|
 2007.06.29.
Vurstli, vér, rivalda
Dózsa
László színművész
1942. október 12-én született Budapesten. 1963-tól 1967-ig a
Színház –és Filmművészeti Főiskola hallgatója. 1967-től
1970-ig a debreceni Csokonai Színház, 1970-től 1980-ig, majd
1991-től a Madách Színház, 1980-tól 1983-ig a Népszínház,
1983-tól 1991-ig a Nemzeti Színház tagja. Jelenleg az Újpest
Színház főrendezője. Közel négyszáz televíziós filmben játszott.
Kitüntetései: 1956-os Emlékérem (2005), Hűség a Hazához Érdemrend
Nagykeresztje (2005), POFOSZ-Hazáért Érdemkereszt (2006),
Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje (2006), A
Szabadság Hőse Emlékérem (2006). Fontosabb színházi
szerepei: Iván Koloszov (Trenyov: Ljubov Jarovája), Orin (O’Neill:
Amerikai Elektra), Trsztyenszki, lengyel úr (Madách: Csák végnapjai),
Legrand (Michel André: Lulu), Palladius (Teleki-Illyés:
Kegyenc), Bolond ( Shakespeare: Lear király), Edmund ( O’Neill:
Hosszú út az éjszakába), Karvezető ( Szophoklész: Oidipus
király), Lali, lámpavivő (Németh László: Bodnárné), Bakics
Pál (Szomory: II.Lajos király), Ági Miklós (Molnár Ferenc: A
hattyú), Antonio (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok),
Montano (Shakespeare: Othello), Színészkirály (Shakespeare:
Hamlet), Elek (Szakonyi: A hatodik napon), Victor (Bellon: A csütörtöki
hölgyek), Dominich (Nemeskürty: Hantjával ez takar), Konstantin
császár (Herczeg Ferenc: Bizánc), Ajnádi Ferenc (Nyírő: Jézusfaragó
ember), Lennie (Steinbeck-Kaufman: Egerek és emberek), Schneieder
Mátyás (Eisemann-Nóti-Zágon: Hypollit, a lakáj), Annás,
Nabugodonozor, Michael (Balogh-Kerényi-Lázár: Csíksomlyói
passió), McComas, ügyvéd (Shaw: Sosem lehet tudni), Marosi János
(Sarkadi: Elveszett paradicsom), Dezső (Gyurkovics: Nagyvizit).
Rendezések: Herczegh Ferenc : Bizánc (Jurta Színház), Nyírő
József: Jézusfaragó ember (Jurta színház), Arisztophanész: A
nők diadala( Magyar Színkör), Szilágyi László : Csókos
asszony (Újpest Színház), Neil Simon : Napsugár fiúk (Újpest
Színház). Főbb filmjei: Fiúk a térről, Budai Nagy Antal, 80
huszár, Gazdag szegények, Ballagó idő, Gyertek el a névnapomra,
Szemet szemért, Czillei és a Hunyadiak, A trónörökös.
Könyvek:
A rivaldától a vérpadig és utána – Dózsa Lászlóval beszélget
Borbély László (Kairosz, 2006), Borbély László-Dózsa László:
Bohóc vérben és vasban (Kairosz, 2007.).
Dózsa László színművész és Borbély László író a
könyvhéten dedikálta a Bohóc vérben és vasban című könyvét
a Kairosz Kiadó standján. Közös alkotásuk egyszerre életrajz,
1956-os eseménytörténet és színházi szellemidézés.
- Milyen ötlettől vezérelve született meg a könyv?
- Gyermekkoromat a népligeti vurstliban töltöttem. Ott éltem.
