|
 2007.11.16.
Thriller,
mese vagy történelem?
Tőlem,
mint olvasótól, nyilván elvárja a Népszabadság, hogy legyek
bizalommal hírszolgáltatásához, előítéletek nélkül
higgyem el a hasábjain közvetített ethosz tisztaságát és valóságértékét.
Jóindulatú, békés ember lévén meg is tenném, ha maga a Népszabi
nem rúgná fel az általa hirdetett értékek tiszteletét
egyugyanazon lapszám különböző oldalain. Ilyen kínos malőrt
voltam kénytelen konstatálni
október 31-én az élenjáró napilap 4. és 9. oldalai között.
A 4. oldalon kishírben lelkendezi világgá lapunk, hogy már
csak az államfő aláírására vár az új, megszigorított „lex
gyűlöletbeszéd”, melynek lényege, hogy ezentúl mégjobban,
mégkönnyebben, mégeredményesebben lehet majd fellépni mindenféle
rágalmazások, sajtóbeli attrocitások, gyülöletkeltésére
alkalmas lejáratások esetén. Csak helyeselni tudom. De akkor
mire véljem a 9. oldal protokollfotóval nyomatékosított,
terjedelmes cikkét, az öles címbetűket, miket csupán a kérdőjel
enyhít némileg: NÁCI ORGIA A GRÓFI BIRTOKON? Megpróbálom dióhéjban
összefoglalni: 1945. március 24-én Batthyány Margit grófnő
– (aki 1911-ben született, mint Margareta Thyssen-Bornemisza bárónő,
és 1933-tól Batthyány Iván gróf felesége) – rohonci birtokán,
az ősi Batthyány-kúrián, „a pokoli háziasszony összejátszásával”
a náci párt helyi vezetői orgiába és vérengzésbe átcsapó
mulatozást tartottak, melynek végén 200 zsidó munkaszolgálatost
– azon 600 közül, akik a birtok pajtáiban és pincéiben
voltak elszállásolva – puskákkal, sőt „puszta kézzel”
lemészároltak. Nagyjából ennyi a hír, alighogy végetértek
a mártírhalált halt, első magyar miniszterelnök születésének
200. – (lám, egy újabb 200-as, milyen kicsi a világ) – évfordulójának
országos megemlékezései, és éppen felavatás előtt áll
Batthyány Lajos egészalakos szobra. Hát bizony, most aztán csúnya
foltot kapott a Batthyány-mítosz nemzeti fehérsége, ember a
talpán, aki ki tudja majd hypózni onnan. Nehéz lesz, ugyanis a
valódi koszt könnyedén el lehet távolítani, a rágalmat, a
kitalációt, a rosszindulatú meséket már nehezebben. Lex gyülöletbeszéd
ide vagy oda, de a magyar nemzeti érzés megint csak kapott egy
balhorgot a gyülöletbeszéd örökké sértett nagymestereitől.
És mivel én bizony a rohonci mesét nem hiszem el, könnyen
lehet, hogy antiszemitává leszek nyilvánítva, vagyis olyanná,
akit törvényileg kell üldözni és büntetni. (Emlékezetem
szerint, ama híres „22-es csapdája” is valami hasonló volt,
mint ez.)
Mentségemre szóljon, hogy a brit David Litchfield nevű
újságíró által felfedezett és társadalmi diszkurzussá, a közélet
tematizálásává emelt thrillert még olyan, e témában
elfogult személyiségek is, mint Wolgang Benz német
holokausztkutató, nemes egyszerűséggel „hallomásokra épített”,
komolytalanságnak tartja. Ugyanis nincsen egyetlen tanú,
egyetlen túlélő, egyetlen dokumentum, egyetlen feljelentő sem,
sőt valójában holttestek
sincsenek. Hova lettek vajon? Ennél néhány osztrák
holokausztkutató még tovább megy: egyenesen cáfolják a
rohonci vérengzés újkeletű, Angliában született meséjét.
És még mondja azt valaki, hogy népmesék csak a régmúltban születtek.
Én főleg arra lennék kíváncsi, hogy a Népszabadság,
e cikk közzététele miatt nem érzi-e érintve magát a gyűlöletbeszédek
ellen hozandó új törvény szigora, a sajtó útján való rágalmazás,
álhírterjesztés, atrocitás, lejáratás kiemelt büntethetősége
tárgyában? A legnagyobb példányszámú magyar napilapnak nem
zsenánt egy eszement brit újságíró – akit neve alapján bárkinek
el tudok képzelni, csak a ködös Albion szülöttének nem
-megalapozatlan vádaskodását terjedelmes cikkben közzétenni,
ezzel árnyékot vetni a legtekintélyesebb magyar történelmi
család nevére? Vagy egyszerűen csak megvonják a vállukat és
européer műveltséggel – ez illik egy EU-s állampolgárhoz
– ennyit mondanak angyali mosoly kíséretében: -Sag schon?
Szőcs Zoltán
|
