vissza a főoldalra

 2007.11.16. 

Rákóczi üzenetei

( Duray Miklósnak II. Rákóczi Ferenc királyhelmeci mellszobrának felavatásakor elmondott beszéde.)

Nagyságos Fejedelmünk hazahozatalának és újratemetésének századik évfordulójára emlékeztünk 2006 tavaszán, születésének 330. évfordulóján.

Nemzetünk soraiban talán milliónyian is találhatók, akik nem tudják, vagy nem ismerik mit jelentett ez az évforduló. Mit jelentenek ezek az évfordulók.

Ha csupán a száz évvel ezelőtti eseményre gondolunk, ez talán csak azt jelenti, hogy megtörtént az első látványos politikai rehabilitáció és újratemetés. Ezzel elkezdődött az újratemetések sorozata. Erre korábban nem volt példa.Ez akkor egy történelmi tett volt, vagy inkább példa – a törvényeket jegyző császár részéről egy politikai gesztus. Nemzetünk újkori történelmének azonban egy sajátos, a megbocsátást, de újabb tragédiákat előrejelző mozzanata volt ez, miszerint így teszünk, így kell tennünk a jövőben a többiekkel is, akiket életükben kitagadott vagy kivégzett a hivatalos hatalom. Volt azonban – tizenkét évvel II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatalát megelőzően – egy temetés, ami alapjaiban rengette meg a Monarchiában a kiegyezés törékeny alapjait. Ez a többszörösen kitagadott Kossuth Lajos és közvetlen családtagjainak, Budapest városának rendezésében 1894-ben megtartott temetése volt. Ha nem tudta megakadályozni a császári hatalom az egyik legnagyobb újkori politikai ellenfelének olyan pompával és a nép együttérzésével megrendezett magyarországi temetését, ami csak egy királyi méltóságnak járt volna ki, mi okon, mily módon vethetett volna gátat a nem egészen kétszáz évvel korábban kitagadott főúr, és az állam első keresztény-liberális reformere földi maradványai hazahozatalának és végső nyughelyére tételének a kassai dómban? II. Rákóczi Ferenc egyik utolsó, halotti hamvaiból származó üzenete újratemetése volt – de nem ez volt utolsó üzenete.

De mielőtt belelapoznánk az újratemetéséhez kapcsolódó üzenetbe, vegyük számba a korábbiakat.

Mit üzen családi környezete és mit üzennek földi pályájának legfontosabb állomásai?

Ha II. Rákóczi Ferenc nem akkor élt volna, amikor leélte életét, hanem a XX. század második felében, a kárpátmedencei kommunista diktatúra idején lett volna ifjú és érett férfi, akkor ezt írták volna róla a hivatalos iratok: megrögzött ellensége a hivatalos hatalomnak, sőt családja is az volt. Emiatt a kommunizmusban is kötél, vagy jobb esetben a zsákutcás életpálya járt. Ha a Nagyságos Fejedelem 1711 után nem távozik Franciaországba majd a Török Birodalomba, akkor ugyanúgy a bakó tőkéjére kellett volna hajtania a fejét mint csaknem háromszáz évvel korábban Budán Hunyadi Lászlónak, vagy mint a családja karnyújtásnyi időtávolságban létezett és kivégzett tagjainak.

 Lássuk hát a családi hátteret.

 Az apa I. Rákóczi Ferenc volt, aki részt vett a Wesselényi Ferenc nádor által a Magyarországot megalázó és kiszolgáltató, I. Lipót császár és az oszmán-török szultán között 1667 augusztusában megkötött vasvári békeszerződés okán elindult magyar főúri szervezkedésben, amelyet a sárospataki vár titkos szobájában folytatott megbeszélések miatt Sub rosa összeesküvésnek is neveztek. Ennek a rosszul végződött és az akkori belmagyar egyenetlenségek miatt kudarcra ítélt szervezkedésnek a vége véres csőd lett. A protestáns atya Rákóczit a katolikus édesanyja, Báthory Zsófia és az általa mozgósított jezsuiták mentették meg a hóhér bárdjától. Fiatalon, 1676-ban hunyt el Makovicán.

