|
 2007.11.09.
Vissza
a természetbe!
Benkő
Péter színművész
1947. június 1-jén született Budapesten. 1969-ben végezte el a
Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Attól az évtől a József
Attila Színház tagja, majd 1971-ben a Thália Színházhoz szerződik.
1993-tól szabadfoglalkozású színész. Jelenleg fellép a Turay
Ida Színház és a Soproni Petőfi Színház produkcióiban. Díjak:
Jászai Mari-díj (1979.), (1982.), a Turay Ida Színtársulat
„Az utolsó hősszerelmes” díja (2004.), Turay Ida Vándordíj
(2005).
Fontosabb
színházi szerepek: Beaumarchais: Figaro házassága (Cherubin),
Herman-Wilder: Helló, Dolly! (Barabás) Németh: Gandhi (Devadasz),
Shakespeare: Tévedések vígjátéka (Dromio), Lóvá tett
lovagok (Nathaniel), Karinthy Ferenc: Házszentelő (Mátyás József),
Kellér Andor: Bal négyes páholy (fiatal Beöthy), Bulgakov: A
Mester és Margarita (Iván), Ramajana (Ráma herceg), Katona: Bánk
bán (Ottó), Zorin: Varsó melódia (Viktor), Tolsztoj-Piscator:
Háború és béke (Sándor cár), Lennon-McCartney-Munkácsi:
Mindhalálig Beatles (Mark), Kander-Ebb-Stone: Az év asszonya (Gerald),
Tamás István: A pápa és a császár (Ménéval báró, Napóleon
titkára), Maeterlinck: A kék madár (Fény), Zágoni-Nóti:
Hyppolit, a lakáj (Nagy András), Fényes Samu: Kassai asszonyok
(Gábor, lantos), Mezei András: Magyar kocka (ügyvéd), Egon
Erwin Kisch-Hasek: Őrültek a fedélzeten… ( Kulicska), Németh:
Harc a jólét ellen (Létrai), Molnár: Doktor úr (Bertalan, ügyvédbojtár),
Páskándi: A költő visszatér (Vasvári Pál), Tamási: Ördögölő
Józsiás (Bambucz), Szörényi-Bródy: István, a király (Vecellin),
Hernádi: Csillagszóró (Konfuciusz), Camoletti: Leszállás Párizsban
(Robert), Hatan pizsamában, Pozsgai: A kölyök (dr. Tewkovsky,
Sydney Chaplin), Chase: Barátom, Harvey (dr. Lyman Sanderson),
Neil Simon: Pletykák (Glenn), Alphonse Allais-Mikó István: Horgász
a pácban (Dubenoit), Csukás István-Berkes Gábor: Kutyánszky Kázmér,
a versíró kutya (címszerep), Molnár Ferenc: Játék a kastélyban
(Gál), Tamási-Pozsgai: Ábel (igazgató, Kerekes, bankigazgató),
Jacques Deval: Tovaris (Arbeziat Charles), Örkény István: Tóték
(Tomaji, plébános), Spiró György: Az imposztor (Skibinski),
Ben Jonson: Volpone (Sir Politicus Volna, lovag), Ken Ludwig:
Vegyes-páros (Saunder, a Clevelandi Operaház igazgatója),
Steinbeck: Egerek és emberek (gazda), Schiller: Ármány és
szerelem (Von Walter), Poplewell-Thomas: Az áldozat visszatér
(Henri Grandin), Csongrádi Kata: Bohóckirálynő (Tóni, díszletező),
Békeffi-Stella: Janika (Elemér, Gizi apja), Kálmán Imre:
Cirkuszhercegnő (Wladimir Sergius), Csongrádi Kata: Énekelj, Déryné!
(Szentpétery Zsiga), Maugham-Nádas-Szenes: Imádok férjhez
menni (Taylor), Csiky Gergely-Félix Györgyi-Bradányi Iván: A
nagymama (Koszta Sámuel), Gyurkovics Tibor: Nagyvizit (Borbély),
Noël Coward: Vidám kísértet (Bradman), Eisemann-Szilágyi: Zsákbamacska
(Csopaki Reiner, Nózinger), Tamási Áron: Énekes madár (több
szerep), Dale Wasserman: Kakukkfészek (Williams ápoló), Móricz
Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Peták, mindenes), Békeffi-Kiss-Szentirmai-Bradányi:
Kölcsönkért kastély (Koltay Gábor), Harmónia (St. Martinnal
közös előadóest).
