2007.05.18. 

Vajda István: Pedig én jó anya voltam

(A Pinceszínház és az Örkény Színház közös produkciója)

Majdnem harminc évvel ezelőtt, 1979-ben az egész ország közvéleményét mélyen felháborította és megrázta az a brutális kettős gyermekgyilkosság, amit Molnár László Henrik, a Madách Színház színpadi munkása követett el Budapesten, a Szabadság-hegyen. Ez a bűnügyi eset azért is híresült el, mert elkövetője volt az utolsó, akit az ítélet után felakasztottak, ugyanis Magyarországon ezután eltörölték a halálbüntetést. Vajda István, a neves szinkronrendező tényfeltáró riportsorozatot készített az tettes édesanyjával és hozzátartozóival, és ebből az anyagból írta meg A gyilkos anyja című monodrámáját, aminek a kéziratát tíz éven át Pogány Judit őrizte. A művésznő nem csak a „jó alkalomra” és a „jó rendezőre” várt, hanem annak a belső hangnak a hívó szavára is, ami azt súgta neki, itt van az ideje az előadásnak, mert megérett benne a karakter, most már hitelesen tudja színpadra állítani ennek a szolid, meggyötört proletárasszonynak a figuráját. A cím is megváltozott, A gyilkos anyjá-ról a Pedig én jó anya voltam-ra, mert ez utóbbi hívebben fejezi ennek az egyszemélyes dokumentumdrámának a tartalmát, ugyanis nem a fiú iszonyatos tettei felől közelítve, hanem az anya önmagát és a gyermekét mentegető vallomásával próbálja ezeknek a sehogyan sem megmagyarázható szörnyűségeknek az okait fölsorolni. Az ősbemutató március 23-án volt a ferencvárosi Török Pál utcai Pinceszínházban.

              Nem könnyű kis kikapcsolódásban, felhőtlen szórakozásban van része annak, aki beül és végignézi, végighallgatja ezt a másfél órás drámát. Bizony lelki pokoljárás ez a publikum számára is, mert senki sem tudja kivonni magát a tragikus mondanivaló által kiváltott erős érzelmi hatás alól. Ott áll a színpadon egy ötven körüli, szerény, iskolázatlan asszony, akinek a lakása is olyan egyszerű, mint amilyen ő. Pontosan olyan szoba-konyha, mint amilyen a Pinceszínháztól csak egy kőhajításnyira lévő Gát utcai József Attila szülőházában lévő lakásmúzeum. A játékidő alatt Pogány Judit végig a gangra nyíló konyhában tartózkodik, a vödör, a ceglédi kanna, a nagyvájling, a gáztűzhely, az ütött-kopott fazekak, a befőttesüvegek és a hokedli, a kredenc meg a viaszosvászonnal takart asztal alkotja a díszletet. Ezek a berendezési tárgyak a társadalom alsó rétegébe tartozó emberek ízlését tükrözik. A jelmezek is ezt a fajta szegénységet fejezik ki, magas szárú, befűzős cipőt húz a lábára és egyenes vonalú szoknyát, színes pamutblúzt és tarka-barka nylon otthonkát visel az anya, csupán a monodráma végén veszi fel azt az egyéniségéhez egyáltalában nem illő flancos fekete ruhát.

Molnárné csak beszél, beszél, s ezalatt fölfeslik a nézők szeme előtt ennek a nehéz sorsú – tipikusan magyar – asszonyi létnek a szövete. Vidéki lányként került fel Pestre, az urával közvetlenül a háború befejezése után ismerkedett meg, közös életüket egy szuterénben kezdték el. Első fiúgyermekük sérülten jött a világra, majd ezután született meg az épkézláb Laci, a későbbi gyilkos. Határtalanul örültek, amikor a jelenlegi, negyedik emeleti szoba-konyhába költözhettek, mert ez a lakás jóval tágasabb és egészségesebb az előzőnél. A fiúval kamaszkorában kezdődtek a bajok, engedetlen és szófogadatlan lett, nem tanult, az apjával folyton összeszólalkozott, és bizony egyszer belevágta a baltát nem csak az apjába, de még ő belé, az anyjába is. Ekkor még csak javítóba vitték. Akkor kezdődtek az igazi bajok, amikor az otthoni konyhakéssel megszúrta azt a kisfiút, aki túlélte a támadást. A börtönből jó magaviselete miatt hamarabb kiengedték, de a lejtőn csak nem bírt megállni, mert a múltja utánanyúlt, elküldték a postától, így került a színházhoz, és nem sokkal később esett meg az a szörnyűség, hogy megölte azt a két gyereket. Monológja közben Molnárné állandóan csinál valamit, söpröget, mosogat, kávét főz, cipőt pucol, egyik üvegből a másikba töltöget. Mindezzel a kényszermozgással a  rettenet feszültségét oldja.

A publikum a döbbenettől lélegzetvisszafojtva hallgatja ezt a szóáradatot. A nézőtéren ülők szánalommal tekintenek erre a szegény nőre, mert mind egy szálig tudják, hogy egy anyának elvitathatatlan joga, sőt kötelessége védeni gyermekét, még akkor is, ha az ilyen többszörösen visszaeső, elvetemült gyilkos. Az anyák szent vaksága, ami elhomályosítja ennek az egyébként mindent tisztán látó asszonynak a szemét. Mentségeket és okokat keres, és meg is találja a külső körülményekben, a komisz barátokban, az egész társadalomban, a hittanórák megszüntetésében. Ezek a felelősek fia életének kisiklásáért, mert ő, az anya mindent megtett érte, a rajongásig szerette, az összes kívánságát teljesítette, divatos ruhákban járatta, azt főzött neki, amit akart, mindig a szépre és a jóra oktatta. Vajda István monodrámája minden szülőnek felteszi a kérdést, hogyan neveljük gyermekünket? Ezen felül számvetésre késztet bennünket: alaposan gondoljuk végig, fiúnk, lányunk nevelése során mit csináltunk rosszul, miben hibáztunk, hol rontottuk el?

Dr. Petővári Ágnes