 Az édesanya az a Zrínyi Ilona volt, akinek édesapját, Zrínyi Péter horvát bánt szintén lefejezték a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétele miatt, és anyai, azaz Frangepán ágon is hasonló veszteség érte. Zrínyi Ilona 1682-ben második férjéül fogadta a zsigerileg Habsburg-ellenes evangélikus Thököly Imrét és Munkács várát hősiesen védte annak az olasz származású Antonio Caraffa osztrák generálisnak a hadai ellen, aki 1686-tól a felső-magyarországi protestánsok elleni vésztörvényszéket működtette. A vár védelmét csak a belülről jövő árulás törte le. Az anya 1703 februárjában hunyt el, törökországi száműzetésben.

 Mondhatnánk: jó indítás ez egy születő szabadságharcosnak.

 De nézzük II. Rákóczi Ferenc 1703 előtti életútját.

 Tizenkét évesen elszakították hős anyjától, aki 1688-tól 1691-ig a bécsi orsolyáknál raboskodott, és csak Heissler generálisért cserébe engedték szabadon. Az apai, illetve mostoha apai ágon protestáns eredetű Ferencet a császár annak a Kollonich Lipótnak a gyámsága alá helyezte, akit azért tettek meg esztergomi érsekké, mert gyűlölettel viseltetett a protestánsok és a magyarok iránt. Kollonich nevéhez kötődik többek között a történelmi magyar közigazgatási rendszer felszámolásának kísérlete, aminek 1920-tól hű követői lettek a Trianonban megalkotott utódállamok. II. Rákóczi Ferenc, aki közben a római katolikus egyház hű hívévé vált, feljegyezte gyámjának egy idevágó, jellemző mondását: „én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá végre katolikussá”. II. Ferenc nevelését gyámja a neuhausi, azaz a Jindřichův Hradec-i jezsujtákra bízta. 1690 és 1692 között Prágában tanult majd Bécsbe került. A császár 1694 januárjában nagykorúsította őt, majd szeptemberben tizennyolc és fél éves korában Kölnben házasságot kötött, de mivel erre a császár tudta nélkül került sor, büntetésül házifogságot kapott. Ez volt az első figyelmeztető jele annak, hogy tartania kell a bécsi Udvartól. Nem sokkal később, 1697-ben a császár elismerte számára a birodalmi hercegi címet. Ekkorra Rákóczi már csaknem elfelejtett magyarul. Ezt követően felvidéki birtokainak ügyeit kezdte intézni. Emiatt tartózkodott otthon, amikor 1697 nyarán kitört a hegyaljai felkelés, mellesleg abban a reményben, hogy Rákóczi az élére áll. Ezt ő azonban nem vállalta és inkább visszautazott Bécsbe. 1698 novemberében azonban visszatért birtokaira. Ekkor találkozott először Bercsényi Miklóssal akinek köszönheti, hogy megismerkedhetett sok magyar nemessel, akik meggyőzték őt arról, hogy szembe kell fordulnia a Habsburg-uralommal. Az élesedő ellentét I. Lipót  és XIV. Lajos között a megüresedett spanyol trón betöltése miatt kedvező helyzetnek ígérkezett a felkelés kirobbantására. Az ebben az ügyben 1700 novemberében és 1701 februárjában a francia királynak írt levelei azonban a császár kezébe kerültek. Rákóczit 1701. április 18-án letartóztatták. Az ellene felhozott vád – a felségsértés –, akár halálbüntetéssel is járhatott volna. A bécsújhelyi börtönből felesége segítségével sikerült Lengyelországba szöknie, ahonnan 1703. június 16-án, a felkelés zászlaját kibontva lépett ismét magyar földre. Közben, május 31-én, távollétében Bécsben kihirdették a rendkívüli bíróságnak a felségsértési ügyében hozott döntését: fejvesztésre és jószágvesztésre ítélték. II. Rákóczi Ferenc ekkor 27 éves volt – rajta is beteljesedett elődjeinek sorsa, de élt és elkezdhette harcát Magyarország megszabadításáért.

 Ettől kezdve Rákóczit szabadságharcosként, államférfiként, mély hitű keresztény uralkodóként tartjuk számon, aki a hazáért és a szabadságért vívott küzdelmet csak az Istenbe vetett hittel egyetemben tartotta lehetségesnek. Ezért írta zászlajára az ezt az eszmét tökéletesen kifejező jelmondatot: Istennel a hazáért és a szabadságért. Nem katonaként, nem birtokait védő főnemesként zajlott élete ettől az időtől számítva, hanem a hazaért mindenét föláldozó, elhivatott hazafiként. Számára nincs más út, és nincs visszaút.