Filmek,
tv: Fel a fejjel (1954), Játék a múzeumban (1965), A koppányi
aga testamentuma (1967), Egri csillagok (1968), Utolsó kör
(1968), Az ember tragédiája (1969), Mérsékelt égöv (1969),
Gimnazisták (1970), Őrjárat az égen (1970), Don Quijote vagy
Don Quijote (1970), A fekete város (1971), A gyilkos a házban
van (1971), A tűz balladája (1972), Fuss, hogy utolérjenek
(1972), Fekete macska (1972), Férfiak mesélik (1972), Csínom
Palkó (1973), Dorottya (1973), Ártatlan gyilkosok (1973), Intőkönyvem
története (1974), Egy csók és más semmi (1975), Tűzgömbök
(1975), Egy értekezlet jegyzőkönyve (1975), Csongor és Tünde
(1976), Hungária Kávéház (1976), Az erőd (1978), Prolifilm
(1979), Szetna, a varázsló (1980), Pogány Madonna (1980), Petőfi
(1981), A zalameai bíró (1983), Különös házasság (1983), Fürkész
történetei (1984), A holtak nem beszélnek (1984), Varsói melódia
(1985), Lutra (1985), Julianus (1991), A mi kis családunk, Kisváros
(sorozat), Titkos szeretők (1998-1999), Kérnék egy kocsit,
Lovas ABC. Lemez: Együtt és mégis külön (1991), Titkos szeretők
(1998)
-A legtöbb művészinterjú azzal kezdődik: mi, vagy ki
indította el a pályán? Gondolom önnél a válasz az édesapja:
Benkő Gyula, színművész.
-Gimnazista koromban még nem tudtam konkrét választ adni
arra, hogy mi szeretnék lenni. Nagyon sok minden érdekelt. Egészen
csodálatos, majdnem baráti viszonyom volt szüleimmel. Ebben a
baráti közegben nem éreztem azt, hogy bármilyen módon befolyásol
az: édesapám színész. Vidéken, egy kis mátrai faluban nőttem
fel, s egészen sokáig palócosan beszéltem. Ha néha vissza
tudunk vonulni gyerekkorunkhoz, s az emlékeinkhez az mindig egy
hatalmas erőt ad. Gyermekkorom vidéki léte egész életemet
meghatározta. Nem voltam egy tipikus színészgyerek; ritkán jártam
színházba. Őszintén: sokáig nem is érdekelt a színpad.
Igazi gyerek voltam, olyan, aki élvezi a gyermeki kor minden
egyes pillanatát, s éppen ezért nem akar felnőni. Inkább
kimentem focizni a Tabánba barátaimmal, minthogy színházba járjak.
Amikor döntésre került a sor: orvosi egyetemre, vagy a színművészetire
jelentkezzek, azt hiszem, az akkori könnyebb utat választottam.
Így lettem színész. Ma is nagyon érdekel az orvostudomány, s
tudom: az orvosok és a színészek szakmájában sok a közös.
Mindkettő megérzéseken alapozódik, s mindkettő szolgálat.
-Az orvosok általában szeretik a művészetet…
-Igen. Sok olyan orvost ismerek, aki pedig színész akart
lenni.
-Édesapja filmjeit
sem nézte meg? Benkő Gyula sok háború előtti filmben is
szerepelt…
-A rendszerváltásig nemigen lehetett megnézni a régi
magyar filmeket. Gondosan eldugták őket a nagyközönség elől.
-Emlékszem, kamaszfejjel megnéztem az Egy bolond százat
csinál c. filmet, melyben a stáblistán ezt olvashattam: v.Benkő
Gyula. Fogalmam sem volt, ez minek a rövidítése. Később,
nagyapám elmondta, hogy a vitéznek. Édesapja miért kapta meg a
vitézi címet?
-Ez egy nagyon szép
történet, melyet a Szabad Tér Kiadó által édesapámról
megjelentett könyvben az érdeklődők részletesen is
elolvashatnak. Apai nagyapám régen mechanikusnak tanult, majd az
első világháborúban tengeralattjáróra került, mint gépész.
Rám maradt nagyapám és nagymamám levelezése. Ebből kiderült,
hogy nagyapám ritkán jött haza pólai állomáshelyéről. Számtalan
kalandon ment keresztül, olyan is előfordult, hogy kilőttek alóla
egy tengeralattjárót. Ezt követően repülősnek ment el. Mivel
nagyszüleim nagyon szegények voltak, így nagyapám jelentkezett
egy olyan feladatra, amelynek végrehajtásáért egy nagyarany
kitüntetés és pénzjutalom járt. A feladatot teljesítették,
ám a pólai öbölben az üdvözlésükre felküldött egyik repülővel
összeütköztek, s így nagyapám életét vesztette. Nagymamám
a tragédia idején – 1918-ban - még méhében hordozta édesapámat.