Mutatványosok, bohócok, kötéltáncosok és légtornászok között
nőttem fel. Édesanyám a Műszínkör artistája volt. Régi
–legalább 20 éves - álmom, hogy az olvasók számára felidézzem
a hajdani Népliget emlékét. Ez a könyv nem csak hadtörténeti,
hanem színháztörténeti mű is, abban az értelemben, hogy nem
csak a Várszínházról írtunk egy komoly értekezést, hanem a
népligeti vurstliról is, amit teljesen kiirtottak a múlt század
közepén. Nagyon nehéz volt ezért dokumentumokat, képeket összegyűjteni
a népligeti komédiásvilágról. Ez a világ a magyar színháztörténet
egy része, hiszen nagyszerű előadások voltak a ligetben már
1943-ban. Major Tamás, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán léptek fel
a Műszínkörben a II. világháború előtt. A Műszínkörön kívül
mozi, cirkusz, dodzsem-pálya, barlangvasút várta a szórakozni
vágyókat. Itt működött Kemény Henrik híres bábszínháza-
ahova 50 fillérért lehetett bemenni- , s Közép-Európa akkor
leghosszabb hullámvasútja, melyen öt percig tartott a menetidő.
Az 1895-ben épült Népligeti Sörcsarnokban pedig egyszerre négyszázan
csillapíthatták szomjukat. Reggelenként zenére ébredtem.
Forgott a körhinta. Még hétköznap is voltak produkciók. Sokat
jártunk vidékre cirkuszi kocsikkal, így valóban egy vándorkomédiás
életet éltem. Gyermekkorom színhelyét a földdel tették
egyenlővé az ötvenes évek végére. Államosítás ürügyén
kifosztották a mutatványosokat. Azt mondták: elvonjuk a közönséget
a Városligetből, melyet addigra már államosítottak.
- Milyen visszajelzések vannak a könyvvel kapcsolatban?
- Az első 1500 példányt
egy-két nap alatt elkapkodták. A könyv sikerét támasztja alá,
hogy csak a dedikálás napján több mint 300 fogyott el ebből a
had-és színháztörténeti kuriózumból. Aki pedig szeretne író-olvasó
találkozót szervezni, küldjön levelet a nevemre a Madách Színház,
vagy az újpesti Ady Endre Művelődési Központ címére.
-A könyv címében a bohóc szó szerepel. Jelenünkben,
hétköznapi használatban a bolondozó, komolytalan emberekre
szokás azt mondani, hogy bohóc. Miért nem maradt a színész szónál?
-A címben szereplő bohóc szó elsősorban nem rám értendő.
Kemény Henriken kívül két kedvencem volt még: Káposztás
Zsuzsi, aki nőimitátor volt és a fehérbohóc, akit édesanyám
viccesen Skotinak becézett. A fehérbohóc valódi nevére nem
emlékszem. Az első énekes bohóc volt, aki magyarul énekelt.
Ugyanolyan bohóc akartam lenni, mint ő. Elegáns volt. Egyik
tekintetében fájdalom tükröződött, a másikban pedig leírhatatlan
öröm. Bizonyára énekelt rendszerellenes számokat is, ezért
fogták el fellépése közben.
- Miért pont
akkor?
- Nem tudta a hatalom, hogy ki ő civilben. Ez az oka annak,
hogy előadás közben jöttek érte a fogdmegek. Lerohanták a
keretlegények, nagyon megverték, s bilincsben elvezették. Innen
a könyv címe. A fehérbohóc látványa számomra a szabadságot
jelentette. Tehát a szabadságot vitték el megbilincselve. Később
úgy éreztem: lelkileg kötődöm hozzá, valahol vándorkomédiás
mivoltom gyökerében egy vagyok vele. Hiába lettem színész, a
lelkem mélyén bohóc maradtam. A bohóc nem komolytalan ember, lásd
Fellini világát, s az Országúton c. alkotását. Amikor elvitték
az én fehérbohócomat nagyon meggyűlöltem a kommunistákat. Ez
előrevetíti ’56-os szereplésemet.
-Mitől lesz valaki a szó nemes, valódi értelmében
bohóccá?
- Azok tévednek
óriásit, akik azt hiszik, hogy egy bohócképző elvégzésével
valaki már bohóccá válik. Manapság, ha egy cirkuszban egy bohócszámot
nézünk, inkább a fogunkat szívjuk, mint nevetünk. Az igazi
bohócság az volt, amit az említett Skoti bohóc csinált. Belépett
a színre, bukfencezett, tréfálkozott, s a végén, a vidámság
és az öröm tetőpontján elénekelte az Egy vándorcirkusz ócska
padján c. dalt. Ez egy nagyon szomorú szám. A bohócnak ugyanúgy
feladata a könnyeztetés, mint a nevettetés. Nemrég rendeztem
meg a Napsugár fiúkat az Újpest Színházban. Azt mondtam
kollegáimnak: nem csak nevettetni kell, hanem meg is kell ríkatni
a közönséget. Akkor lesz igazi katarzis. Tehát még a rendezéseimbe
is bele tudom csempészni népligeti emlékeimet.