 Feltételezhető, hogy mély istenhite, a Legfelső Jó iránti elkötelezettsége tette számára lehetségessé, hogy felismerje: csak az összes társadalmi réteg összefogásával szabadítható fel a haza. Mert ha az isten előtt egyenlőek vagyunk, akkor a haza iránti elkötelezettségben is egyenlőeknek kell lennünk. A szabadságharcban így valósult meg az egyenlőség elve, ami azt jelentette, hogy azt a földesurat büntette, aki nem engedte jobbágyainak, hogy részt vegyenek a felkelésben, a harcoló jobbágyokat pedig felszabadította. Rákóczi ismerte fel először a magyar történelemben a közteherviselés elvét: az adófizetés kötelessége vonatkozzon mindenkire, tehát a nemesekre is.

 A spanyol örökösödési háborúnak a magyar érdekek szempontjából vett sikertelensége, vagyis a Habsburgok sikerei mellett éppen a magyar nemesség akadékoskodása jelentette a legnagyobb veszélyt a szabadságharc számára. A földbirtokos nemesség, ellentétben a főleg protestáns köznemesekkel folyamatosan akadályozta a szabadságharc előremenetelét, sokan közülük kiváltságaik védelmére inkább császárpártiak lettek. Rákóczi fölismerte, hogy kettős elnyomás alatt él a nép: a Habsburgok és a nemesség elnyomása alatt. Huszadik századi értelmet adva ennek a helyzetnek: az idegenek és a kiváltsággal rendelkezők elnyomása alatt senyvedett akkor is  a magyarság. A nemesség soraiból leginkább azok érezték a Habsburg uralom terhét, akik a nemzet iránti felelősséggel voltak áthatva. Őket sértette leginkább I. Lipótnak az a 1867-ben IV. törvénycikként kiadott rendelete, mellyel eltörölte az Aranybullával szerzett nemesi ellenállási azaz függetlenségi jogot, amivel korlátozni lehetett az uralkodói abszolutizmust. Rákóczi azonban felfedezte, hogy a nép a legelnyomottabb ebben az elnyomásra épült rendszerben. A felszabadulás vágyát azonban nem tudta általános élménnyé tenni, ami okozója volt számos államszervezői és harctéri sikertelenségének és siettette a szabadságharc vereségét.

A magyar állam önállóságát és megszilárdítását tartva szem előtt francia segítséggel sikerült elnyernie Erdély fejedelemségét. Beiktatására 1707. március 23-án került sor. Ezt a címet úgy értelmezte, hogy ezzel megteremtheti a császári hatalom ellensúlyát és a magyarok számára hasznos európai egyensúly kialakítását.

 Egy sajátos, a szabadságharc stratégiája szempontjából hasznos, államszervezői szempontból pedig demokratikusnak nevezhető elvet érvényesített Rákóczi. A „magyar kuruc állam”-nak, azaz a szabadságharchoz csatlakozott megyéknek, ami egyúttal Magyarországot is jelentette, és Erdélynek egy konföderációvá, államszövetséggé válását. Ezzel Erdély területén megszűnt a Habsburg császárnak magyarországi királyi fennhatósága. Enek a szövetségnek a kikiáltása 1606 márciusában a huszti országgyűlésen történt. 

