|
 2007.11.02.
Kiművelt
emberfő kerestetik
Mécs
Károly színművész 1936.
január 10-én született Budapesten.
1961-ben
végzett Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Már 1958-tól
szerepelt a Nemzeti Színházban, 1960-tól a Petőfi Színházban,
1961-1963 között pedig a szegedi Nemzetiben játszott. 1963-tól
a Thália/Arizona Színház és a Művész Színház tagja. Kilenc
éven át játszott a szekszárdi Német Színházban, ahol fellépett
– többek közt – Lessing: Bölcs Náthán, Brecht-Weill:
Koldusopera, Schiller: Ármány és szerelem és Goethe: Bűntársak
c. művében.
A
Budaörsi Játékszínben rendezőként is kipróbálhatta magát.
Emellett a Karinthy Színházban, a Nemzeti Színházban és a Vígszínházban
szerepel, szerepelt. 2001 óta a Magyar Állami Operaházban is játszik.
Klasszikus és modern darabok, tragédiák és színművek hős-,
ill. szerelmes szerepeit alakítja. Könnyed, természetes
szerepformálás, kellemes orgánum jellemzi. Jászai Mari-díjas
(1970), érdemes (1977), Kazinczy-díjas (1995) és kiváló művész
(2002). 1996-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend
Tisztikeresztjét. F.sz.: Joó Laci (Darvas J.: Kormos ég); Rómeó
(Shakespeare: Rómeó és Júlia); Ifj. Nagy (Bródy S.: A tanítónő);
Dudgeon Richárd (Shaw: Az ördög cimborája); Marchbanks (Shaw:
Candida); Alexas (Shakespeare: Antonius és Kleopátra), címszerep
(Racine: Britanicus); Odoaker (Dürrenmatt : A nagy Romulus), II.
Endre (Katona: Bánk bán), címszerep (Goethe: Egmont), címszerep
(Shakespeare: II. Richard), Von Walter (Schiller: Ármány és
szerelem), Macky Messer (Brecht-Weill: Koldusopera), Görgey (Illyés
Gy.: Fáklyaláng); Don Juan (Ö. von Horváth: Don Juan utolsó
kalandja); Robert (Salacrou: Túltisztességes hölgy), Török
professzor (Baróti Géza: Bástyasétány 77.), Gilbert Folliot,
londoni püspök (Jean Anouilh: Becket avagy Isten becsülete),
Decius, római lovag, Caligula állandó követe (Székely János:
Caligula helytartója), Prelátus (Molnár Ferenc: Harmónia),
Turai (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban), Kádár Péter,
orvostanár (Márai: Kaland), Ottavio, Diana intézője (Lope de
Vega: A kertész kutyája), rendező, II. Rákóczi Ferenc (Tóth-Máthé
Miklós: Rodostó), Szelim pasa (Mozart: Szöktetés a szerájból),
Párma grófja (Márai: Egy úr Velencéből), rendező, Kapitány
(Tóth-Máthé Miklós: Zsoltáros és a zsoldos). Filmjei – a
teljesség igénye nélkül - : 141 perc a Befejezetlen mondatból,
Októberi vasárnap, 80 huszár, A barátság veszélyei, A betörés,
A bíró, A borbély halála, A budai pasa, Királygyilkosság, A
kárókatonák még nem jöttek vissza... (TV film), A tenger
(sorozat),(TV film), Horváték (TV film), Útközben, Élve vagy
halva, Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?,
Napforduló (TV film), Ady novellák (TV film), Fogságom naplója,
Köznapi legenda (TV film), Kalevala (TV film), Szörnyeteg (TV
film), A fekete Mercedes utasai (TV film), Szeptember végén (TV
film), Tigris és hiéna (TV film), Szilveszter 20 éven felülieknek
(TV film), A kőszívű ember fiai, Miért rosszak a magyar
filmek? Esős vasárnap, Háy Gyula: Mohács (TV film), Napfény a
jégen, Két emelet boldogság ,A Noszty fiú esete Tóth Marival,
Szophoklész: Oedipus Kolonoszban (TV film).
-Olvastam:
tisztviselők voltak a felmenőid, sőt katonatiszteket is számon
tart az emlékezet. 1945 után ezért nem érték retorziók a
családot?
-Eredetileg irodalmár akartam lenni, könyvtár szakos.