-A népligeti élményei segítik a színpadon is?
- Részben. Bár az igazi komédiási mivolt, élet sokkal
csodálatosabb, mint a színészet. A színészi világ jóval szürkébb
és hazugabb, mint a komédiási. A komédiások egymás szeretetére
és segítségére voltak utalva. Hittek egy csodálatos ragyogásba.
Sőt nem csak hittek benne, hanem meg is tudták valósítani. A
mai színház rivaldafénye kevésbé színes a népligeti
vurstlihoz képest.
- Ha ma azt mondom valakinek: liget, cirkusz, vurstli, a
Városligetre és a Vidámparkra gondol…
- Igen, mert a kommunista rendszer alatt nem beszélt senki
a népligeti komédiásokról. A Népliget területén egy valódi
commedia dell’arte működött. Egy igazi, improvizatív csoda,
amit a színház soha nem fog tudni visszaadni. A commedia dell'
arte a színjátszóművészetet részesítette előnyben az
irodalommal szemben. A műfaj egyik fő jellemzője a rögtönzőképesség,
ami annyit jelent, hogy néhány állandó karakternek a színpadi
rögtönzéseiből álltak az előadások. Az előadás a résztvevő
színészek közös munkája, amely az előzetes megbeszélés után
is csak a színpadon nyeri el végleges formáját. Ez volt az
alapja a népligeti színjátszásnak is. Lényeges: a Népligettel
kapcsolatban komédiáscsaládokról lehet beszélni. Egyik generációt
követte a másik. Jómagam 3 éves koromban már azzal a produkcióval
léptem fel, hogy egy oroszlán szájába dugtam be a fejemet.
Helyes a felvetése: a 30-40 évesek nem tudják, hogy mi volt a Népliget.
Nagyon félek attól, hogy néhány éven belül, a magyarság történetét,
hagyományait sem fogják ismerni az itt lakó emberek. A cél:
kiirtani mindent, ami nemes.
-1953-ban „kitelepítették” önöket a Népligetből
az Izabella utcába. Gondolom attól az évtől kezdve egy idegen
világban él.
-
Pontosan. Nehezen találom meg a helyem. 1956-ban vissza akartam
szerezni az én fehérbohócomat, a szabadságomat.
-A
könyvben szerepel egy írása, melynek címe: A boldog lelkek tánca.
Ebben megidézi a Népliget művészeinek szellemét. Csupán véletlen
az egybeesés Gluck Orfeuszának egyik balett-betétjének címével?
- Véletlen.
Amikor leesik az első hó, mindig kimegyek a Népligetbe.
Felfigyeltem arra, hogy az egykori cirkusz porondjának a helyén
hamarabb olvad el a hó, mint máshol a ligetben. Azt mondom: a szívek
melege ott maradt valahogy, s a porond szíve lüktet. Ekkor a
boldog lelkek táncát látom magam előtt. Mutatványosokat, bohócokat,
s édesanyámat a trapézon. Persze biztos van a hó olvadásának
egy materialista oka is; tán az ott maradt fűrészpor az egész
okozója.
- Ha azt mondanák Önnek: művész úr, itt van x milliárd
forint, ebből felépítjük a népligeti vurstlit, kérem legyen
az egész folyamat kormánybiztosa. Elvállalná? Vagy nemet
mondana, mert a jelen társadalmának másra van szüksége.
- Elvállalnám, hiszen meg van az térképszerű rajz, ami
a hajdani Népligetet ábrázolja. Talán kinevelnék egy igazi
komédiáscsapatot is. Biztos vagyok benne, hogy sok fiatalt találnék,
akiknek én lennék a mestere. Úgy, ahogy nekem a fehérbohóc
volt az igazi mesterem. Hiszem: ha a Népligetet feltámasztanánk,
hatalmas tömeget vonzana, és nagyon szeretnék az emberek.