 Rákóczi államszervezői felvilágosultságára utal, hogy a szabadságharc éveiben rendszeressé váltak az országgyűlések, ami – többek között – azt is jelentette, hogy Rákóczi szakított kora abszolutizmusával és az ország ügyeit, a törvények meghozatalát a csaknem másfél száz évvel későbbi Tizenkét Pontban megfogalmazott követelménynek megfelelően igyekezett intézni. Országgyűlései között az egyik leghíresebb az 1707-es ónodi volt, ami azonban a Sajó magas vízállása miatt részben Köröm határában zajlott. Francia sugallatra itt került sor a Habsburg-ház második magyarországi trónfosztására – az első 1620. augusztus 25-én történt a Bethlen Gábor által összehívott besztercebányai országgyűlésen –, ami államelméletileg Magyarország függetlenségének kikiáltását jelentette. Megindultak a jegyzékcserék Franciaországgal a függetlenség elismerése érdekében, de az örökösödési háború francia sikertelenségei és a kuruc csapatok vereségei miatt véget megfeneklettek. A Magyar Konföderáció diplomáciai tevékenysége ebben az ügyben rövidesen zátonyra futott. A trónfosztással Rákóczi sem jutott messzebb, mint 1849-ben Kossuth, vagy a semlegesség kikiáltásával az 1956-os forradalom. Van tehát ennek az elszántságnak egy nagy tanulsága: a magyar függetlenség visszaszerzésének évszázados igyekezetét elsősorban a belőlünk fakadó vágy vezérli és – mint a fuldokló – kapaszkodunk a külső segítséghez, ami nem érkezik meg.

 Figyelemre méltó a szabadságharc területi kiterjedése. Alig lépte túl annak a területnek a határát, amely Magyarország oszmán-török megszállásának idején nem tartozott a hódoltsági területhez – kivétel a Duna-Tisza köze. Ez egyértelműen arra utal, hogy a volt hódoltsági terület többé-kevésbé még senki földjének számított. Ezért nem véletlen, hogy a szabadságharc vége területileg is azon a tájon következett be, ahonnan elindult. A szatmári béke, illetve a császári szájíz szerint „a megegyezés” tett pontot az 1703 óta dúló háború végére, ami valójában sokkal hamarább kezdődött. Hiszen magyar szabadságharc folyt a török hódoltság évei alatt is. Báthori Zsigmond, Bocskai György és Bethlen Gábor ugyancsak a magyar függetlenség képviselői voltak és nem a törökökkel háborúztak hanem a Habsburgokkal. Sőt, a maga módján Pázmány Péter is ennek volt az elkötelezettje, csak a másik oldalon állt.

 A szatmári béke kegyes béke volt, gyakorlatilag mindenkinek megbocsátott aki visszahódolt a császár uralma alá. II. Rákóczi Ferenc harmincöt évesen, sok társával együtt elhagyta az országot, hogy életükben soha ne térjenek vissza szülőföldjükre. Gondoljuk meg. Most a XXI. század elején, egy harmincöt éves ember életpályájának a kezdetén áll.

 III. Károly – aki császárként VI. volt – 1715-ben kiadott első dekrétumában azonban mindenkit megfosztott a szatmári békében biztosított kegyelemtől, akik nem hódoltak vissza a császárnak, „akik bűnükben makacsul megmaradtak”. Ezeket a haza nyilvános ellenségeinek, árulóknak, az igazi szabadság felforgatóinak nevezte. Törvényesen száműzöttekké, üldözendőkké és elfogatandókká, ingó és ingatlan javaikat pedig elkobzandónak nyilvánította. Akik pedig ezután is kapcsolatot tartanak velük, felségsértést követnek el.

 1906-ban a már százhetven éve megboldogult, de az általa képviselt függetlenségi szellem miatt halálában sem hatástalan Nagyságos Fejedelmet ennek a törvénynek a megváltoztatása nélkül nem lehetett volna hazahozni végső nyughelyére, a kassai dómba. A régen halott II. Rákóczi Ferenc előtt a császárnak kellett meghátrálnia és el kellett törölnie az 1715. évi törvénycikkek XLIX. cikkelyének a száműzetésre és a száműzöttekkel kapcsolatot tartókra vonatkozó 2. és 3. bekezdését.

Valami hasonlónak vagyunk tanúi most nis. Még harminc évvel ezelőtt, mikor születésének 300. évfodulóját ültük, a Felvidéken tilos volt az ünneplés, ezt csak titokban tehettük és tettük. Most már szabad, hivatalosan ünnepli őt a közben szlovákká vált Kassa városa is. Ma már talán nem tartanak a szabadság és a függetlenség általa képviselt szellemétől, vagy csak erőtlennek tartják, és azokat is, akikre hatást gyakorolhatna?

 Úgy látom, Nagyságos Fejedelmünket mindíg csak akkor engedik vissza közénk, ha kellőképen ellabancosodtunk.

 Királyhelmec, 2007. november 10.

 Duray Miklós