Jelentkeztem is az egyetemre, fel is vettek volna, de „létszám
felettinek” minősültem. Erős vonzalmat éreztem az orvosi pálya
iránt is. Pécsett felvételiztem. Biológiából kitűnően
vizsgáztam, de a fizika-tudásom sajnos nem ütötte meg a mértéket…
Bevallom: nem igazán tudtam, mi akarok lenni. Mindkettő érdekelt,
mindkettőt szerettem volna csinálni. Nagyon szerettem olvasni,
egész jól fogalmaztam, s emellett kórházban is dolgoztam.
Kicsit „gyerek” voltam még, tele romantikus elképzelésekkel.
A Toldy Gimnázium
centenáriumára, boldogult tanárom, Kiss István írt egy
darabot Nyelvében él a nemzet címmel. Ebben rám osztott egy
nagyon rokonszenves, a magyar nyelv hivatalossá tételéért küzdő
magyar tanárt, ami nekem egysíkúsága miatt nem tetszett. Így
elkértem a német tanár szerepét, aki a német nyelv privilégiuma
mellett tört lándzsát. Ezt a szerepet játszottam el. Akkor
szerettem meg a színpadot. Nem azért, hogy mutogassam magamat,
hanem mert ott más valaki lehetetek. A pálya sokszínűsége is
vonzott.
Fiatalon sokat jártam
színházba, operába, hangversenyre, s a színház számomra
mindig csodálatos világ volt, ahol olyan érzelmeket és
gondolatokat fogalmaztak meg, amelyek érdekeltek. A katarzis élménye
az említett amatőr előadásban elragadott. Megkértem édesapámat,
hogy nézze meg, van-e értelme színészettel foglalkoznom. Azt
mondta: van valami bennem, de nem tudja megállapítani, hogy ez
valóban tehetség-e. Elkezdtem felvételizni a Színművészetire.
1955-ben már az első rostán kirúgtak.1956-ban már eljutottam
már eljutottam a második vizsgáig. Természetesen közben
dolgoztam retusőrként, nyomdászként, grafikusként a Laboratóriumi
Felszerelések Gyárában. Esténként Rózsahegyi Kálmán bácsihoz
jártam tanulni. Ott egy esztendőt végighallgattam olyan neves
kollegákkal, mint Sztankay István, Tamási Eszter, Szuhay Balázs,
Baranyi László. 1957-ben aztán teljesen simán felvettek a főiskolára.
Rá két évvel pedig annak a Básti Lajosnak a fiát játszhattam
a Nemzeti Színházban, aki az első felvételi vizsgán „eltanácsolt”.
A szerep Várkonyi Zoltánnak köszönhető, aki kiválasztott az
évfolyamból. Ettől kezdve meglehetősen egyenesen ment a pályám,
sok szerencsével és sok jó ember támogatásával. A Nemzetiben
– többek közt – Básti Lajos, Bárdi György, Somogyi Erzsi,
Lukács Margit segítségét élvezhettem. Főiskolásként bekerültem
olyan nagy színészek közé, akik a pályán szerzett tudásukkal
könnyíteni szerettek volna a kezdő kínlódásán. Nagy hálával
gondolok rájuk… Ha egy fiatalabb kollegával kerülök szembe,
akkor én is megpróbálok segíteni neki.
-Akkor is, ha nem kéri?
-Nem! Ilyet nem teszek, mert sértődéshez vezethet. Ha
viszont kikérik a véleményemet, akkor azt őszintén meg
szoktam mondani.
-Főiskolásként nem csak a Nemzetiben, hanem a Petőfi
Színházban¹ is játszottál.
-Igen, 1960-ban
alakult Szinetár Miklós – a főiskola ifjú rendező-tanára -
vezetésével a Petőfi „Musical” Színház. Nagyon izgalmas
volt abban a teátrumban dolgozni, mert fantasztikus színészekkel
léphettem fel. Többek közt Feleki Kamill, Domján Edit, Agárdy
Gábor, Tomanek Nándor, Miklóssy György adták a színház
gerincét.
-Jó énekhangod volt/van?
-Volt. Akkor magas bariton voltam, azóta bassz-baritonná
„süllyedtem”. Tulajdonképpen zenés osztályban végeztem.
Miután felvettek, parallel úgy indítottak évfolyamat, hogy
volt egy prózai osztály, s voltunk mi, akik megemelt óraszámban
tanultunk zenés mesterséget.
-Két évig Szegeden játszottál. Ez az ún. „kötelező
vidék” miatt volt?
