2007.05.18. 

A régi nyomda

...És most mesélek nektek, maiak, a régi nyomdáról, amely akkor, mikor én kezdtem a pályát (nagyon régen, a negyvenes évek elején), még mindig olyan volt, amilyennek Gutenberg apánk megálmodta négyszáz évvel azelőtt. Az egykori kódexmásoló barátok számára akkor kész csoda lehetett, hogy mozgatható betűkből össze lehetett állítani egy sok példányban másolható szöveget. És most, én, a szakma régi művelője vagyok azokhoz a hajdani szerzetesekhez hasonló, most én bámulok azon, hogy egyetlen kisbőröndnyi gépecskén, egyetlen íróasztalon ki lehet szedni egy egész újságot vagy könyvet, majd ugyanazon a gépen be is tördelni, és ismét csak azon – vagy egy nem sokkal nagyobbon – ki is nyomtatni. És megvallom, kissé idegenkedem is ettől a csak néhány éves "varázslattól". Az én számomra ma is az régi üzem "a nyomda", terjedelmes munkaasztalaival, hatalmas gépeivel, festékszagával, ólomgőzével... De hát tudom én jól, hogy haladni kell a korral, s már a számomra romantikus nyomdát nem lehet visszahozni. De... jólesik legalább mesélni róla. Mikor én először beléptem Gutenberg templomába (így tiszteltük hajdan a nyomdát), a legtöbb kiadvány még kézi szedéssel készült, így rakták össze a Földesi-féle nyomdában azt a kis ifjúsági lapot is, amelyet 1943-tól szerkesztettem. Magas, rézsútos lapú asztalok mellett álltak a szedők, előttük ládika sok kis rekesszel, ezekben voltak a betűk. A szedő pedig nem is figyelt a ládára, a kéziratot nézte, vakon szedte ki a betűket, villámgyors mozdulattal, mindegyiknek pontosan ismerte a helyét; ha pedig valamelyik ólomdarabka fordítva került a kezébe, ezt is érezte az ujjával és megigazította. A betűket egy kis fémvályucskába helyezte, az úgynevezett vinklibe, s mikor itt összegyűlt egy sornyi, leemelte, a sorokat egymás alá rakta, és mikor összejött belőlük egy oldalnyi, az egészet spárgával összekötette, hogy szét ne essék. Az így készült oldalak mentek azután a nyomógépbe; az egy terjedelmes asztal nagyságú masina volt és két ember dolgozott mellette: a berakó nő állt az egyik végében, az adogatta a gépbe a papíríveket, a másik végében pedig a gépmester, pontosabban: gépmester úr, mert mindenki így szólította őt; a szakma elitjébe tartozott, az általa viselt rang igen magasnak számított, a munkája pedig ugyancsak nagy szakértelmet kívánt: ő állította be a gép lapján a szedésoldalakat, úgy, hogy pontosan helyükre kerüljenek az ívben, és kiadják a megfelelő újság- vagy könyvlapokat, beszabályozta a gépet, hogy a nyomás ne legyen sem nagyon halvány, sem nagyon sötét, és állandóan figyelte az üzemelő masinát, egyszer-egyszer igazított rajta. A kinyomott ívek azután mehettek a hajtogatókhoz (az ő kezük alatt kerültek helyükre az összetartozó oldalak), majd, ha könyvről volt szó, a kötészetbe. És ismét a szedők jöttek: bontották az oldalakat, helyükre rakták a betűket. Igaz, akkor, 1943-ban üzemelt Ungváron három szedőgép is: kettő az állami nyomdában (a tűzoltó laktanya mellett) és egy a Lám Nyomdában (a mai városi nyomda). Ezeknek a csodájára jártunk, bámultuk, ahogy egész sorokat öntenek ki a kis kazánban forró-rotyogó betűfémből. Mikor 1947-ben a Kárpáti Igaz Szóhoz kerültem, megismerkedtem a nyomdatechnika további vívmányaival, a rotációs géppel és a matricapréselővel, de ez még nem esett messze a gutenbergi örökségtől. Csakhogy – mindez már a múlté. Csak azzal a nosztalgiával gondolhat rájuk a szakma magamfajta öreg művelője, amellyel az első szerelmünket szoktuk fölidézni.

 Balla László

 (forrás: Kárpáti Igaz Szó)