet emberrablók fogságában volt, amikor visszautasította Münnich ajánlatát, hogy vállaljon miniszteri díszfunkciót a Kádár vezette bábkormányban. Ha elfogadta volna, ágyban, párnák közt hal meg…

 - Úgy járt volna, mint Lengyelországban Gomulka, aki egymás után a kompromisszumok síkos talajára csúszott. Nagy Imre korának nem volt rossz politikusa. Kialakult véleménye volt arra vonatkozólag, hogy szocialista viszonyok közt miként kell a mezőgazdaságot kezelni. Emiatt őt megbírálták, háttérbe szorították, s begyűjtési miniszternek tették meg. Ez akkor a lehető legrosszabb poszt volt. 1953-ban, hirtelen kiemelték, kormányfő lett, ám azzal a „csodás Moszkvai bölcsességgel”, hogy Rákosit is meghagyták a hatalomban. Attól kezdve Rákosi nem tett mást, mint Nagy Imrét fúrta, jobboldali elhajlónak bélyegezte. Sikerrel. Nagy Imrét lemondtatták, aki ebbe belebetegedett. Az SZKP XX. kongresszusa után, 1956 februárjában kiderült: Nagy Imrének tulajdonképpen igaza volt. Igen ám, csak a párt tévedhetetlen volt akkoriban, csak az egyén hibázhatott. Nagy Imrénél a szerep nem azt jelentette, hogy belebújt valakinek a bőrébe, hanem azt: átéli forradalmi szerepét, több lesz, nagyobb lesz annál, mint aki előzőleg volt.

 - Olvastam: Bibó az egyik példaképe. Ma sokan példálóznak bele. Azt írja, hogy Bibó és Nagy Imre is reálpolitikus volt. Mivel támasztja ezt alá? A ma emberének nem reálpolitikus az, aki egy kis ország miniszterelnökeként szembe helyezkedik a Szovjetunióval.

 - Ki volt reálpolitikus Nagy Imre vagy Kádár János? Kádár 30 éven keresztül abban a meggyőződésben élt, hogy egy olyan világrendszer tartozéka Magyarország, ahol a Szovjetunió határozza meg mit kell csinálni, s hogyan. Aztán ez a Szovjetunió egyszer csak összeomlik. Kádár rájön halála előtt arra: egész élete egy tévedés volt, mert egy olyan játszmában vett részt, aminek nincs nyerő folytatása.

 - Valóban rájött erre?

 - Tulajdonképpen igen. El kell olvasni ehhez annak a bizonyos zavaros utolsó beszédnek a mondatait. Nem a pillanatnyi helyzethez való alkalmazkodás a valódi reálpolitika, hanem az, amit az évtizedek, évszázadok igazolnak. Nagy Imrét és Bibó Istvánt egyaránt igazolta a történelem.

 Medveczky Attila