2007.05.25. 

Bereményi Géza: Az arany ára

(Bárka Színház Vívóterem)

Bereményi Gézának az Eldorádó című filmjét Eperjes Károllyal a főszerepben 1988-ban láthatták először a mozinézők. Az arany ára című drámája az Eldorádó színpadi átdolgozása, aminek 1998-ban volt a premierje a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, majd 2003-ban a győri színház újította föl. A Bárka Színház pedig ez év március 10-én mutatta be. Ennek az előadásnak a létrejöttét nagymértékben segítette a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának keretén belül működő Katona József Drámaírói Alapítványtól nyert anyagi támogatás. Bereményi Géza ebben – az általa Teleki téri piaci játéknak – nevezett színművében nagyapjának és az előbb említett piac hajdani, jellegzetes figuráinak állít emléket. Bereményi Géza darabja a magyar történelem három sorsfordító időszakát öleli magába, ennek megfelelően a három felvonás más-más dátumhoz kapcsolható: az első 1945-höz, a szovjet megszállás kezdetéhez, a második 1956-hoz, a forradalomhoz és a harmadik a Kádár János-i kemény diktatúrához. A cselekményidő úgy nagyjából 20 évet ölel föl. Az arany árának a főszereplője Monori, aki 1945-ben a Teleki téri piac koronázatlan királya. Ez, a dráma elején a negyvenes éveit taposó férfi a túlélés bajnoka, a mindig talpra eső és álló ügyeskedők mintapéldánya. Ő a megtestesült őserő, aki senkitől és semmitől nem hagyja magát legyőzni, és igyekszik a hatalmon lévő okosok eszén túljárni. Szabó Pál író az ilyen, a jég hátán is megélő kisemberekről mondta: „éltek, ahogyan tudtak”. A „felszabadulásnak” csúfolt időkben brillt, gyémántot csencsel a Berlin felszabadítására igyekvő ruszki kapitánnyal, de nem veszi komolyan a kommunista pártnő, Csöpi erőszakosságában rejlő gátlástalanságot. Ekkor, egy jó üzleti fogással jut annak a tekintélyes mennyiségű aranynak a birtokába, ami végigkíséri őt egészen a haláláig. Mert az elkövetkezendő évek folyamán ezt a nyolc aranyrudat akarja mindenki megszerezni tőle, amiért nem riadnak vissza még a fizikai bántalmazásától sem. Az 1956-os forradalom idején föláldoz egyet közülük: az unokája életét menti meg vele. Monori nem keveredik bele a fegyveres harcokba, még csak távolról sem figyeli az eseményeket, ő csak az árudáját akarja megnyitni. A népharag ítéletétől félve azok kérnek tőle segítséget, akik a standjáról kipenderítették, kifosztották és nagyhangon utasítgatták, sőt bántalmazták. A szovjet szuronyokkal a hatalomba visszaültetett bolsevikok kis bódéjából újra kidobják őt, és csak a villanypózna tövében árulja a tökmagot meg a szotyit. Mindene elúszott, de az aranya még megvan. Ekkor készül utolsó nagy üzletére, és meg is köti, ami viszont az életébe kerül. Bereményi Géza darabja afféle történelmi tabló, amiben benne rejlik az, hogy a színház formanyelvén beszélje el társadalmunk szerves fejlődésének megakadását, vakvágányra kerülését, mert azt a három döntő időszakot – 1945-öt, 1956-ot, 1965-öt – mutatja be, ami ezt a kisiklást elkezdte, folytatta, majd bevégezte. Sajnos nem tudja kiaknázni a saját maga teremtette lehetőségeket, mert valahogy elkeni az ezekben a diktatúrákban a morál, a humánum  és az emberi élet ellen elkövetett bűnöket, nem meri élesen és határozottan tálalni ezeket, mintha félne a kimondásuktól, nevén nevezésüktől, a mai viszonyokkal való párhuzamba állításuktól, ezért csupán érinti vagy a felületükön karcolja meg őket. A Bárka egész társulata részt vesz az előadásban. A főszerepet – vendégként – Gáspár Sándor játssza. Az ő Monorija az elpusztíthatatlan életerő, a saját boldogulásának érdekében mindenféle megalkuvásra képes figura. Feleségét a vallásos, mindig rettegő asszonyt Varjú Olga személyesíti meg. A rossz akusztika miatt az elvakult bolsinőt, Csöpit alakító Spolarics Andrea szövegét, ha ordít, vagy ha pityereg, nem lehet érteni. A jellemtelen Gombacsikot, Csöpinek a kommunista etikát gyorsan megtanuló fiát Nagypál Gábor, Tulipánt, a hangtalan ötvöst és profi gyilkost a szintén vendég Mucsi Zoltán, a léha grófot, az apai szeretetet csak az arany megszerzése miatt mímelő Tibort Dévai Balázs, Marikát, Monori lányát, a mindig alkalmatlan férjeket választó szépasszonyt Szorcsik Kriszta viszi fel a színre.

Az Arany árának eme hosszúra nyúlt előadása után felemás érzéssel kel ki a néző a székéből. Látott egy viszonylag érdekes családmesét, a magyar történelem sötét időszakai közül a hozzá legközelebb esőt, nem unatkozott, de szívből jövően kacagni, felhőtlenül szórakozni sem tudott, szomorkodni sem igazán, bosszankodni viszont annál inkább, mert szókimondásban többet várt és remélt.

 Dr. Petővári Ágnes