-1953-tól édesanyja mivel foglalkozott?
- Háztartásbeli volt, később, amikor a Lenin körút 95.
számba költöztünk, valamivel jobb lett a helyzetünk, mert az
házmesterlakás volt. A kapupénzből szerény mellékjövedelmünk
volt. Apám megengedte, hogy én is kapuzzak. Gyermekszemmel láthattam
a kilakoltatásokat. Iszonyú volt.
- Apjáról beszélt…Ha jól tudom, a mai napig nem
tudja, ki a vér szerinti apja. Nem is izgatta a kérdés?
- Csak egy rövid ideig. Mindig is édesapámnak tekintettem
nevelőapámat, azt a férfit, akitől nevemet kaptam. Bicsérdista
volt, csak növényi táplálékot fogyasztott. Vonzotta a keleti
filozófia, s buddhistának vallotta magát. Mindig tudatosította
bennem, hogy milyen átkozott rendszerben élünk. Volt neki egy
kedvenc nótája: Kidőlt keresztfának nem köszön már senki.
Keresztfájára azt írattam fel: „Kidőlt keresztfának is köszönnek.
Szia, édesapám!”
-14 éves múlt el éppen 1956 októberében. A fehérbohóc,
a „kitelepítés”, a kilakoltatás tragédiáját látta,
megtapasztalta. Másrészt a vagányság is mozgatórugója volt
abban, hogy fegyvert fogott?
- Az is. Mindig is egy kis vagány krapek voltam. 14 éves
koromban az Építőben bokszoltam. A vagányság később átalakult.
A harcok közben férfivá értünk. Amikor néhány kis haveromat
lelőtték a Divatcsarnoknál, akkor már nem lehetett vagányságról
beszélni. Érdekes, de harc közben abszolúte nem volt halálfélelmem.
Nincs is ideje félni ilyenkor az embernek. Sőt arra sem, hogy a
halállal szembenézzen. Megfigyeltem: a nagyszájú emberek, akik
állandóan a mellüket verték, mikor meglátták az első közelítő
tankot, máris elfutottak. A csendes típusúak felvették a
fegyvert és elkezdtek harcolni. Egy alakulat nem csak egy helyen
harcolt. Jöttek-mentek a küldöttek, s szóltak: kell-e valahova
erősítés. Október 23-án felcsillant a remény, néhány
nappal később már kiteljesedett az apokalipszis, az addig legyőzhetetlennek
vélt szovjet fenevad és csatlósai ezer sebből véreztek. A Rákóczi
úti harcokat bővebben leírtam ebben a könyvben. Hiteles
tanukat szólítottam meg.
- November 4-e. Jönnek a tankok. Meddig tudták tartani
magukat?
- Tudja, kissé összefolynak a napok. Tán 5-éig. Rájöttünk
nincs más választásunk, meg kell adni magunkat. Naiv fejjel azt
hittem, hogy hadifogságba kerülünk. Géppisztollyal tüzeltek ránk.
Az egyik golyó a nyakamat találta el, majd egy gránát vágta
szét a fejemet. Elvesztettem az eszméletemet. A Szövetség
utcai kórházból kerültem a Mosonyi utcai rabkórházba, ahol
keményen vallatni kezdtek. Társaim nevét akarták megtudni. Ha
akartam volna, akkor sem tudtam volna megmondani, mert mi csak
becenéven szólítottuk egymást. Ekkor az egyik vallató szinte
szétrúgta a fejemet. Kirúgta a helyükről a hallócsontokat,
szétroncsolta a nyaki ütőeret. A vallatási jegyzőkönyvemre rá
van írva: nem vallott, eltemetve.
- Az 1980-as évektől kezdve sok könyv jelent meg, mely
az agyhalálból, vagy a klinikai halálból visszatért emberek
emlékezéseit írja le. Hogy tudná az egész folyamatot szavakba
önteni, ami tudom igen nehéz, hiszen egy túlvilági „élményt”
kéne evilági kommunikációs elemekkel átadni.
