vissza a főoldalra

 2007.11.16. 

Isten éltesse a hatvan esztendős Charlie-t!

Néhány nappal ezelőtt volt hatvan esztendős a magyar könnyűzenei élet egyik legsokoldalúbb és legkiválóbb egyénisége, Horváth Charlie. Az immáron négy évtizede a pályán lévő művész – saját bevallása szerint – még nem tartotta meg a születésnapját.

- Hatvan éve születtél, és meglehetősen hamar zenei pályára léptél. Gyermekkori álmodat váltottad ezzel valóra?

- Csak részben. A művészet kicsi koromtól fogva vonzott, így a zenét is nagyon szerettem. Az én eredeti álmom azonban az volt, hogy balett-táncos leszek. Csakhogy közbejött valami… Krónikus vesegyulladásom lett, amellyel válaszút elé kerültem. Az orvosoktól megtudtam, hogy megfelelő diétával és kímélő életmóddal – hosszú idő alatt ugyan, de – végleg meggyógyulhatok a betegségemből. Ezzel sajnos eldőlt, hogy abba kell hagynom a balettot. Nagy szívfájdalommal tettem ezt, de érthető, hogy a gyógyulásom volt az elsődleges cél.

- Így jött akkor a zene?

- Tulajdonképpen igen. Ahogy említettem, azelőtt is nagyon szerettem a zenét. Szerettem trombitálni is, amit akkoriban már egészen jól tudtam. Ebben az időszakban kezdtek alakulni a különböző beatzenekarok. Mi a haverjaimmal egyre többet sündörögtünk körülöttük, rohangáltunk a próbáikra, fellépéseikre. Hosszabb folyamat eredményeképpen, de végül is ilyen előzmények után jött létre első zenekarom, a Decca. Ebben az együttesben Molnár Györggyel, Benson Istvánnal, Fábri Zoltánnal és Winkelmayer Józseffel zenéltem együtt. Később Molnár Gyuri és az Omegás Kovacsics „Öcsi” helyet cserélt egymással, így változott a felállás. Nem sokáig zenélhettünk azonban ezen a néven, ugyanis a Decca nemcsak a mi együttesünk neve volt, hanem egy híres, brit lemezkiadó cég neve is. Így a mexikói olimpia évében – 1968-ban – az esemény tiszteletére mi is „átkeresztelkedtünk” Olimpiára.

- És ekkor megérkeztek az első komoly sikerek is…

- Igen, az Olimpia zenekar több tekintetben jelentős volt pályafutásom szempontjából. Először is ezzel az új felállással – merthogy a Liversing nevű zenekar feloszlása miatt újabb tagcserék következtek – arattuk első igazán jelentős külföldi sikereinket. Belgrádban például az egyik legnagyobb szállodában játszhattunk hosszú ideig. Többnyire Animals, P. C. Gordon, Joe Cocker, Jimmy Hendrix, Led Zeppelin, Traffic, Chicago, Blood, Sweat & Tears számok szerepeltek a repertoárunkban. Egyre összeforrottabban zenéltünk, és én is éreztem, hogy megtaláltam a saját helyemet a zenei világban.

- Mégis jött Afrika…

- Igen, mert volt egy buta összezördülés a csapaton belül, amely miatt feloszlottunk. És valóban ezután két és fél éves folyamatos vendégszereplés következett. Afrikában és a Közel-Keleten szerepeltem ebben az időben. Itt csatlakozott hozzánk Tátrai Tibor is, akivel nemcsak barátok lettünk, de később évtizedeken át zenei kapcsolatban is voltunk. Miután hazajöttünk, egy ideig ismét Olimpia néven szerepeltünk, majd jött a Generál-korszak. Fantasztikus csapat jött össze, Solti Janossal, Novai Gáborral, Várkonyi Matyival, Póta Andrissal, Tibusszal és velem. Azzal a megújult Generállal egy, a korunkat megelőző, itthon addig teljesen egyedinek számító zenei stílust honosítottunk meg. Az Ifjúsági Parkban minden évben adtunk egy szuperkoncertet, és emlékszem, hogy volt egy hatalmas, szinte az egész országot felölelő turnénk is. Ez volt talán az első olyan zenekar az életemben, ahol tényleg mindenki azt csinálta, azt csinálhatta, amihez a legjobban ért.

- Ettől volt olyan elsöprő az a Generál?