Ezért a feladatért vitézséget, s egy kis trafikot kapott
nagyapám, s az utóbbi forgalma özvegye életét valamennyire
megkönnyítette. A vitézi címet pedig édesapám örökölte.
Sosem hangsúlyozta ki „vitézségét”, hiszen a cím nagyapám
érdemeinek szól.
-Visszakanyarodva az Ön sorsára: már hatévesen
filmezett…
-A Fel a fejjel! c. Latabár-filmben szerepeltem. Hat éves
koromban feljöttem vidékről, mert közelgett az általános
iskolába járás időpontja. Édesapám magával vitt a filmgyárba,
Keleti Mártonhoz a szerződést aláírni.
-Nem volt még óvoda?
-Volt, jártam is, csak csúnya beszéd miatt „eltanácsoltak”….Keleti
rám nézett, s mondta: „Te, Gyula! A filmben szükségem van
egy olyan gyerekre, mint amilyen a fiad!” A filmgyárban
senkihez nem szóltam egy kukkot sem, csak néztem magam elé.
Idegen környezetben zárkózott voltam. Édesapám ezért azt
felelte: „Ebből a gyerekből egy szót se tudtok kihúzni!”
Bevittek egy műterembe, ahol egy zöld műfű mögül kellett kinéznem,
s annyit mondanom: „Annuska”! Abban a pillanatban, ahogy ezt
kimondtam „megvettek.” Érdekes, hogy forgatás közben
elhagytam a palócos beszédet, de, ahogy kiléptem a filmgyárból,
máris visszatértem ehhez a nyelvjáráshoz.
-A későbbiek
folyamán könnyű volt félretenni a palócos dialektust?
-Nagyon sokáig félreraktam…Egy hat éves gyerek azt
hiheti, ha egyszer egy jót alakított, máris „sínen van”. Több
gyerekszínész tragédiája, hogy nem tudja feldolgozni a későbbi
mellőzést. Azért nem jelent tragédiát számomra a színészettől
való függés, mert már hat évesen megtapasztalhattam, hogy az
első szereplést követően nem jöttek a további felkérések.
Ez nem is gond, mert nyűgnek éreztem a színészetet. Éltem a
„normális” gyerekek életét…
-Nem voltak előítélettel,
s mondták: mindent apjának köszönhet?
-Soha nem érdekelt
az, ki mit mond rólam. Amiben biztos vagyok, s érzem, hogy
igazam van: arról a dologról bármit mondhatnak, nem
foglalkoztat. Másodéves főiskolás voltam, mikor a Koppányi
aga testamentumát leforgattuk. Azóta soha fel nem vetődött,
hogy apám segítségével kezdődik a pályám. Michael Douglas
produkcióit sem kérdőjelezik meg azért, mert apját Kirk
Douglas-nek hívják.
-Előfordult,
hogy édesapjával együtt szerepelt egy filmben a már említett
Fel a fejjel címűt leszámítva?
-Ritkán.
Így a Koppányi aga testamentumában, ahol szerep szerint apámat
alakította, ahogy rádiós Szabó családban is. Az Egri
csillagokban szintén együtt játszottunk. Érdekes módon nagyon
sok filmben Bessenyei Ferenc játszotta édesapámat, gyámapámat,
vagy éppen nagybátyámat.
-Fiatalon öttusázott. Ez segített a színpadi állóképességben?
-Abban is. Nagyon
sokat köszönhetek a sportnak. Tizenhárom éves koromtól éltem
a gyereksportolók szinte sanyargatásig elfoglalt életét.
Ahhoz, hogy reggel hatra kiérjek a lovardába, hazulról már öt
órakor el kellett indulnom. A suliba mindig edzés után értem
be. A középiskola első éve után éppen a reggeli hajtás
miatt felhagytam a versenyszerű sportolással. Ráadásul sem a
futásban, sem az úszásban nem voltak bíztató eredményeim.
-A sportolás a lelki megerősödést is segítheti?
-Természetesen. Akinek valaha irányítani kellett a saját
fizikumát és pszichéjét, sokkal többet bír ki mind
fizikailag, mind szellemileg.
-Egyszer azt
nyilatkozta: soha nem találta meg helyét a nagy színházakban,
s nem vonzották az avantgard társulatok sem. A Thália nem számított
nagy színháznak?
