2007.03.16. 

Siralomházban a Szabó család

Minden bizonnyal megszűnik a Szabó család című, a közszolgálati rádió majdnem fél évszázadot megért hangjátéksorozata. A sajtónak, Borbély-Urquhart Julianna, a Magyar Rádió kommunikációs vezetője a szerény hallgatottsági adatokkal indokolta a lépést. Hozzátette: „a Kádár-rendszer kisembereiről szóló szappanopera mára végképp elfáradt és irodalmi értéke is megkérdőjelezhető”. Elmondta, hogy végleges döntés még nem született a kérdésben, az új műsorstruktúra kialakítása most is tart, de szinte biztosra vehető, hogy néhány hónapon belül elbúcsúzik a hallgatókról a Szabó család.

A legendás hangjáték-sorozat múltjáról, jelenjéről, bizonytalan jövőjéről; pályájáról Major Anna, dramaturgot kérdeztük.

 -Olvastam, hogy Halimbán élte gyermekkorát, édesapja pedig sok mindennel próbálkozó, földből élő ember volt, hol erdőn, hol bányában máskor pedig postásként dolgozott.  Mit adott önnek Halimba, a szülői ház? Híres akaraterejét édesapjától örökölhette…

 -Valószínűleg. Az a tapasztalatom, hogy a szegény embereknek szükségük volt akaraterőre ahhoz, hogy fönn tudjanak maradni a nehéz körülmények között. Ami legfontosabb tanulság volt számomra, az: sem az édesanyám, sem az édesapám – pedig mindketten nagyon keményen dolgoztak – soha nem panaszkodott fáradtságra. Amikor édesapám erdőmunkás volt – télen a munkát a fakitermelés jelentette – napi 10-12 km-t gyalogolt a hóban, az erdőben, amíg odaért a munka helyszínére. Reggeltől estig dolgozott. Az aratás sem egy könnyű munka…Szüleimtől mégsem hallottam, hogy kimerültségre panaszkodtak volna. Többen kérdezték tőlem a Szabó családdal kapcsolatban, hogy nem unom-e. Ezt a kérdést nem is értem, hiszen a munkát soha nem untam, az ember természetének tartom azt, hogy dolgozik.

 -Gondolom a faluban osztatlan iskola volt. Technikailag így elég nehéz útja lehetett az érettségiig.

 -Az osztatlan iskola szerintem előnyös volt. Több osztály volt egy tanteremben. Tulajdonképpen két tantermes iskolába jártam. Az első három osztály tanult együtt. Ez bizonyos koncentrálásra, és az egyszerre többfelé figyelésre is megtanított. Miközben egy feladatot kellett megoldani, óhatatlanul hallottam, hogy mivel foglalkozik a másik osztály. Ez különösen rádiós munkámban segített, hiszen ott is többfelé kell egyszerre figyelni: mit mond a színész, mi megy a szalagra, milyen a zene, nem tévesztik-e el a szöveget. Mohos József tanító úr szorgalmazta, hogy a jobb képességű gyerekeknek szerveznek magánpolgári iskolát. Padragról is átjött egy tanító, nálunk volt kettő, elosztották, hogy mit tanítsanak. A hat elemi után néhány tanulót kiválasztottak és külön foglalkoztak velünk. Úgy készültünk, hogy majd bemegyünk a veszprémi Ranolder intézetbe vizsgázni. Hogy mennyire nem volt általános az ilyen lehetőség, az is mutatja, hogy többen nagyon gyorsan lemorzsolódtak. Vagy hárman maradtunk, de akkor már a közös munka megszűnt, mindenki maga tanult otthon könyvből, és ment vizsgázni.

 -Miért akart dramaturgnak tanulni? Ez a foglalkozás akkor aligha volt benne a köztudatban.