- Talán ettől is, igen. És talán az is oka volt sikereinknek, hogy olyan rockbanda voltunk, amely lírai hangvételű slágereket is képes volt írni. A „Könnyű álmot hozzon az éj”, vagy a „Lehettem volna” a mai napig nagy sláger, a koncertjeimen szinte mindig el kell énekelnem, mert a közönség igényli. Világsztárok akartunk lenni, és máig úgy gondolom, hogy ez akár meg is valósulhatott volna, ha az akkori hatalom nem néz rossz szemmel ránk. Gyakran gátoltak minket apró kellemetlenségekkel. Például sokszor nem adtak útlevelet, amikor külföldi fellépéseink lettek volna. Vagy éppen a hanglemezgyár – és annak mindenható ura, Erdős Péter – hozakodott elő olyan ötlettel, hogy mi most tartsunk hosszabb szünetet, és ne adjunk ki lemezt. Mindennek ellenére Lengyelországban, az NDK-ban és Nyugat-Berlinben is nagy sikerű fellépéseink voltak, és több ízben játszottunk a War elő-zenekaraként is. Bár kiadtunk még egy lemezt – a híres „Piros biciklit” – egyebek mellett Solti Jancsi LGT-hez történő távozása miatt 1980-ban feloszlott a Generál.

- Ezután ismét külföldre mentél, sőt, a leghosszabb – összességében több, mint egy évtizedes – vendégszereplésed vette kezdetét. Miért nem itthon próbálkoztál inkább?

- Lehetőségem több is lett volna, ezek közül is kiemelkedett a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera főszerepe a Rock Színházban. Azonban hosszas mérlegelés után be kellett látnom, hogy az nem az én zenei világom. Emiatt döntöttem ismét a külföldi szereplés mellett. Angliában, Svájcban, Amerikában, Japánban és persze Skandináviában is szerepeltem. Máig emlékszem egy fél éves kuvaiti turnéra, amelyen Zalatnay Saroltával is együtt szerepeltünk. Itt aztán több szálon futott a pályafutásom, mert miközben még javában jártuk a világot a Pannónia Expressz nevű zenekarral, 1989-ben Tátrai Tibusszal is kiötlöttük, hogy bele kellene vágni valamibe… Ekkor hoztuk létre a Tátrai Band-et, amelyben hihetetlenül nagy tehetségű emberekkel dolgoztam együtt. Pálvölgyi Géza és a sajnos már eltávozott Kovács Tamás rengeteget tettek hozzá a Tátrai Band későbbi sikereihez. Mert szerénytelenség nélkül kijelenthetjük, hogy a sikerekből aztán jócskán kijutott nekünk. Tizenöt lemezt adtunk ki, és olyan sikeres, telt házas koncerteket adtunk, hogy még most is beleborzongok, ha visszagondolok azokra az időkre.

- És akkor elérkeztünk a szólókarrieredhez is. Nemrégiben azt olvastam valahol, hogy tulajdonképpen csak néhány barátod kitartó kapacitálása miatt vágtál bele az önálló zenélésbe, mert te kicsit tartottál ettől. Igaz ez? Egy zenész, akinek ilyen gazdag pálya van a háta mögött, mint neked volt már a kilencvenes évek elején, miért volt bizonytalan?

- Valóban kissé félve kezdtem bele a szólókarrier építésébe. Kezdjük azzal, hogy ez az idő, amiről most beszélünk, 1993-ra tehető. Ekkor „fejezte be útját” a Pannónia Expressz, és én végleg hazajöttem. Az időm tehát megvolt ahhoz, hogy belefogjak egy lemezbe. Igen ám, de ott volt a sikeres Tátrai Band. És bizony sokan megkérdezték, hogy a mi az ördögért akarok én szólóanyagot, amikor ott a Tátrai, amit úgy is teljes gőzzel csinálok, és egy fenékkel miért próbálok két lovat megülni? Ezek a felvetések kicsit valóban elbizonytalanítottak, de végül mégis belevágtam. Számomra is nagy élmény volt azt megélni, hogy a kettő – mármint a szólókarrierem és a Tátrai Band-del történő együttes zenélés – nem gátolta, hanem sokkal inkább segítette és kiegészítette egymást. Kitűnő zenészekkel dolgozhatok együtt azóta is. Kapcsolatunkra jellemző, hogy a mostani ünnepi koncertemre ugyanazokkal a zenészekkel próbálok, akikkel a legelső albumomat is készítettük még 1993-94-ben. Amióta a Tátrai Band feloszlott, már csak az egyéni dolgaimra kell összpontosítanom. Sokfelé elkalandoztam, többféle stílusú lemezt is készítettem. Nagy örömmel töltött el, hogy a közönségem vevő volt a próbálkozásaimra és minden lemezem sikeres lett. Boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy az elmúlt majd’ másfél évtized igazolta a döntés helyességét, érdemes volt a szólókarrierrel próbálkozni.

