2007.06.29. 

Mit is ünneplünk Nagy Imrében?

- kusza gondolatok június 16-án -

Ez a kérdés engem a rendszerváltozás kezdete óta folyamatosan kísért. Talán ezért is, sok mindent összeolvastam Nagy Imréről, és jóindulatú magyar lévén, kézséggel elhiszem, hogy az általunk ünnepelt Nagy Imre nem azonos azzal a Nagy Imrével, akinek neve az utolsó orosz cárnak, II. Miklósnak, és családjának lemészárlásában résztvevők – Kolcsak tábornok által megtalált és közzétett - listáján, cirill betűvel olvasható. Miképpen nem azonos azzal a Nagy Imrével sem, aki 1924-ben, Lenin elvtárs temetésén a koporsó mögött feszítő díszsorfalban állt. (Fotó is van róla.) Továbbá elhiszem, hogy az sem megalapozott feltételezés, hogy az a bizonyos Nagy Imre, aki 1933-ban önként jelentkezett a szovjet titkosszolgálat (GPU) ügynökének, és „Vologya” néven egészen 1941-ig megbecsült tagja volt az akkor már NKVD névre hallgató testületnek, azonos lett volna az általunk tisztelt és ünnepelt Nagy Imrével. Azt viszont senki sem vitatja, hogy a mi Nagy Imrénk ugyanaz a Nagy Imre, aki a XX. század leggátlástalanabb hóhérjának, Sztalin jobb kezének, majd utódjának, Berija elvtársnak volt bizalmas jó barátja. Mindenesetre nehéz nem észrevenni, hogy meglepően sok Nagy Imre nevű fiatalember tartózkodott akkoriban Moszkvában, bár el kell ismernem: gyakori név.

                Szóval, én mindent elhiszek, de leginkább a tényeket hiszem el, azok ugyanis kétely nélkül valósak. Nézzük, miről fecsegnek a tények. Nagy Imre 1896. június 6-án született Kaposváron. Az I. világháborúban az orosz frontra vezényelték, ahol fogságba esett, ezzel el is kezdődik kommunista pályafutása. Pallérként dolgozik a Bajkál-tó mellett, majd a forradalom kitörése után belép a Vörös Hadseregbe és a legkülönfélébb frontokon harcol a „fehérek”, azaz a nemzeti erők ellen. 1918-tól tagja a Szovjet Kommunista (ismertebb nevén bolsevik) Pártnak, mindez még valahol a Léna folyó forrásvidékén történik. Állítólag 1921-ben már Magyarországon működik – ekkor éppen, mint szociáldemokrata - és Somogyban uszít a polgári rend ellen. 1924-ben kizárják a szocdemek, mert balról támadja őket, ezért 1925 és 1927 között a Magyarországi Szocialista Munkáspárt tagja lesz. 1927-ben letartóztatják, 1928-ban Bécsbe, majd 1930 elején Moszkvába emigrál. Moszkvában Kun Béla beosztottja, afféle másodvonalú figura. Valószínűleg ennek köszönheti, hogy életben hagyták. (Csak 1938 tavaszán tartóztatták le, de akkor is tévedésből.) 1944. október 26-án a moszkvai elvtársak legelső négyesfogatával érkezik Budapestre, Gerő, Révai és Farkas társaságában. Azonnal elkezdik a rendcsinálást. 1944. december 23-tól az ideiglenes nemzeti kormány földművelésügyi minisztere egy éven át. Az 1945 őszén alakult koalíciós kormányban belügyminiszter, Rajk tőle veszi át a tárcát. 1950. december 16-tól élelmezési, majd begyűjtési miniszter, 1951 februárjában a Politikai Bizottság és a központi titkárság tagja, egy időben még a mindenható adminisztratív osztályt is ő vezeti. Lapozgatom ezidőben megjelent vaskos tanulmánykötetét, az Agrárpolitikaui tanulmányokat, melynek ilyen fejezetei vannak: A lenini szövetkezeti terv; A kolhoz-rendszer; Harc a kulákság ellen, stb. 1952. november 15-től miniszterelnök-helyettes.

Nézhetem ezt az életutat akárhonnan, azt látom, hogy egy példás kommunista aktivista egyre feljebb kapaszkodik. Kétség nem férhet hozzá, hogy annak a korszaknak, amit sztalinizmusnak, Rákosi-rendszernek hívunk, ő is irányítója és kialakítója volt 1945 és ’55 között, és abból, hogy A kommunizmus fekete könyve olyan fekete, Nagy Imre kivette a maga részét. Sztalin halálát követően, 1953 nyarán Rákosi kénytelen átengedni a kormányfőséget Nagynak, akinek kormányzata 20 hónapig tartott, vagyis 1955 áprilisáig. Csakhogy politikai helyzete valójában már ekkor inogni kezdett, mivel 1953 nyarán Moszkvában letartóztatták és kivégezték legfőbb patrónusát, támaszát és védelmezőjét, Beriját. Az újból erőre kapó Rákosiék 1955-ben betegségére hivatkozva eltávolítják a hatalomból és a közéletből.