 -Nem csak, hogy nem volt a köztudatban, hanem ismeretlen volt – számomra is. Annyi közöm volt az egészhez, – anélkül, hogy tudtam volna, mi az, hogy dramaturg -, mint ahogyan sok korombeli faluról származó gyerek, színjátszó csoportok munkájában vettem részt. A téli szórakozás az volt, hogy falusi színjátszó csoportokban játszottak az emberek. Apám is, amíg meg nem nősült, az egyik ilyennek volt a tagja. Én már iskolás koromban színjátszó voltam. Eredetileg orvos akartam lenni, mint ahogy sokan akkoriban. Közgazdasági gimnáziumban érettségiztem. Volt akkor egy olyan rendelet, hogy az, aki kitűnően érettségizik, bárhol tovább tanulhat. Kiderült, ez nem teljesen igaz. Veszprémbe kerültem Népi Kollégiumba, aztán ez megszűnt, és engem áthelyeztek Esztergomba egy másik ilyen intézménybe. Ott viszont iszonyúan egyedül éreztem magam, és kértem a Pestre kerülésemet, érettségi előtt fél évvel. Orvos akartam lenni bármi áron, és nemhogy bátor, de vakmerő voltam akkoriban. Elmentem a minisztériumba, hogy segítsenek bekerülni az „orvosira”, mondják meg mit kell tennem, mert az iskolám a Lenin Intézetbe akar küldeni. A minisztériumban azt tanácsolták, hogy mivel túl sok különbözeti vizsgát kellene tennem, meg nem is olyan iskolát végeztem, amivel az egyetemre kerülhetek, különben is nagy a túljelentkezés, menjek a Lenin Intézetbe. Erre mondtam, hogy az iskola is oda akar küldeni, de én nem ezt szeretném. Még Esztergomból ismertem Ancsel Évát, a későbbi filozófust, költőt, aki akkoriban ott volt nevelőtanár. Nála valamivel idősebb férje, Gímes Imre is szimpátiával figyelte a sorsomat. Hírlapíróként dolgozott, írt drámákat is, amiket nem nagyon mutattak be, de egy bűbájos ember volt. Hát ők faggattak, hogy mégis mire vágyok? Soroltam, hogy: szeretek olvasni, színjátszó voltam, érdekel a színház. Ancsel tanácsolta, hogy jelentkezzek a Színművészetire. Akkor indult az önálló dramaturg szak. Két évvel korábban ez még együtt volt a forgatókönyvírással, az operatőrképzéssel, a filmrendezéssel. Ancsel Éva segítségével küldtem el a jelentkezésemet a Színművészetire, mert az iskolám nem oda küldte. Behívtak felvételire, de ugyanazon nap felvételiztem a Lenin Intézetbe is. Ott, aki fogadott nagyon megértő volt velem, mikor közöltem: a Színművészetire akarok menni, ide csak akkor jövök, ha oda nem vesznek fel. Ez egy kissé „meredek” dolog volt. Esetleg elvághattam volna az őszinteségemmel magamat. Alaptulajdonságom az őszinteség. Nem tudok alakoskodni. Azt válaszolták, hogy menjek át, és mondjam meg : itt már felvételiztem, és csak várjam türelemmel az értesítést. Felvettek az 5 éves dramaturg szakra, ahol nagyon jól éreztem magam. Igaz, volt egy kis időszak, amikor arra gondoltam: otthagyom az iskolát. Érdekes szemlélet alakult ki 3. év körül a főiskolán: aki tehetséges, annak nem kell tanulni. Ez eléggé megrendített és elbizonytalanított. Nem tudtam, hogy jó helyen vagyok-e. Hála Istennek, voltak iskolatársaim, akik segítettek nekem ebben a válságban, pl.: Fakan Balázs, Csurka István. Bíztattak, hogy ne adjam fel. Tanárom, Bozó László szakmai tanársegéd is arra próbált rávenni: ne adjam ott a főiskolát. Sikerült nekik, mert dramaturg lettem.

 -Mikor került a Magyar Rádióhoz? Hiszen egy frissen végzett dramaturg, aki kikerül a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, annak ott vannak a színházak, a film, sőt beindult a TV is.

 -A rádióról elég keveset tanultunk. Ha jól emlékszem, egyszer jött hozzánk egy rádiós szerző és egy rádiós dramaturg, az 1956 után kivégzett Szirmai Ottó. Ő és Koppányi György – a rádiós szerző- magyarázták meg nekünk, hogy mi a rádiódramaturgia lényege. Akkoriban a főiskola gondoskodott arról, hogy a végzősöket elhelyezze. Engem a Rádióhoz helyeztek. Gondolom azért, mert Bozó László akkor már ott dolgozott. Lehet, hogy az ő javaslatára kerültem oda. 1957-ben, a főiskola befejezése után már a Rádió munkatársa voltam.