- Soul, funky, jazz, rock és lehetne még sorolni. Szinte valamennyi műfajban próbálkoztál, ráadásul sikerrel. Mi a titka ennek a rendkívüli sokoldalúságnak?

- Véleményem szerint mára a műfajok között nagy lett az átjárás. Egyébként pedig azt vallom, hogy mindössze kétféle zene létezik, a jó zene és a rossz zene. Én meglehetősen fiatalon, már az Olimpiában magamba szívtam a jó dolgokat, már ott ráéreztem arra, hogy az én ízlésem szerint mi számít jó zenének. Be kell vallanom, hogy nekem egy Chicago-t például mindig is sokkal könnyebb volt eljátszanom, mint bármelyik közismert, látszólag egyszerű nótát. És nagy szerencsém is volt, ugyanis pályám során mindvégig nagy tehetségű, és igen sokoldalú zenésztársak vettek körül. Ez is nagyon sokat számít.

- Egyik legnagyobb slágered címe és refrénje is így szól: Az légy, aki vagy. Aki csak egy kicsit is ismer, tudhatja, hogy mind a zenei világodban, mind pedig a magánéletedben megvalósítottad ezt. Mi erre a recept? Hogyan legyünk, hogyan maradjunk önmagunk?

- A zenei pálya megtanított arra, hogy nem elég csak szakmailag jót nyújtani, embernek is kell maradni. Méghozzá jó embernek. Úgy gondolom, hogy ez minden szakmára, minden pályára igaz és talán ez a legfőbb „titok”.

- Sikereid ellenére nagyon szerény és közvetlen is maradtál…

- Ez része annak, amiről az előbb beszéltem és örülök nagyon, ha így érzed. Zenészként a világ számos pontján megfordultam és nagyon sok hírességgel találkoztam, kapcsolatba kerültem. Én azt tapasztaltam, hogy az igazi, nagy művészek mindig is szerények, csak a felkapott „sztárocskák”, a percemberkék azok, akik nagyképűek lesznek. Sokat szenvedtem és sok gyűrődésen is keresztül mentem. Bár mindig nagyon sokat dolgoztam, mint zenész, az igazi sikert és elismertséget csak az elmúlt két évtizedben kaptam meg a Jóistentől. Nem vagyok „elszállva” magamtól és nem is leszek soha. Pontosan tudom, hogy ki vagyok, és mennyit érek.

- Több, nemzeti elkötelezettségű produkcióban is részt vettél. A Kormorán együttes egyik nagy sikerű albumán énekeltél, a Sacra Corona gyönyörű betétdalának egyik előadója voltál és elsők között vállaltad a székelyföldi árvízkárosultak segélykoncertjén való fellépést is. Mit jelent számodra a Hazád, az, hogy magyar vagy?

- Az életem, a zenei pályám úgy alakult, hogy elmondhatom: ha van valaki, akinek sokat jelent a magyarsága, akkor az én vagyok. Nagyon szeretem ezt az országot és ezt a csodálatos kis népet, melyhez tartozom. Ugyanakkor fájónak találom azt, ami ma tapasztalható. A fröcsögés, a gyűlölködés és az irigykedés helyett szeretni kellene egymást, örülni kellene a másik sikerének is. És le kellene tudnunk ülni egymással beszélgetni. Mondom ezt én, annak ellenére, hogy máig érnek komoly pofonok! Például most, kevéssel a hatvanadik születésnapom előtt tudtam meg, hogy én is megfigyelt ember voltam, rólam is jelentettek az előző rendszerben. Azt nem tudom, kit takar a „Sárosi” meg a „Farsangi” fedőnév, de azt tudom, hogy a két illető – mások mellett – engem is szemmel tartott… Én rájuk sem haragszom, és ahogy eddig, úgy ezután sem politizálok. Művészember vagyok, és az is maradok.

- Tervek 2008-ra?

- Egy kívülálló talán nem is gondolná, hogy micsoda hatalmas munka egy olyan koncert megszervezése, mint amilyen a november 10-i lesz. Éppen ezért muszáj lesz egy kis szünetet tartani, szeretném kipihenni magam és feltöltődni. És a sok haknizás helyett kevés, de tartalmas, és jó hangulatú koncerteket szeretnék majd adni rajongóim számára. Új lemezt nem tervezek, ám nagyon szeretnék segíteni a fiamnak, Ákosnak abban, hogy végre megjelenhessen az ő első nagylemeze. Már régóta dolgozik rajta, a jövő év elejére remélhetőleg el is készül majd.

 Kovács Attila