-Annak számított! Ez a kijelentés a rendszerváltás utáni
időszakra vonatkozik. A Tháliát nagyon szerettem, 23 évig
voltam tagja Kazimir Károly, 2 évig pedig Mikó István igazgatósága
alatt. Erre az időszakra nagyon büszke vagyok. Kazimirt régebben
nagyon sokat bántották, mert az akkori konzervatív színházi
életben színpadi kísérleteket folytatott. Igen, kísérletezett,
de olyan szinten, amit a színház még elvisel. Aztán
elszabadult a pokol.
Nálunk a kapitalizmus folyamata megszakadt. Egy hosszú
politikai zsilipelzárás után egy magasabb szinten kellett volna
folytatni a hazai kapitalizmust. De nem ez történt. Ugyanott
tartunk, mint az USA a kezdeti, „szeszcsempészetes”
kapitalizmus időszakában.
Egyesek meglobbizták
a Thália Színházat, s 1993-ban, miután Törőcsiket
nevezték ki a színház élére, s kirúgták: Mécs Károlyt,
Kozák Andrást, Bicskey Tibort, Szabó Gyulát, Mikó Istvánt,
Haumann Pétert, Benkő Pétert, s még sorolhatnám. Egy kiváló
társulatot tettek utcára. Ha kapitalista körülmények közt
valaki a saját pénzéből lobbizik meg egy színházat, és létrehoz
egy újat, s utcára teszi a régi társulatot, azt még el lehet
fogadni. Esetünkben viszont állami pénzről és a fővárosi önkormányzat
támogatásáról van szó.
-Az említett pokol csak a Tháliában szabadult el?
-Dehogy! Nem vagyok annyira konzervatív, hogy a színházi
megújulást, s kísérletezést ellenezném. A kísérleteknek
viszont vannak esztétikai és művészi határai. Még az 1960-as
években Peter Brook, angol színházrendező Magyarországon járt,
s csapatával bemutatta a Shakespeare Lear király drámáját,
amit teljesen mai, bőrszerelésben játszották el. Brook valóban
egy színházi megújulást hozott létre. Nálunk nem ez történt,
mert az említett határokat egyesek direkt módon átlépték.
Kaposvárott kezdődött el ez a színházi mélyrepülés. Manapság
– ez már egy pesti színháznál történt meg - már konténerben
is előadnak darabokat. A rendező úgy véli: a színházhoz nem
kell színpad. Ez már aberráció. Amikor egy színházi élet génhibás
lesz, azt mindennek nevezhetjük, csak természetesnek nem. A színház
nem azért van, hogy egyes emberek kísérletezzenek a színpadon.
A folyamat a következő: egy tehetségtelen rendező tele van
feszültséggel, s ezt a feszültséget ráerőlteti színészeire.
Nekik őrjöngeni, kiabálni, vetkőzni kell a színpadon. A színészek
pedig továbbadják a feszültséget a publikumnak, melynek tagjai
továbbviszik azt az élet minden terültére. Nem ez a színház
feladata! A színház egy szolgálat, politikai pártállástól független
szolgálat. Ahogy a mentőorvos sem kérdezi meg: jobboldali, vagy
baloldali beteget visz, úgy a színész sem kérdőjelezheti meg
a közönségét. Feladata a szolgálat, s az előadás alatt nyújtani
kell neki valami értékeset. Értékeset, ami nem egyenlő az „érdekessel”.
Az a rendező, aki csupán a feszültségek átadására lépes,
szerezzen tőkét – de nem államit - az előadásokhoz, s
nyisson egy magánszínházat! Jómagam, Magyarország egyetlen
magánszínházánál játszom, melyet úgy hívnak: Turay Ida Színtársulat.
Igazgatónője, Darvasi Ilona saját pénzéből grundolta ezt a
teátrumot. Az is előfordult, hogy saját bútorait helyezte el díszletelemként
a színpadon. Ma már az egész országban játsszunk olyan
darabokat, melyek kerülik az alpáriságot. Vígjátékot,
operettet, drámát, pl. a Kakukkfészket. Ha jó a darab, s
remekelnek az előadók, akkor megveszik a produkciót, ha nem,
akkor nem kerülünk be egy művelődési ház programsorozatába.
Sajnos a színházak még mindig egy bizonyos büdzséből játszanak,
s a vezetőiket nem érdekli: bejönnek-e a darabra. Természetesen
tisztelet és főhajtás a kivételnek!