 -Mi a feladata egy rádiós dramaturgnak?

 -A dramaturg fogalma akkor ismeretlen volt, s az a tapasztalatom, hogy most is. Pedig dramaturgi foglalkozás korábban is volt. Említek magának két híres dramaturgot. Szűcs László, az Operaháznak, Bálint Lajos, pedig a Nemzetinek volt a dramaturgja. A foglalkozás nem volt általános, illetve a kabarétéma volt a dramaturg személye. Akkor majdnem annyit szerepelt, mint a Patyolat, amit előszeretettel pécéztek ki a humoristák. Az volt a humor tárgya: a dramaturg mindenbe beleszól, de mindent elront. A dramaturgképzés megindításának az lehetetett az egyik célja, hogy mindenütt legyen egy irodalmi tanácsadó, aki majd a kultúrpolitikai elvárásokat érvényesíti az adott területen. Nem tudok olyan dramaturgról, aki ezt tette volna. A rádiódramaturg feladata kifejezetten az, hogy – miután a rádió egy speciális műfaj, hiszen csak hallani lehet- az írót úgy kell segíteni a hangjáték megírásában, hogy az megfeleljen a rádiószerűségnek. Tehát a rádióban a leghatásosabb legyen. A rádiószerűségbe akusztikus elemek is tartoznak. A Szabó családban kezdettől fogva benne vagyok. Bevettek hála Istennek a csapatba. Azért örülök ennek, mert nekem ez egy nagyon nagy lecke volt és egy máig tartó tanulmányút. Hogy miért? Mert itt hétről hétre úgy kell elkészíteni egy hangjátékot, hogy sztorija is legyen, és esetleg kulturális, politikai, társadalmi események is legyenek benne. Ez azt jelentette: nekem napra készen mindent tudnom kellett, ismernem a társadalmi és politikai problémákat. Mindent gyorsan kell csinálni: megbeszélni az íróval, mit akar írni, elmondani neki, mit szeretnék, hogy folytasson, s milyen aktuális témát érintsen. Ez technikailag annyival könnyebb, mint régen volt, hogy mindenkinek van telefonja, s a kéziratokat e-mailen is el tudják küldeni. Gondolja el, hogy a Szabó család elindulásától kezdve – 1959. június 30-ától- egészen a ’90-es évekig mindig személyesen kellett felkeresnem az írót. Elmentem hozzá a kéziratért, megbeszéltük a javításokat. Ezután vittem el a kéziratot a rendezőhöz és a gépírónőhöz. Így folytattam apám egyik foglalkozását, „postás” lettem. Tavasztól őszig az egyik író egy zalai kis faluban lakott, hozzá is le kellett mennem. Az első író csapatot Liska Dénes – a Szabó család ötlete tőle származik, s írt is a kialakulásról egy könyvet „Papa, mama és a többiek” címen - , Baróti Géza, újságíró és Forgács István, dramaturg, festő alkották. Rendezőnek sikerült László Endrét megnyerniük Ő akkor a legjobban ismerte a rádiótechnikákat. Az akkori legjobb színészekre osztották a szerepeket. Szabó bácsi Szabó Ernő, Szabó néni Gobbi Hilda, Kancler Franci Gózon Gyula volt. A 2000. adáshoz számoltam össze, hogy hány színész szerepelt addig, és 700-ig jutottam el. Ez egy tíz évvel ezelőtti adat. Most szerintem kb. 1000-nél tartunk, mert új szerzők kapcsolódtak be a munkába, s mindegyikük hozott egy-egy új figurát a családba. Mindig szerették a színészek a Szabó családot, ez a mai napig így van.

 - Egyszerre több írója volt/van a hangjáték-sorozatnak. A maiak, gondolom nem tudják, hogy mondjuk 1965-ben miről szólt a Szabó család. El lehet mondani, hogy Major Anna nyújtja a kohéziós erőt?

 -Igen, ez a feladatom. Miután Liska Dénes 1999-ben kilépett, Forgács István és Baróti Géza pedig meghalt. Összesen 11 íróval dolgoztunk. Jelenleg Bakonyi Péterrel és Pozsgai Zsolttal.

 -A több író, több stílust jelent. Ez nem probléma?