Azután a forradalom alatt, majd azt követően  történt a csoda, a nagy átalakulás, a hatvanéves kommunista vezér pszichodrámája: a körülmények szülte és kiváltotta példamutató helytállás, a 180 fokos fordulat, amikor az 1918 óta kommunistaként a „fehérek” ellen a Vörös Hadseregben harcoló, magát minden gáton és nehézségen átverekedő, öreg bolsevista, a magyar forradalom semmiféle hatalmi eszközzel nem rendelkező miniszterelnökeként, akinek csak saját népszerűsége és ismertsége, vagyis a hangja volt egyetlen aduja, bemondja a rádióba kétségbeesetten és magára hagyottan: „Csapataink harcban állnak!” Márminthogy a Budapest felé nyomuló Vörös Hadsereggel szemben! Az oroszok természetesen bevonultak Budapestre, Kádárék példás bosszút statuáltak vérbíróságaik által, és ezen bosszúhullám egyik kiemelkedő eseménye volt 1958. június 16-án az „áruló” Nagy Imre kivégzése. Valójában sem Kádárékat, sem Moszkvát nem az árulás bántotta – (az hozzátartozott a kommunista hétköznapok rutingyakorlatához) -, Nagy Imre főbűne abban állt, hogy a párt és a nemzet érdekei közül ő – egy példátlan, áldott történelmi szituációban - a nemzeti érdeket részesítette előnyben. Ezért akasztatták fel elvtársai. (Magát az árulást, ha akarják, könnyedén kimagyarázkodták volna.)

És most újból felteszem a kérdést, amivel kezdtem: mit is ünneplünk mi Nagy Imrében? Tekinthető-e egyetemes nemzeti példaképnek? Elfogadható-e a Magyar Nemzet publicistájának, Tőkéczky Lászlónak az a megfogalmazása, hogy Nagy Imre „a magyar erkölcsi szegletkő”? Elnézést kérve azoktól, akik ezt másképpen látják, de én bizony első megközelítésben azt válaszolom, hogy nem. Pontosítva e szigorú elutasítást, második megközelítésben úgy fogalmaznék, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén, igen. Röviden tekintsük át ezeket a feltételeket.

Feltételezem, hogy Nagy Imre nem azért kapott szobrot a Parlament mellett, mert 1918-ban harcolt Kolcsak nemzeti erői ellen, nem azért, mert belügy- vagy begyüjtési miniszter volt a padlás lesöprések idején, vélhetőleg nem is a Berijához fűződő barátsága, és nem is az Agrárpolitikai tanulmányok  miatt. Ő azért kapott szobrot, mert bátran és döntésének minden következményét vállalva, egy drámai pillanatban kiállt a magyar élni akarás forradalma mellett, amelyet azután soha meg nem tagadott, és életével fizetett ezért. Csakhogy nagyon sok száz  ’56-os mártírról elmondható ugyanez, akiknek pedig, nemhogy szobra, de emléke sem leledzik e hazában. Nagy Imre alakja azért tűnik ki közülük a legfeltűnőbben, mert ő indult a legmesszebbről, hogy aztán elérje, és elfogadja ’56-ot: ő tette meg a legnagyobb utat, az 1918-as bolseviki indulástól, és Berijától a Corvin közig: „Csapataink harcban állnak!” És ez az a pont, ahol lábjegyzetet kell beiktatnunk a krónikába, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetsző, vagy tapintatlanságnak tűnő.

Ha Nagy Imre nem fizetett volna az életével ’56-os szerepvállalásáért, négy évtizedes, szélsőbalos múltjának ismeretében akár azt is mondhatnám, hogy hiteltelen, zavarodott, pánikszerű  volt mindaz, amit a forradalom napjaiban csinált. Csakhogy ő emellett kitartott élete utolsó másfél esztendejében is, pedig tudta, hogy mi vár reá. Ez csak egyféleképpen értelmezhető: Nagy meghasonlott saját bolsevik múltjával, megtagadta azt, és inkább meghalt, semmint visszaálljon a régi sorba. És éppen ez lenne az alapfeltétele annak, hogy én Nagy Imrét, mint „magyar erkölcsi szegletkövet” tudjam látni. Ha ő ugyanis, ugyanolyan mértékben nem szimbolizálja a kommunizmustól elforduló, abból kiábrándult, azt megtagadó embert, mint a forradalomért meghalni kész mártírt, akkor lehet figyelemre méltó alakja egy róla szóló színműnek vagy filmnek, de nem lehet az én erkölcsi szegletkövem: ugyanis a kommunista és az erkölcs, össze nem egyeztethető fogalmak!

Kézséggel elhiszem, hogy Nagy Imre megtagadta kommunista múltját, ami példátlanul nagy volumenű, roppant bátor, sorstragédiás döntés volt részéről. Mégis azt látom – a szobránál virágot elhelyező Gyurcsány és az ő MSZP-je, valamint a Nagy család nyilatkozataiból -, hogy régi elvtársai továbbra is maguk közé valóként emlegetik és tekintik, mert sütkérezni akarnak az erkölcsi dicsőségben, de úgy, hogy közben nem hagynak kételyt senkiben: Nagy Imre az ő elvtársuk ma is. A legfontosabb kérdés annak eldöntése, hogy ez valóban így van-e? Emblematizálja-e a volt miniszterelnök a forradalom kivégzett mártírjának alakja mellett a kommunizmus radikális megtagadójának alakját is?

Mert, ha nem, én kézséggel átadom az MSZP-nek Nagy Imrét, de attól a perctől fogva nekem semmit nem jelent, sem ő, sem tragikus halála.

 Szőcs Zoltán