vissza a főoldalra

 2007.11.25. 

C-dúr ima megmaradásért

Nincs abban semmi különös, ha művészek nemes célból ingyenes koncertet adnak. Gyakori eset. El is várják tőlük, hogy rákos betegekért, árvízkárosultakért, az élet minden rendű-rangú elesettjének megsegítéséért önként és dalolva – az ő esetükben szó szerint – adakozzanak. (Kádkőgyárosok jótékonysági akcióiról nincs tudomásom.)

Az viszont annál ritkább eset, ha művészek arra kényszerülnek, hogy önmagukért emeljék fel hangjukat. Tömeges elbocsátások zajlanak a Rádió zenei együtteseiben, de nem kerüli el a karcsúsítást a Telecom Zenekar vagy a MÁV szimfonikusok sem. A probléma csak annyi, hogy ezzel az akcióval lehetetlenné teszik működésüket. Bizonyos létszám alatt ugyanis már nem adható elő a zeneirodalom jó része, az oratóriumok, a szimfóniák. Véletlenül éppen azok a művek, amelyekre ma igény van.

Emberemlékezet óta nem történt meg az, ami tegnap a Bazilikában. Az ország legrangosabb profi együtteseiből ad hoc ének- és zenekar toborzódott, hogy Beethoven C-dúr miséjének előadásával kiáltsanak az égre együtteseik szétverése ellen. A MÁV és a Telecom szimfonikusok, a Rádiózenekar, a Rádióénekkar, a Nemzeti Énekkar művészei adták a kórust és a tuttit, Kertesi Ingrid, Meláth Andrea, Mukk József és Sólyom-Nagy Sándor a szólót. Medveczky Ádám vezényelt. Lélekemelően. Büszkék lehetünk rájuk, tudásukra, kiállásukra, emberségükre.

Az érkezés partizán mód, konspirálva, a jelenlét szigorúan szabadidős tevékenységnek álcázva zajlott le. Mint akik sörözni indultak, de véletlenül a Bazilikába tévedtek be. S ha már ott vannak, miért ne muzsikálnának egyet. Ugyanis többféle módon – elsősorban a Rádió művészeit megfenyegette a munkáltató menedzsment: hivatalosan nem vehetnek részt a koncerten. Such pribékjei előbb eljátszottak a gondolattal, hogy a koncert estéjére kötelező szolgálatot írnak ki. Ilyenkor nem számít, hogy a Rádió pénzéből ki kellene fizetni nyolcvan – száz embernek az értelmetlen esti ücsörgést a próbateremben, pedig egyébként minden a szent költségvetési racionalizálás nevében zajlik. Végül elvetették az ötletet, de az egyik nagy tudású közgazda odáig ragadtatta magát, hogy kijelentette: ott lesz a koncerten, és felírja a bűnösök nevét (akiket egyébként nem ismer személyesen, mert nem ereszkedik le közéjük). Némely középvezető alantasuk is ráolvasott a zenészekre, ne merjenek megjelenni a koncerten. Akárhonnan nézzük, ez a személyi szabadság korlátozásának minősített kísérlete zsarolás, megfélemlítés útján.

A Rádió új vezetésének szellemi ámokfutása közismert az intelligencia körében. Fogalmuk sincs, mit jelent egy közszolgálati rádió működése, miért kell fenntartani nagy múltú művészi együtteseket. Valamelyik szubkulturális kereskedelmi rádióból szalajtották őket (és a Fidesz hathatós együttműködésével tehették be lábukat a Bródy-portán!). A rádiózásról körülbelül annyit tudnak, hogy föl kell tenni néhány lemezt, oszt’ kész a műsor, hadd szóljon. Ennél fogva az élő adásokat, a rádiózás magasiskoláját szinte teljesen kiirtották a rádióból. Előző nap mindent fel kell játszani a szelektorra, az a biztos. A gép pedig két szám között se több, se kevesebb iksz másodperc felkonferálást enged. Ami nem fér bele, lemarad, vagy tíz másodpercekig dől a süket csend. Na és?! A zenész meg, ha már annyira odavan a bozseválásért, hát tegye ingyen. A kornyikálás pláne komolytalan dolog, azt mindenki tud. Ő is Jimmyt meg Lagzi Lajcsit dudorászik reggel a fürdőszobában, az ám a művészet, nem holmi kűrijék.

A szellemi sötétség mellbevágó a nagyságos menedzsmenti folyosón. A régi bolsevik főnökök legalább kultúrsznobok voltak. Ők sem értettek a művészethez, és szenvedtek a koncerteken, de legalább annyit tudtak, hogy a muzsikus emeli a nívójukat, mint a herendi étkészlet – hát tartották mindkettőt.