 -Nem, sőt, szerintem a Szabó család sikeréhez járult hozzá. Szerencsés ötlet volt, hogy hárman írták a sorozatot, három különböző egyéniségű író. Ezzel, hogy két-két adásonként váltották egymást, más szemléletet hoztak a hangjátékba. Természetesen igyekeztünk, hogy a sorozat ne tagolódjon szét egyes írókra, s valamilyen egységesség legyen ebben a folyamatban.

 -1959-ben hány részesre tervezték a sorozatot?

 -Gács László elnök és helyettese, Hárs István is támogatta a Szabó családot. Utóbbi épp a napokban mondta, hogy akkor arról beszéltek: talán egy évig fog tartani. A színészek, így Gobbi Hilda is, arra gondoltak: 8-10 adás lesz csak ebből, s most május 28-án lenne a 2500. adás, ha nem szüntetik meg a sorozatot.

 -Miért pont Szabó család a sorozat címe? Szabó Ernő miatt?

 -Először Egyszerű emberek volt a munka címe, de aztán, mivel családműsorról volt szó, nevet kellett adni a családnak. Az elnevezéssel kapcsolatban több változatot hallottam. Az egyik szerint Szabó Ernő nevéből jött a sorozat címe. Ezzel az a baj, hogy előbb született meg az ötlet, mielőtt a színész bekerült volna a csapatba. Az is lehet, hogy, mivel Baróti erdélyi származású, Baróti Szabó Dávid nevéből a Szabót emelték ki. Ráadásul a Szabó egy nagyon általános név. Ez is okként szerepelhet.

 -Manapság divatos a folytatásos családtörténet. Volt valamilyen példa önök előtt az induláskor?

 -Ha jól tudom, az angoloknál ment már akkor az Archer-család. A közvetlen ötletet talán a lengyelek Matysiak-családja szolgáltatta. Liska Dénes, a József Attila Színház dramaturgjaként valamilyen színházi ügyben járt Lengyelországban, amikor hallott róla, s utána beszélgetett egy folytatásos rádiós hangjáték elindításáról Bozóval. A „Matysiak” műfajilag egészen más, mint a mi Szabó-családunk. A lengyelek „családja” sokkal epikusabb, mint a mienk. A Szabó-család kezdettől fogva, tudatosan a hangjáték műfaját alkalmazta. Többféle cselekmény, több szál váltja egymást fél órán belül. A végén olyan fordulatot kell beletenni a hangjátékba, hogy ösztönözzük a hallgatókat a következő rész meghallgatására.

 -A szépprózának régi vállfaja a családregény. Kezdetben nem várták-e el önöktől, hogy hetente ezekhez hasonló igényű alkotást tegyenek le az asztalra?

 -Nem, ők úgy kapcsolódtak be a „játékba”, hogy az epizódok alapján kialakították elképzelésüket a folytatással kapcsolatban. Majd ellenőrizték, hogy az írók azt találták-e ki, amire ők gondoltak. Levélben adtak tanácsokat is. Leírták saját életük eseményeit, problémáikat, pl. gyári konfliktusaikat, s ha azokat közlésre érdemesnek találtuk, a „család” egyik tagjának életébe beleépítettük.

 -A sorozat nemcsak viselkedésmintákat kínál, hanem valóságos események értelmezéseit is közvetítheti számunkra.- mondják média-szakemberek. Hallott már olyanról, hogy valakinek a Szabó család egy-egy figurája volt a példaképe?

 -Mi mindig egy valódi család életét próbáltuk megjeleníteni. Természetesen sűrítve. Nem csak a családtagok, hanem a mellékalakok megrajzolásán keresztül is igyekeztünk valamilyen példát adni. Egyértelmű: voltak negatív figurák is. Egy hangjátékban, ami hétről hétre készül, s nem lehet tudni, mi a befejezése, egy kicsit vázlatosabb karakterek szerepelnek, amiket a színészek a saját egyéniségükkel egy kicsit kiegészítettek, s ily módon ők is hozzájárultak ahhoz, hogy egy-egy szereplő szimpatikus volt-e. A Kárpáti – őt Zenthe alakította- mindig példakép volt. S érdekes, egy közértest, a Péteri urat is példaképnek tekintették a hallgatók. Őt Horváth Tivadar játszotta.

 -Az összes epizódnak ön volt a dramaturgja. Akkor nem is lehetett beteg, s szabadságra sem mehetett?