-Csodálatos érzés
volt 21 évesen bekerülni a főiskolára és tanulni. Akkor jöttem
rá, hogy a tanulás mekkora örömet jelenthet. Különösen
akkor, ha olyat tanulunk, amit szeretünk. Tán ez vezetett a kitüntetéses
diplomához. A diplomaosztás után jöttek a szerződtetések.
Sok ajánlatot kaptam, s végül azét a Szendrő Józsefét
fogadtam el, akit akkor neveztek ki a Szegedi Nemzeti Színház művészeti
vezetőjévé. Szendrő a Rómeót ígérte nekem. Szegeden
elindult egy kétéves rendkívül kemény, küzdelmes munka. Ott
találkoztam, Kiss Ferenccel ², életem egyik meghatározó
személyével. Ő 1945 előtt főiskolai tanár volt, így elvégeztem
egy év „Kiss Ferenc-kurzust” is. Nagyon sokat segített, s
nem engedett egyetlen másodpercnyi lazítást sem. A háziszínpadon
délutánonként, esténként külön foglalkozott velem. Ez olyan
praktikus „iskola” volt, amelyben nem mindenki részesülhet.
A vidéki színészi élet helyszínei általában a színpad, a
próbaterem és a kocsma. Ez engem nem igazán elégített ki, így
duplán hálás lehetek, hogy részt vehettem Kiss Ferenc „magánkurzusain”,
s ez szakmailag számomra hatalmas előrelépést jelentett.
1963-ban, mikor lejárt a két éves „kötelező”, Kazimir Károly
és Keres Emil leszerződtettek a Thália Színházba, és a pályát
újra kezdhettem elölről. Újra fel kellett verekednem magam a közepes
szerepektől a főszerepekig. A végén már szerepet is választhattam
magamnak. Így játszottuk el Tamás István: A Pápa és a Császár
c. színművét vagy Pierre Barillet – Jean-Pierre Grédy: Le
Big Love c. vígjátékát, amit feleségemmel hoztunk Németországból.
Barátom, Kalász Márton fordította le. Nagy sikerrel játszottuk
előbb a stúdióban, majd a nagyszínpadon. Ami a legfontosabb
volt, s amit kiemelnék a Thália Színházzal kapcsolatban: egy
kiváló társulatnak lehettem a tagja. Somogyvári Rudolf, Nagy
Attila, Inke László, Kovács Károly, Dayka Margit, Verebes Károly,
Bicskey Tibor, Kautzky József és Kozák András nevét említhetem.
Baráti viszonyban voltunk egymással, különben a havi
harminc-harmincöt előadást nehezen lehetett volna eljátszani.
Tehát baráti társaság volt ez, nem csak társulat.
-Vannak még ilyenek?
-Kisebb baráti csoportok vannak, melyek igyekeznek együtt
maradni, ill. együtt játszani, de a szakmai „levegő” és a
szakmai lehetőségek ezt nem mindig teszik lehetővé. A színészek
most már csak darabra szerződnek, mi meg akkor még státuszban
voltunk. Régen igencsak éhbéren tengődtünk. Mikor az első
nyugdíjamat kézhez kaptam, majdnem sírva fakadtam: ezért
dolgoztam több, mint 40 éven keresztül?
-Polgári családból származol, s több interjúban
hangoztattad: hívő ember vagy. Sosem kényszerítettek rá, hogy
belépj a pártba?
-Próbálkozás volt. Szerencsémre egy rendkívül humánus
és a szakmához húzó pártitkárunk volt a színházban. Megkérdezte:
nem volna-e kedvem belépni a pártba. Azt feleltem: gondolkozásom
nem egészen materialista, épp ezért nem hiszem, hogy teljes szívvel
tudnám a párt ügyét szolgálni. Ő ebbe bele is nyugodott.
-Az egyik hetilap szerint Szabó István rendező
jelentett rólad a főiskola alatt. Ennyire „veszélyes” alak
lehettél?
-Azt nem tudom, hogy Szabó István mit jelentett…Amikor
elolvastam az írást, őszinte fájdalmat éreztem, mert középiskolás
korunk óta – alattam járt egy osztállyal - jó viszonyban
voltunk. Az ÉS-beli cikk megjelenése óta nem találkozunk…
Ezzel az egésszel nem tudok mit kezdeni…
-Mostanában egyre nagyobb a feszültség a különböző
felfogású emberek közt. Ez akkoriban is így volt?