-Mindkét állítás igaz. Nagyon kemény és szomorú
politikai kérdésről van szó. A sebre a gyógyírt csak az
jelentheti, ha magánszínházak lesznek Magyarországon. Akkor már
nem lehet mellékesen kezelni a publikumot, és beszélhetünk
rizikóról is. Szóba hozta a médiát, melynél nagyobb erő –
beleértve a világ összes atomrakétáját – nincs. Akié a média,
azé a hatalom. Ez mindenütt így van. Amit a média tudósít,
azt az emberek elhiszik. Ha ez nem megy elsőre, akkor addig
sulykolják az agyukba, míg egyszer csak elhiszik. Ezért
hatalmas a média felelőssége. Minden médiaszakembernek egyenként
kéne magába nézni: vállalja-e azt, amit csinál. Frank Outlaw
ezoterikus írótól idézek:„ Ügyelj gondolataidra, mert azok
szabják meg szavaid! Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg
tetteid! Ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaid! Ügyelj
szokásaidra, mert azok szabják meg jellemed! Ügyelj jellemedre,
mert az szabja meg a sorsod!” A szó, a gondolat tehát teremtő
erejű! Amit az emberek gondolnak, előbb-utóbb megvalósul. Ezért
is óriási a felelőssége a médiának.
-Ettől az évadtól
a soproni színház tagja. Elképzelhető, hogy vidéken sokkal
intimebb hangulat alakulhat ki színész és közönség között?
-Nehezen. Nem az intimitás a lényeg, hanem az: a közönség
jó előadást lásson, s élménnyel gazdagon távozzon a színházból.
Egy biztos: ha a vidéki közönség jó színházat kap, akkor
egy nagyszerű publikummá válik.
-Nemrég az egyik
kereskedelmi csatornában mondta a következőt: „Az értelmiségben
divat morálisan lazának lenni.” Ha ez így van, akkor kire
lehet számítani példamutatás terén?
-Itt felvetődik: morális kérdésekről nyilatkozom, amikor
beszennyeztek engem egy „kabátlopással”. Miért merek ilyen
dolgokról beszélni? Azt érzem: egy világdivat, hogy a kicsit
narkós, a kicsit nem érthető, a kicsit furán író és
nyilatkozó értelmiségi áll az élvonalban. Így nem ismerjük
azokat, akik más értékrendet képviselnek. Ez az egész nem
jobb és baloldal kérdése, hanem értékeké.
- 1998 és 2004 között nem volt könnyű helyzetben.
Itt a perre gondolok. Mi segítette mindezt „túlélni”?
-Egy ilyen dolgon csak az segíti át az embert, ha tudja,
hogy valóban ártatlan, s nem követett el semmilyen bűncselekményt.
Ha ezt tudod, s nem hazudsz önmagadnak, akkor ez mindenen átsegít.
Ha valakit politikai fogolyként nem végeztek ki, s évekig
raboskodott, csak úgy bírta túlélni a börtönt, s a veréseket,
ha tudta, hogy igaza van. Mondjam azt: ez ennyire egyszerű?
-De igen, rengeteget. Érdekes: hálás vagyok az újságíróknak,
mert ők építettek újjá engem. Bár lehet, hogy ez nem volt szándékos…
-Rajong a lovakért, s kivonult a természetbe. Mindezt a
per miatt tette?
-Nem. Hatalmas probléma, hogy az emberek többsége nagyvárosokba
tömörülve, az ősi közegtől, a természettől elszakadva
folytatja ezen a földön az életet. Jómagam azok közé
tartozom, akik nem tudnak, nem képesek elszakadni a természettől.
Az ősi közeg egyre jobban érdekel, s egyre erőteljesebben térek
vissza hozzá. Városi ismerőseim bolondnak néznek, hogy
elviselem az állatok és a trágya szagát. Az átlag városi
ember csak akkor találkozik a természettel, amikor jó időben
kimegy a hűvösvölgyi nagyrétre…Ezt teszik, ahelyett, hogy
megóvnák az ősi közeget, hogy abban tovább lehessen élni.
Abban a pillanatban, mikor az emberek tudatából kimossák azt,
hogy a 93 036 négyzetkilométeres Magyarország egy osztatlan közös
tulajdon, akkor ők már nem hazájukként kezelik ezt a földet.
Azok hordják autóval a szemetet – és itt nem a háztartási
hulladékra gondolok – az erdőkbe, akik nem érzik hazájuknak
azt a területet, amelyik mindenkié. Embereké, s állatoké
egyaránt. Az ilyen szemetelőket primitív emberi – nem állati,
mert az állat direkt nem szemetel – gondolkodás jellemzi.
-Életében több
tragédia érte, mégis optimista ember benyomását kelti...
-Megtanultam optimista lenni. Ez a túlélésnek az egyik
formája, mert ha a tragédiát csupán tragédiáként éljük
meg, s nem azt mondjuk, hogy ezzel is tanultam valamit, és emberi
mivoltom is gazdagabb lett, akkor végünk van.
Medveczky Attila
|