 -Hétről-hétre folyamatosan vettük fel az egyes epizódokat. Egészen addig nem mehettem szabadságra, amíg meg nem próbáltuk azt, hogy előre felveszzük nyárra az anyagokat. Nagy problémát jelentetett, hogy a színészek nyáron elmentek szabadságra, így csak a fővárosban maradtakra tudtunk történetet írni. Ez egy erős korlát volt számunkra. Ezért is volt jó előre felvenni az anyagokat.

 -Egy kicsit ugorjunk vissza az időben. Milyen darabokkal próbálkozott először? Akkoriban –az 1950-es években –a színdarabok rádióra alkalmazása volt az általános, nagyon kevés eredeti rádióra írt darab készült…

 -Mint lelkes, új dramaturg arra gondoltam, hogy hangjátékot fogok íratni. Azt gondoltam, ha rádió, akkor rádiószerűen kell letenni az anyagot. Ezért Csurka Istvánnal, Mándy Ivánnal írattam rádiójátékot. Nagyon alaposan megbeszéltem velük a sajátosságokat. Próbálkoztam, próbálkoztam, de a javaslataimat nem fogadták el. Kudarccal kezdődött az én szereplésem. A rádiójáték, ha komolyan vesszük, akkor alapvetően más, mint egy színdarab. A hangból adódóan módosul a játszó személyek jellemrajza, tömörebb, kevesebb eszközzel dolgozik a rendező, rejtettebb a konfliktus. Ezt akkor még egyáltalán nem méltányolták. Sőt! Amikor idejekorán megszereztem Wolfgang Borchert: Ajtón kívül című hangjátékát, a fordító Szolcsányi Ferenctől, azt is elutasították. Az Ajtón kívül, ez a kissé szürrealista mű, hitem szerint mintája az eredeti hangjátéknak. Nagyon mély válságba kerültem, azt gondoltam, hogy akkor biztos nem értek ehhez a szakmához, ha a Lendvai Györgyön kívül, aki szintén a főiskoláról jött oda, ezt mindenki más rossznak találja. Persze elsősorban politikai kifogások fogalmazódtak meg. Pacifistának minősítették a művet. Később aztán Csurka István rendszeresen írt a rádiónak hangjátékot, pályázatokat is nyert.

 -Színházi közvetítéseken is dolgozott?

 Természetesen. Fölvettük hangszalagra az előadást, közben a színházban, vagy később a stúdióban a bemondóval hozzátettük, hogy mit csinálnak a színészek, ezt ugyanis a hallgató nem látja, később esetleg szerkesztettünk, rövidítettünk. Itt is próbálkoztam mindenfélével, hogy ne egyszerű közvetítés legyen. Egy évig követtem a Faluszínháznak, az akkori Déryné színháznak a produkcióit, megnéztem, és a részletekből keresztmetszetet adtam. Volt egy produkció, amit egészben akartam közvetíteni, ez Móricz Zsigmond Pillangójának a színpadi változata, ezt Zalaszentgróton adták. Az volt az utolsó előadás, tehát ha bármi történik, javítani nem lehet. Viszont az első felvonás közben elment az áram. Szünetben kétségbe voltam esve, hogy mit csináljunk. Fölmentem a színészekhez, megkértem őket, hogy a végén nem játszanák-e el még egyszer az első felvonást. Azt mondták, hogy ők eljátsszák, de közönség kell hozzá, mert üres teremben másképp szól. Akkor Hajnóczy Lici volt a bemondónő, egy nagyon kedves, nagyon jó kollegina, megkértem, hogy menjen fel a színpadra a második fölvonás előtt és kérje meg a nézőket, hogy aki tud, az maradjon itt a végén, mert még egyszer eljátsszuk az első felvonást. Csodálkoztam, hogy mindenki ott maradt! Sokkal felszabadultabban nevettek, tapsoltak, egyrészt, mert ismerték, meg már nem féltek annyira a mikrofonoktól. Volt időszak, amikor még az emberek ennyire szerették a művészetet, a színházat, a rádiót, a legkisebb faluban is.

 -Olvastam: a Magyar Rádió új műsortervében már nem szerepel a monstre rádiós „szappanopera”. Ebből persze mindenki azt a következtetést vonja le, hogy a nagy sorozat végleg befejeződik. Amikor időpontot egyeztettünk, azt tetszett mondani: tárgyalni megy a Szabó család sorsáról. Reménykedhetünk még?