-Régebben nem…
Szakmai munkánk lekötötte a figyelmünket. A hangnem mára
eldurvult, s mindenki a másikra mutogat. Jobb lenne, ha előbb
– bibliai hasonlattal élve- saját szemünkből a gerendát távolítanánk
el, s csak utána a másikéból a szálkát. A mi szakmánkban különösen
rossz ez a fajta feszültség, hiszen kis túlzással mondhatom:
egymás verejtékében fürdünk, egymás gondolataiban olvasunk,
egymásnak adunk végszót. A politikai rokon-vagy ellenszenvek
nem léphetnek be a színházba, mert a színpad egy külön világ.
Azt nem kétlem, hogy különböző fórumokon bizonyos
nyilatkozatok tételével vagy elkötelezettséggel előnyökhöz
lehet jutni. Ez mindig is így volt. A klikkrendszer nem új keletű
dolog. Azért gondolok vissza szeretettel a Thália-beli évtizedeimre,
mert fúrás soha nem volt, egymást nem bántottuk, csak segítettük.
Persze nem voltunk „karthauzi szerzetesek”, hiszen sokszor vitáztunk,
de nem tartottunk haragot.
-Igaz, hogy Kádár-éra, ide Kádár-éra oda, de akkor
a kultúra kiváltságot élvezett, nem úgy, mint ma?
-Egy erős irányító kéz volt annak idején. Annak
megnyerése egy színház számára nagyon sok előnnyel járhatott.
Ha az adott színház vezetője jóban volt Aczél Györggyel,
vagy megértették egymást, az legtöbbször a teátrum számára
előnyt jelentett. Akkor is voltak „harcok”. Volt
szakszervezetisként tudom: rengeteget küzdöttünk azért, hogy
a színészt ne csak, mint interpretálót tartsák számon. Előfordult,
hogy a Tháliában közösen írtunk darabokat. Így alkotóként
is közreműködtünk. A Rádiónál, a Televíziónál pedig állandó
küzdelmet kellett folytatni azért, hogy legalább „ismétlés-pénzt”
fizessenek, s ne olyan megalázó feltételekkel alkalmazzák a színészeket,
mint, ahogy azt tették, s teszik – igaz nem a Rádiónál, mert
az számunkra már nem létezik – mind a mai napig. A színész
az utolsó állomás, addig mindenki alkupozícióban van. Az,
hogy aki a végterméket előállítja, milyen anyagi kondíciókat
kap, sajnos már lényegtelen.
-A film területén alakod szinte összefonódott a Jókai
regényekkel. Egyik barátom mesélte a következőt. Felvételiztetett
egy középiskolában, s szövegértés vizsgálta. A Kőszívű
ember fiai c. regényt tette a delikvens elé, aki az egyik főalak
nevét így olvasta: Bredli Ricsárd. Mit gondolsz: mennyire olvas
ma a fiatalság klasszikusokat?
-Egyetlen
tapasztalatom van ezen a téren. Unokaöcsémnek a Szegény
gazdagokat kellett elolvasnia 20 oldalankénti napi penzumban. A
kisfiú, aki értelmes, és nagyszerűen olvas, nem mindig értette,
hogy miről van szó. Sok kifejezést nem értenek a gyerekek. Szérű,
zsellér, jobbágy – ezek a szavak idegenek számukra. Honnan
tudná a mai gyerek, mi az a szérű? Sehonnan, mert a köznapi
beszédben nem fordul elő, sőt a diszkóban sem beszélnek erről…Ahhoz
a klasszikus szókincshez, amelyet egy gyereknek el kell sajátítani,
csak az olvasmányokon keresztül vezet az út. Az adott olvasmányt
megértéséért, beszélni kell a gyereknek róla. Ezek után
egyre könnyebben fog olvasni. Ez a metódus iskolában csak elvétve
létezik. Sajnos ott tartunk, hogy a gyerekek már az Egri
csillagokat sem tartják elég élvezhetőnek, pedig az igazán
magyarul íródott, és semmiféle különleges kifejezés sincs
benne. A fiatalság a média áldozata. A durvaság, a gorombaság,
az alpári izgalomkeltés a médiában olyan mérvű, hogy a
tv-kben az esti hírek után a csatornákon alig lehet értékes műsorokat
találni.
-Felszínessé vált ez a pálya is. Az állandó versengés
a médiával arra kényszeríti a színházakat, hogy valamilyen módon
behozzák a közönséget. A mai jelszó: nem akarok drámát látni,
hanem szórakozni akarok! A közönségnek viszont úgy kéne szórakozni,
hogy katarzist kapjon. Hetedik esztendeje műsoron van a Pinceszínházban
az Éjszakai Színház szervezésében Márai : Kaland c. színdarabja.
