2007.05.18. 

Hogyan élhetünk a hagyományt tagadó világban?

Az életet berendezni a legfőbb jó szerint, ez a lehető legtöbb; és nem elveszíteni az éberséget az iránt, hogy ami itt történik, az valaminek a lerothadása után tudott csak létrejönni, amelyet mi már nem ismerhetünk meg valós keretei között soha. Elvágták a szálakat, és magunkra maradtunk. Nem függvénye a katolicizmusunknak, vallásosságunknak az, hogy melyik pártra szavazunk, ezt tisztán kell látnunk. Ez egyszerűen nem lehet kritérium, mert az államrendszer, amelyhez a pártrendszerünk is fűződik, alapvetően anyagelvű, materialista, emberközpontú, és az istenit elvető struktúra és értékek mentén alakította ki létezési kereteinket. Ebben a rendszerben valódi értéket tulajdonítani egyik vagy másik félnek a legjobb esetben is mélyen relatív és esetleges dolog. Esetlegességhez pedig nem lehet fűzni egy életet, pláne nem a lelki üdvünket. Naivság, ha csak nem egyenesen butaság egy aktuális, nekünk hízelgő pártrendszertől várni a boldogságunkat, a jobb létezési feltételeket.

(...)

A demokrácia minden esetben valaminek a tagadásával függ össze, a mi esetünkben az ősi történelmi alkotmány, a megszentelődött királyságunk és az apostoli királyunk, valamint a Szent Korona eszméjének ellenpólusaként szerepel, és csak az egyenlőség mesterséges társadalmi igénye hozta létre a legjobb esetben is. A demokráciának maximálisan is csak egyfajta quasi, tehát rövid távú történelmi joga van csak, a királyságnak ősi történelmi és - a megkoronázott uralkodó kapcsán - isteni joga is.

Mindennél erősebb azonban a késztetés arra, hogy ebben a jelenlegi rendszerben se veszítsük el éberségünket és hitünket. Az utolsó idők napszámosaitól kevesebbet kér az Úr: hogy megtartsanak, vagy éppen elvégezzék munkájukat, mert azt a keveset is szüntelen kísértésben kell megtenniük.

(...)

Az életet berendezni a legfőbb jó szerint, ez a lehető legtöbb; és nem elveszíteni az éberséget az iránt, hogy ami itt történik, az valaminek a lerothadása után tudott csak létrejönni, amelyet mi már nem ismerhetünk meg valós keretei között soha. Elvágták a szálakat, és magunkra maradtunk. Legutolsó aranyágunk is elárultatott immár. Életünk ennek a romjain definiálódik újra és újra. Nem létezik olyan evilági keret, amelyben az evilági feletti tükröződéseként élhetnénk. Nem létezik igazi mérce, csak amit a Megváltó ránk hagyott. Az igazi jó, az egyetlen, ami valóban jobb, mérhetetlenül távol, és ugyanakkor nagyon közel került hozzánk. Erőfeszítéseinket meg kell százszoroznunk minden egyes percben ezért. Minden négyzetméterre jut egy adag kísértés.

 (forrás: igen.hu)