 -Akkor nem kaptam semmilyen információt. Az elnök a Kossuth Rádió igazgatójához küldött, hogy ő fog válaszolni. Erre várok. Eddig csak a kommunikációs igazgató nyilatkozott ebben az ügyben. Szerinte valóban meg fog szűnni a Szabó család.

 -Mi a véleménye a bevezetőben említett, Borbély-Urquhart Juliannától származó kritikáról?

 -Ez a szappanopera nem fáradt el. A hallgatók -egy kicsit játékként - ma is „beleléphetnek” a sorozatba, mások életét végigkísérhették. A szolidaritást és a családi érzést is erősítjük. Talán ez nem tetszik egyeseknek. Nem hiszem, hogy ezek az értékek csak a Kádár-rendszer sajátjai lennének. A kisember szócskát sem értem ebben az esetben, hiszen a Szabó családban gyárigazgató, taxis, festőművész és orvos is szerepel. Térjünk rá a művészkérdésre, és az irodalmi értékre. Kezdettől fogva sikeres volt a Szabó család. S nálunk valamilyen oknál fogva a siker gyanús. Ez volt az első folytatásos családműsor. Krimivel indult, ami akkor szintén nem volt. Cselekményes volt egy olyan időszakban, amikor az uralkodó irányzat az irodalomban a cselekménytelenség volt. A mai napig alkalmazzuk a dráma és az irodalom eszközeit. De soha nem mondta azt a Szabó család magáról, hogy művészet. Nem is lehet az, hiszen a művészethez egy-egy jellemet több oldalúan kell ábrázolni. Erre nincs módunk. Jellemzően: ezzel a kérdéssel csak a mi esetünkben foglalkoznak. Csak a Szabó családnak mentek neki többször kritikusok, irodalmárok, s mondták: nem művészet. Persze, hiszen egy rádiós családtörténetről, családregényről van szó.

 -Állítólag megszűnik a Ki nyer ma is…

 -Erről én is olvastam. A kommunikációs igazgató nyilatkozott róla. Pedig alacsony a költségvonzata. Vannak, akik a Szabó család költségvetését is soknak találják, pedig nagyon kicsi gázsikat fizetünk. 104 adás kerül összesen 12 millió forintba évente. De ebbe benne van minden: a szerzői díj, a színészi honorárium és az adminisztrációs költség is. Felhozták azt is, hogy alacsony a Szabó család hallgatottsága. Borbély-Urquhart Julianna a Galupp felmérésére hivatkozik. Megnéztem én is a legutolsó kutatási eredményt, és érdekes módon nem azokat az adatokat találtam, amiről a kommunikációs igazgató beszélt. Azt mondta: csak az éppen rádiót hallgatók 2,5 százaléka kapcsol a Kossuth rádióra hétfőn este, a csütörtöki ismétlés hallgatottsága pedig egy százalék sincs. Az adatokból kiderül: pont fordítva van. Régebben mindig kedden volt a Szabó család, s nagy merénylet volt, hogy négy évvel ezelőtt a megszokott keddről átrakták az epizódokat hétfőre, ráadásul koraesti időszakból este kilencre. Ezzel jelentősen csökkent a hallgatottság, hiszen a kilenc óra a törzsközönség, azaz a nyugdíjasok számára már késő este. A 21 óra nem éppen optimális rádió hallgatottsági idő, mert akkor inkább televíziót néznek az emberek. Példaként említem: az esti Krónikának alacsonyabb a hallgatottsága, mint a Szabó családnak. Kiszámoltam a sorozatnak 3-4 százezer hallgatója van. Arról is szólni kell, hogy nem divat manapság a rádióhallgatás. Ráadásul már több rádió van, mint régebben. Ezért nem szerencsés dolog összehasonlítani a ’60-as évek elejének a hallgatottságát a maival. Az elmúlt napokban nagyon sok levelet és e-mailt kaptunk a hallgatóktól. Meg vannak döbbenve, s nem tudják elképzelni, hogy ne legyen Szabó család, hiszen az mára egy fogalommá, egy intézménnyé vált és sok embernek beleépült életébe. Szeretik, mert a mindennapi élettel, a problémákkal foglalkozik, de kitekint az aktuális gazdasági, kulturális és politikai problémákra is.

Medveczky Attila