Ezek a mostani, havonta cirka kétmilliót érő közgazdászok azonban már nem zavartatják magukat holmi szellemi elvárásokkal. Nem kifizetődő, s hiába az élet értelme, ha csak viszi a pénzt. Végtére azért közgazdász valaki, hogy számoljon, ne filozofáljon.

Csakhogy a tisztelt urak, úrhölgyek esetében a szakmai tudással is baj lehet. Számolni sem tudnak. Elbocsátják például a művészeti együttesek mellől a teljes ügyvezetés-adminisztrációt. Aztán teljes meglepetéssel tapasztalják, hogy leáll a munka. Nincs nyilvántartás, próbarend, munkaszervezés – honnan fogja tudni a munkahely, hogy ki mennyit hiányzott, ki volt beteg, jött vissza táppénzről, szabadságról, kinek mennyit kell fizetni hó végén? Gyorsan fel kell venni embereket, de ekkor az elbocsátottak perelni fognak, és teljes joggal. Megnyerik a pert, a Rádió fizetheti a kártérítést, és a dolgozót is visszahelyezik az állásába. Az egész ügy nem szólt másról, mint az együttesek ellehetetlenítéséről, és jó nagy pénzkidobásba került. Ilyen menedzser én is tudnék lenni…

A zenészekkel ugyanez a helyzet. Kidobnak huszat-harmincat, aztán ugyanennyit kell bérelni produkciókként, sokkal több próbára, mint összeszokott együttesként kellene. Ha ugyan találnak éppen ennyi szabad művészt. A kihajított muzsikus természetesen szintén perel, hiszen könnyen bizonyítja, hogy munkakörében tovább foglalkoztat a Rádió. Megint dupla pénzkidobás, menedzseri racionalizálás módra. Újabb suchi bűvészmutatvány lesz az elszámolás az NKA megnyert húszmilliós pályázati pénzével. Ezt a Kodály-művek felvételére és kiadására nyerték a Rádió művészeinek közreműködésével, a Kodály évforduló tiszteletére. (Libamájas – lazacos sajtótájékoztatón zengték be, mer’ ők annyira tisztelik Kodályt.) Csakhogy a felvételek nem készültek el, mert jött a csehszlovák csavar: a zenész mondjon le előadóművészi jogáról a felvételekkel kapcsolatban. Tehát a pénzről, amiből él. Az nem merült fel, hogy a milliós menedzseri fizetésekről is le lehetne mondani… A nagy ötlet odáig lett kidolgozva, hogy a zenebohócoktól rekvirált pénz jobb helyen lesz közgazdasági zsebekben. Ám mivel a megzsarolt énekesek nem írták alá a nyilatkozatot, nem vehették fel a darabokat. Pedig akkor még hetvenen voltak, most már csak számos kisegítő és többlet próbák megtámogatásával, pluszköltségen… da capo lásd mint fent. Közben új logót csináltatunk százmillióért, ami körülbelül olyan primitív, mintha egy majommal rajzoltatták volna. Csak az új szlogenek múlják felül. A Bartók adón ötpercenként felszólítanak, hogy jegyezzem be a (vaszisztdasz) rádiós naplómba azt, amit amúgy tudok: hogy a Bartókot hallgatom. Minek néznek ezek engem? A Petőfi nagyon zene, a hallgató meg nagyon hülyének van nézve, úgy látom. Teljes szellemi csőd és gazdasági bukta minden adón. Hajigálják ki a pénzt és az embert az ablakon, de semmi sem számít. Cél a Rádió felszámolása, az ingatlanok eladása. A felügyelő bizottságok, parlamenti bizottságok csupa gittegylet, pártállástól függetlenül. Nem tudják, de nem is akarják megállítani a rombolást. A tiltakozó koncerten megjelent Balassa Sándor, Erkel Tibor, ott láttam Kondor Katalint, és rengeteg szellemi notabilitást. Vannak még, akiknek számít a művészet. Akik adnak magukra. Őket nevezhetjük a szellem arisztokratáinak. Azt a – sokszor messziről érezhetően mosdatlan – öregembert is, aki minden héten bejön a Fórum szerkesztőségébe elvinni a remittendát. Mit csinál vele, nem tudom. Lehet, hogy elosztogatja, vagy eladja a MÉH-nek, és abból él. A belépés ingyenes volt – valószínűleg másképp nem jutott volna el koncertre.

Most eljött, kimosdott, kiöltözött. Téblábolt ide-oda, végül megállt, úgy hallgatta végig a koncertet. Szereti a zenét. Gondolkodás nélkül beültetném Such György vagy Cseh Gabriella székébe.

 Vasvári Erika