2007.05.11. 

Türelem

Remekül működik a „hogyan tegyük tönkre az állampolgárokat?” című kormányprogram. Az emberek maximális kiszolgáltatottsága, semmibe vétele, kigúnyolása a mindennapok részévé vált. A sok közül kiemelve egy példát: egyre többen szeretnének megszabadulni az 1980-as évek végén, illetve az 1990-es évek elején vásárolt gépkocsijuktól, amikor is nálunk, a Nyugat szeméttelepeiről, az osztrák és német kertek aljából áthozott járművek is elkeltek.

A Kádár-érában a nagyszámú pártonkívülieknek csupán csekély hányada tehetett szert - több éves várakozás után - a hőn áhított gépkocsira. A többiek fürtökben lóghattak a tömegközlekedési eszközökön, s aki ezt szóvá tette, gyorsan megkapta, hogy utazzon taxival. E folyamat szakadt meg az 1989-ben örökre eltűntnek vélt, ám csak tetszhalált halt egypárt- rendszer után, amikor sokan hittek a szabadabb világ eljövetelében. Ezért a totális elnyomást követően mindenki gyorsan akart hozzájutni a hőn áhított javakhoz, így a munkát segítő, kényelmet adó, saját gépkocsihoz is.

A Kádár-rendszer látszatjólétét óriási hitelekkel támogató Nyugat ismét „segített” a fent említett módon. Most, hogy az elavult gépjárműiből, számító- és egyéb gépeiből hasznot húzva megszabadult, visszatérít néhány forintocskát azoknak, akik hajlandók szemétdombbá alakítani Magyarországot az áthozott háztartási hulladékok báláiból. Eközben kisfilmekben láthatjuk, hogy a szomszédoknál mit kap az, aki például a kiürült tejesdobozt a szelektív hulladéktárolóba helyezés előtt nem mosta ki meleg vízzel, és nem vagdosta csíkokra. Csak aztán a precízen felszeletelt szemét nehogy a Rábában kössön ki, az osztrákok által átbocsátott mérgező hab tetején.

De térjünk vissza kocsijainkhoz, amelyeket rendkívül találékony honfitársaink két-három azonos márkából, tetszetős kivitelben, műszakilag megfelelő minőségűre varázsoltak és boldogan furikáztak. Legalábbis egy rövid ideig, mert a környező országokhoz képest példátlanul magasra emelték a benzinárakat, óriási hasznot húzva a beépített adóból. De ekkorra észbe kaptak a bankok és márkaboltok, hogy tülekedve tetszetős hitelekkel juttassák új autókhoz az arra áhítozókat. Az újabb és újabb benzináremelés, az érthetetlen súlyadó kötelezővé tétele, a sztráda-, a parkolási-díjak és a sok egyéb hozadék megfizettetése miatt kormányunk jóvoltából ismét luxussá vált az autó. Legalábbis azok számára, akik tömegesen veszítették és veszítik el megszűnő munkahelyeiket, és a megszorító intézkedések hatására alapvető megélhetési gondokkal küszködnek. Ma már minden negyedik, hitelre vásárolt gépkocsi visszakerül a bankokhoz nem fizetés miatt, mert nincs munkahely, nincs pénz, nincs autó. Ismét igénybe lehet venni a BKV járatait, hétezer-háromszázötven forintos havi bérlettel, ami majdnem a minimálbér 10 százaléka. De azok sem jártak jól, akik anyagilag bírták és bírják a költségeket, mert az autók sorra tönkrementek a kikerülhetetlen kátyúk miatt, s aki vállalkozóként, munkaeszköze emelt költségeit nem tudta áthárítani, előbb-utóbb vagy a bankokkal gyűlt meg a baja, vagy valamelyik autóbontóba adta le, legalábbis 2005-ig néhány ezer forintért. E tevékenységért azóta annyi „kedvezményt” kaphatunk, hogy a törzskönyv és forgalmi engedély másolatának átadása után a bontó-hulladékkezelő által veszélyes hulladék begyűjtésére megbízott, gépjárművet átvevő szervezet ingyen szállítja el akár jó állapotú járgányunkat is, mert eladni képtelenség. Ezzel azonban még nincs vége. A bontási átvételi igazolással és a kocsi összes hivatalos papírjával elindulhatunk a lakhely szerinti polgármesteri hivatalba. Aki még nem intézett ilyesmit és munkahellyel bír, figyelmeztetem, hogy vegyen ki szabadságot, ha kap egyáltalán, vagy kérje meg ráérő ismerősét, hogy meghatalmazással intézze ügyeit. Az sem árt, ha hideg élelmet, ásványvizet és termoszban visz kávét magával az illető, s a vérnyomáscsökkentő gyógyszereit se felejtse otthon. Garantáltan szüksége lehet rá, mert a következők várhatják: Budapest, a nyolcadik kerületi önkormányzat okmányirodája egyik hétfő reggel. Belépve az ajtón szembeötlik a sorszámosztó gép. Mire elérjük, minimum egyszer felbukunk, mert a szőnyegek takarásában észrevétlen marad egy építészeti „mesterív”, ami hirtelen megemeli az addig sima talapzatot. Fellépő szorongásunkat nem enyhíti a papírdarabkán olvasható előttünk várakozók száma sem. Aztán bepréseljük magunkat az aranyszínű kordonokkal elzárt négy-négy szék egyikébe, sűrűn elnézést kérve a legszélsőn ülőtől, hiszen ha nem lenne kedve mozdulni, nem juthatnánk el az üres ülőalkalmatossághoz. Egy óra várakozással telt el, miközben mélázhattunk a kordonok divatjáról, valamint arról, hogy a szemközt elhelyezett öt számítógépes asztalnál miért dolgozik csak három ügyintéző és miért villog csak egynél a számhívó tábla. Aztán rájöhettünk, vannak, akik mások ügyeit összegyűjtik és reggel egy darab sorszámmal leadják, majd megbeszélik visszajövetelük időpontját. Addig egy ügyintéző megállás nélkül ezeken dolgozik. A másik a már feldolgozott anyagokat rendszerezi, míg a harmadik hívogatja a várakozókat. Ettől lassú az ügymenet és ettől ideges mindenki. Aztán egy óra múlva a kordonból kikászálódva átmehetünk az ügyintézőkhöz, mert villogott a számunk. Megkönnyebbülve rakosgatjuk ki az iratokat, ám az ügyintéző ránk sem hederít, elénk dob egy 1500 forintra kiállított csekket, hogy postán fizessük be. Postán? - hüledeztünk, hiszen helyben van a pénztár. - Azt nem fogadja el az APEH - mondja és még odavágja: visszajövetelkor új sorszámmal kell várakozni. Aztán ki tudja miért, annyit felajánl, hogy a két tisztára mosott rendszámtáblát addig otthagyhatjuk.