- Valóban nehéz
szavakkal leírni, hogy mi ment végbe velem. Úgy éreztem a
lelkem elhagyta a testem, és valahol a közelben újralényegült.
Lehet, hogy abszurd, amit mondok: jó érzés a halál. Egyfajta
eufórikus állapotba kerültem. A harc volt az apokalipszis, s a
halál szinte a megváltást jelentette. Átéltem a világ összes
fájdalmát, de ugyanakkor a világ összes boldogságát is. A
megváltás gyönyöre és kínja lehet ez. Ezután a haláltól
nem, de a betegségtől félek. A testem és a lelkem megaláztatását
nem tudom elviselni.
-Aztán
egy sírásó mentette meg az életét. Bizonyára, amikor magára
öntötték a meszet, akkor teste megrándulhatott…
-Így volt. Kihúztak a többiek közül, s bevittek a
Szabolcs utcai kórházba. Később, 1989 táján ez a sírásó
megkeresett a Madách Színház művészbejárójánál. Elmondta,
hogy voltak, akiket élve temettek el, de velem valamiért kivételt
tettek. Állítólag megkínzott testemnek látványa, s az, hogy
még lélegzek, valamit megindított benne.
-Ez a második
alkalom, amikor visszahozták az élet és halál közti mezsgyéről…
-Tízéves koromban agytályoggyulladásom volt. Még a mentők
is lemondtak rólam. Nem volt pulzusom. Végül egy kitelepítésre
ítélt orvos robbant be az ajtón, s injekciót adott a szívembe.
Ez mentett meg. Akkor nagyjából ugyanezeket éltem meg. Láttam
felülről a testemet.
-A tömegsírból a Szabolcs utcai kórházba került.
Orvosai tudták, hogy ki maga?
-Mednyánszky és
Kárpáti doktor úr egy nyolcórás műtéttel mentette meg az életemet.
Hónapokig voltam eszméletlen. Orvosaimnak akkor fogalmuk sem
volt arról, hogy ki vagyok. Egy céljuk volt: megmenteni egy életet.
Később persze megismerték történetemet. Még most is szilánkok
vannak a fejemben, melyeket nem szabad eltávolítani, mert a műtét
bénulást eredményezne. Csak 1957 tavaszán mehettem haza, akkor
kerestem meg anyámékat.
-Az év elején Ujlaki művész úrral beszéltem, s ő
elmondta, hogy néha lázálmában „visszatér” a Gyorskocsi
utcába. Vannak ’56-os álmai?
-Van egy visszatérő álmom: ül a gyermekem a síneken a Rákóczi
úton, s jönnek a tankok, én pedig nem bírom megmenteni. Ez az
álom sokkal rosszabb, mint a valóság volt.
-Később kapott személyi igazolványt?
-Persze. Azt mondtam, hogy az előzőt elveszítettem. Az
illetékesek figyelmét elkerülte, hogy ugyanaz a Dózsa László
kér igazolványt, akit 1956-ban kivégeztek.
-Ugorjunk egy kicsit előre az időben, oda, amikor
Lennie-t alakította a Játékszínben Steinbeck egerek és
emberek színművében. Akkor önt „kivégezték” a színpadon.
A halálélménye segített abban, hogy életre tudja kelteni
Lennie-t?
-Hogyne. A darab rendezője, Szász Péter, hallott a kivégzésemről,
így jutott eszébe az, hogy a George-ot alakító Harsányi Gábor
géppisztolyból tüzeljen rám. Ez nagyon sokkolta a közönséget.
Érdekes módon én sosem hallottam a sorozatot. Sem ’56-ban,
sem a színpadon. Gondolom ez egy pszichés dolog lehet.
-Nem csak megmentőjével, hanem hóhérjaival is találkozott.
Nem gondolt a bosszúra?
-Az egyikkel Leningrádban, a másikkal itt Pesten találkoztam.