Ez mű – a legjobb tudomásom szerint – az 1942-es ősbemutató
óta a háború végéig Rajnai Gáborral, Tőkés Annával,
Makkai Margittal és Jávor Pállal a főszerepekben nagy sikerrel
ment. A közelmúltban több nagy színházban elővették, de nem
tartották sokáig műsoron. Mi, a Kalanddal a Pinceszínházban túlléptük
a 150. előadást. Megpróbálunk gondolatot, érzelmeket közvetíteni,
és a siker azt mutatja, hogy az emberek igénylik ezt.
-Mivel töltöd szabadidődet? Már, ha van… Tudtommal
van egy kis szőlőd a Szent György-hegyen…
-Nagyon kevés szabadidővel rendelkezek. Van szőlőm, mert
nagyon érdekel a borászat. Az egyik dédapám borász volt.
Rolla János hegedűművész barátommal egy kisebb területet
birtokolunk. Nehéz ügy, mert egy szőlőt művelni teljes embert
kívánó feladat. Részeredményekről számolhatok be: van egy
ezüstérmem, amit a helyi hegyközségtől kaptam az egyik
boromra. A borászat számomra hobbi. A Borakadémia tagja vagyok,
így sok olyan borász barátom van, akik komolyan művelik ezt a
szakmát. A borásztársadalom tagjai jót és igazat akarnak, s
ezt a jót szeretnék nemzetközi színvonalon is elismertetni.
Meg is van hozzá minden lehetőség. Csak a pénz…Marketing
munkát végezni nagyon költséges. Pedig meg kell oldani ezt a
feladatot. Belépünk egy londoni nagyáruházba, s látjuk, hogy
egy 4000 négyzetméteres eladótér tele van borral, de azok többsége
chilei, ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, s még sorolhatnám.
Magyar bor elvétve kapható. Minőségi, csodálatos borainkat külföldön
így nem ismerhetik meg. Ezen a téren is lemaradtunk, csak kis lépéseket
tudunk tenni, s ez kevés. Ülünk a széthúzó érdekek csapdájában
és a pénzhiányban. Valahogy ki kéne jutni belőle. Ez a jelen,
s a jövő feladata.
¹
1960. okt. 7-én a régi Petőfi Színház
helyén (Nagymező u. 22–24.) önálló zenés színház kezdte
meg működését, megtartva a Petőfi Színház nevet. Vezetői
Szinetár Miklós és Petrovics Emil voltak. Új típusú színházat
kívántak kialakítani, amely a zenés darabok többfajta megoldásával
kísérletezik. Emellett kortárs magyar zenés darabok bemutatását
is célul tűzték ki. 1960–1963 között Petőfi Színház közös
gazdasági igazgatás alatt volt a Fővárosi Operettszínházzal.
Az 1963–64-es évadban a Petőfi Színház önállósult, de az
évad végén meg is szűnt.
² Kiss Ferenc (1893 –1978) színész. A SzAk hallgatója
volt, majd behívták katonának. 1917-ben Kolozsvárott vendégszerepelt.
1918–19-ben a debreceni társ.-hoz, 1919-ben a Vígszínházhoz
szerződött. 1919-től 1927-ig a Nemzeti, 1927–1930 között a
Magyar, 1930-tól 1945-ig ismét a Nemzeti Színház tagja volt.
1937-ben örökös tagságot kapott. 1923–24-ben a Pesti Kabaré
műv.-i vez.-je volt. 1939-ben a Színművészeti Kamara elnöke,
1944. okt.-ben a Nemzeti Színház ig.-ja lett. 1933-tól 1944-ig
drámai és vj.-i gyakorlatot, beszédet tanított a SzAk-n,
amelynek 1937-től 1944-ig ig.-ja volt. A Népbíróság mint háborús
bűnöst elítélte. Börtönévei után először a székesfehérvári
vágóhídon dolgozott. 1956–1959 között a győri Kisfaludy,
1959–64-ben a Szegedi Nemzeti Színházban játszott. Számos
filmben kapott szerepet, s népszerű előadóművész volt.
1935-ben Corvin-koszorút, 1964-ben érdemes művész kitüntetést
kapott. Robosztus alkata, zengő orgánuma, kivételes tehetsége
klasszikus hősszerepekben érvényesült.
|