Irány a két sarokra lévő posta, ahol tíz ablakból négy van nyitva, s azok mögött hosszú sor kígyózik. Negyven perc az átlagos várakozási idő a nap bármely szakában. Hátunk mögött egy fiatalember mobiltelefonja csörgött, majd halkan panaszolta: vidékről indultak hajnalban, hogy az orvos által megadott időpontban érjenek a Mária utcai klinikára, ahol édesanyját kezelik. A fiatalember húsz perc körözés után talált parkolót, ám a kocsi fele átlógott a parkolni tilos tábla elé. Megváltotta a parkolójegyet, bekísérte édesanyját, majd rossz előérzettel sietett vissza kocsijukhoz, amin már kerékbilincs díszelgett. Öt perc telhetett el. Tizennégyezer forintos csekket nyomtak a kezébe, és azt tanácsolták neki, hogy mielőbb faxolja át a befizetett csekket, különben tömegközlekedési eszközzel viheti tovább édesanyját a másik kórházba, majd vidéki házukba. Milyen országban élünk? Miért nincs megfelelő parkolási lehetőség legalább a kórházaknál, és mi van, ha nincs nálam ennyi pénz? - fakadt ki a fiú. Ekkor a sor megmozdult, a fiút előre engedtük, miközben egyik lábunkról a másikra nehezedve motyogtuk: nem az országgal van baj…A postán töltött ötven perc kényszerű állás után a befizetett csekkel visszamentünk az önkormányzathoz. Az új sorszám 13 előttünk várakozót jelzett. Ténylegesen ennél több volt… Mellettünk egy munkaruhás fiatalember fakadt ki: ha nem érek négy órára a megbeszélt címre, elveszítem a munkám, oda a becsületem. Ki hiszi ezt el nekem, hogy több óra alatt nem tudtam egy ötperces ügyet elintézni. Én nyugdíjas vagyok, de elegem van az egészből - mondja egy másik férfi. Katasztrófa, ami ebben az országban folyik - teszi hozzá a harmadik várakozó. Egyszer azért mindennek vége, így délután kettő körül ismét odakerülhettünk az ügyintéző elé, akitől megkérdezzük: nem lehetne gyorsítani az ügyintézést? A válasz stílusa meglepően ismerős a régmúltból: „Mit gondol, mi a valagunkat meresszük itt egész nap?” Zúgó fejjel és az áhított határozattal megyünk a másik épületbe, hogy a súlyadót is lemondjuk. De ott is kioktatásban részesülünk. Amíg nem fizettük be az egész első negyedévre kiszámított összeget, nem történik semmi. Ez rendben lenne, de miért nem lehet egy helyen intézni? Elmegyünk szerencsét próbálni a stadionoknál lévő postára. Ugyanaz a látvány: hosszú sorok, rengeteg állásidő, pedig az ablakok mögött megállás nélkül dolgoztak. Sokan egyre idegesebben nézték karórájukat, mert indult a busz, s ha lekésik, órákig vagy akár másnapig várhatnak a hazamenetellel. Ha a sorbanállást hagyják ott, nincs hol befizetniük a csekkeket, mert falujukban bezárták a postahivatalokat. A csekkeken szereplő határidőket viszont nem érdemes túllépni, mert azonnal jön a büntetőkamat, ami elérheti a nem csekély buszjegy árát. A „sürgős eseteket” itt is figyelembe vettük és előre engedtük őket, de a türelem sem végtelen, egyre fogy. És azt sem szeretjük, ha hülyének néznek bennünket. Ez ugyanis alaphiba. Sokan sokszor ráfáztak már…

 Viola Anna