Utóbbi a Rádiónál volt rendész. Hihetetlen, hogy ez megtörtént
velem, ugyanakkor egyfajta isteni rendeltetés is. Haragot és gyűlöletet
nem éreztem irántuk. Inkább szánalmat. Az orosz katona arra
hivatkozott, hogy a kötelességét tette, s elmondta: elképzelhető,
ő dobta rám a gránátot. Az aki szétrúgott, a későbbi rendész,
tagadta a tettét.
-Ez az embernek nehezen nevezhető lény kirúgta a hallócsontjait.
Ez a maradandó károsodás nem jelentett kizáró okot a főiskoláról?
-Érdekes, hogy Kárpáti doktor úr lett a színművészeti
egyik orvosa. Ha ő nincs, bizonyára kirúgnak. A doktor úr
viszont segítségemre volt, hogy elvégezhessem a főiskolát. A
jobb fülemre ugyanis süket vagyok. A súgót sem hallom. Viszont
a szövegemet mindig pontosan betanulom.
-Mikor jelentkezett színésznek?
-1962-ben jelentkeztem Rózsahegyi Kálmán színésziskolájába.
Kálmán bácsi halála után felesége leadta az utolsó évfolyam
névjegyzékét a Színház-és Filmművészeti Főiskola tanulmányi
osztályára. Csak nekem sikerült bejutnom a főiskolára. A
tanulmányi titkárnak, Tiszeker Lajosnak panaszoltam el, hogy hiába
vettek fel, mert nincs meg az érettségi vizsgám. Ő
megnyugtatott: „majd leérettségizel a balettintézet levelező
szakán”. Bevallom leérettségiznem nehezebb volt, mint diplomát
szereznem. Osztályfőnököm Ádám Ottó volt. Tanított Nádasdy
Kálmán és Vámos László is. Utóbbiról és a Várszínház törtétéről
sokat írok a könyvben.
-Vámos László meg is mentette egyszer magát. Jól
tudom?
-Igen. A részleteket
azonban nem ismerem. Még főiskolás voltam, amikor Vámos közölte
velem, hogy „most menjél, feküdj be a kórházba Kárpátihoz,
mert beteg vagy, addig én mindent elintézek.” Vámos nem akart
a későbbiekben beszélni erről a dologról.
-’56-os múltja miatt nem kapott szakmai kitüntetéseket?
-Lehet. Még Jászai-díjas sem vagyok. Állítólag azt
mondták: nem szorulok rá, mert autókereskedő is vagyok. Érdekes,
mert a művészeti díjak odaítélésének semmi köze nem lehet
a művész anyagi helyzetéhez. Sőt nem vagyok „hű de”
gazdag ettől az autókereskedéstől.
-Színházi pályafutása nem volt töretlen, mert szókimondó
természete miatt egy időre búcsút kellett vennie Thaliától.
Mi történt?
-Az egyik kritikus – mert félrevezették –
jellemtelen embernek titulált egy írásában. Ekkor az egyik
elvtársnő a budapesti pártbizottságból felhívott telefonon,
hogy menjek be hozzá feljelentést tenni. Mire azt mondtam:
„Legutóbb 1956-ban jártam a Köztársaság téren, amikor lőttük
a pártházat, és legközelebb is csak akkor megyek oda, ha
megint lőni fogunk.” Másnap kirúgtak a színházból. Ezt követően
taxiztam, filmeztem, tévéjátékokat forgattam. Egy idő után
azonban visszatérhettem a színházhoz.
-1985-ben volt az első rendezése a Magyar Színkörben.
Jelenleg pedig az Újpest Színház főrendezője. Vannak még
szerepálmai, vagy olyan darabok, amiket meg szeretne rendezni?
-Herczegh Ferenc
Bizáncát szeretném színre vinni itt Újpesten. Szerepálmaim
nincsenek már. Olyan színházat szeretnék csinálni, amibe a régi
komédiásvilágot be tudom csempészni.
-Régebben színészuralomról beszéltek, ma meg rendezőuralomtól.
Mi a véleménye: a rendező ugyanolyan alkotó, mint a drámaíró,
vagy pedig csupán szolgálnia kell az írót?
-Alkotni kell és
szolgálni. De egyet nem szabad: a művet megerőszakolni. Nem
hiszek a rossz értelembe vett dekadenciában, sőt undorodom tőle.
|
