vissza a főoldalra

 2007.11.30. 

Független kultúrpolitikát!

L. Simon László író, szerkesztő, vizuális művész. 1972-ben született Székesfehérváron. Az ELTE-n szerzett magyar-történelem szakos diplomát, majd Ph.D-ösztöndíjas volt. 1998-tól 2000-ig a kulturális miniszter irodalmi tanácsadó testületének tagja volt. 2004-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott. A Magyar Műhely, a Kortárs, a Kommentár című folyóiratok szerkesztője, 2007-ig a Szépirodalmi Figyelő című folyóirat főszerkesztője, jelenleg főmunkatársa. 2004-ig a Fiatal Írók Szövetsége elnöke volt. Jelenleg a Magyar Írószövetség titkára. Verseket, esszéket, tanulmányokat, komputergrafikákat, fotókat publikál, könyveket tervez. Alkotói tevékenységén túl avantgárd irodalommal, valamint a szocializmus időszakának politikai, agitatív költészetével foglalkozik. Ezidáig két kísérleti irodalmi, két verses, egy fotós, és két esszé- és tanulmánykötete jelent meg, valamint társszerzője egy, a Velencei-tó környékének szőlő- és borkultúráját bemutató könyvnek. Szerkesztésében többek között olyan, nagyobb szakmai sikert kiváltó kiadványok jelentek meg, mint a Vizuális költészet Magyarországon vagy a Munkás, paraszt, értelmiség, munkaverseny lázában ég című könyvek. Legújabb kötete, a Versenyhátrány – A (kultúr)politika fogságában 2007 őszén jelent meg a Kortárs Kiadó gondozásában. 2005-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. 2007-ben József Attila-díjat kapott. Nős, négy gyermek édesapja.

 -Több verset is írt, viszont sehol sem titulálja magát költőnek. Mi ennek az oka?

 -Nem azért, mert a mai kulturális állapotok közepette költőnek lenni nem nagy dicsőség, hanem mert: komolyan veszem a költői mivolt ismérvét. A magyar irodalmi hagyományokat figyelembe véve egy költőnek rangja kell, hogy kegyen. Megjelent verseim többsége inkább irodalmi indulásom részének tekinthető, egy olyan indulásnak, amit – dacára neveltetésemnek – sok mindent elutasító radikális avantgárd hang és szemlélet jellemez. Az újabb, várhatóan jövő tavasszal megjelenő kis verseskötetemben ezekhez képest némi konzervatív fordulat várható.

 -Létezik konzervatív verselés?

 - Az előző verseskötetem egy elég „durva” könyv, de most is vállalom, szeretem. A benne lévő költeményekhez képest most teljesen más verseket írok. Nem feltétlenül nyelvezeti és poétikai megformáltságbeli, hanem tartalmi differenciáról van szó. A jövőre megjelenő kötetemben lévő versek elsősorban a családról és a hagyományokról szólnak. Ez egy erőteljes szemléletbeli váltás.

 -Tehát itt a konzervativizmus nem azt jelenti, hogy minden versben legyenek rímek.

 -Nem azt. Esztétikai értelemben érdeklődésem és tevékenységem most sem tekinthető konzervatívnak, míg társadalmi értékrendem, politikai meggyőződésem és társadalmi kérdéshez zöméhez való viszonyom már igen. Amit ma divatos dolog kikezdeni – hit, család, haza – azokban a kérdésekben kifejezetten konzervatív vagyok. Ez nem zárja ki azt, hogy esztétikai értelemben nyitott legyek mindenre, ami kortárs, s mai nyelvezettel kifejezi azt, ami velünk történik.

 -Mit gondol, a 21. század elején lehet-e egységes európai korszellemről beszélni?

 -Nem lehet. Magyarországon pedig különösen nagy a káosz. Nemrég jöttem haza a Velencei Biennáléról, végignéztem az európai kortárs képzőművészet nagy seregszemléjét. Csalódással konstatálom: nagyon nagy gondok vannak az európai képzőművészetben. Nem tett jót a világnak az a kurátori rendszer, ami átalakította a képzőművészetet. A kérdésre visszatérve: nem ez Európa fő problémája. Egész Európában a legnagyobb probléma: az az erkölcshöz és a hagyományokhoz való viszony, ami nagyon jól kifejeződött az európai alkotmány-vitában. Tudjuk: a görög és római hagyománytól kezdve mindent fontosnak tartottak beemelni az európai kulturális örökségbe, kivéve a kereszténységet. Ráadásul nagyon érdekes, hogy a keresztény hagyományt zsidó-kereszténynek mondják. Tisztában vagyunk vele, hogy a kereszténység a zsidó vallásra épül, de van egy erős cezúra: az Újszövetség léte. Az Újszövetség lényege: Isten új kiválasztott népe azokból áll, akik Jézust követik. A kereszténység nemcsak hitében, hanem erkölcsiségében is eltér a zsidóságtól. Nem arról van szó, hogy nem fontos a zsidó kultúrkör, de mi, akik itt Közép-Európában 1000 éve kereszténységben élünk, ha az európaiságot akarjuk „megfogni”, a legfontosabb – nem a görög filozófia és demokráciafelfogás – a keresztény hagyomány kell, hogy legyen. A kereszténység ebben az értelemben nemcsak Jézus követését jelenti, hanem egy erkölcsi normarendszert is, ezért az ateisták számára is hívószó lehet.

 -Mondják, posztmodern korban élünk…

 -Szerintem a posztmodernnek nagyon lejárt az ideje. Ráadásul Magyarországon minden csak „utánlövés”. Mikor már az USA-ban túljutottak a posztmodern építészeten, nálunk akkor kezdték a fogalmat ízlelgetni. Európában széttartó utakat láthatunk, pedig ahhoz, hogy kontinensünk meg tudja őrizni azt a fontos tradícióját, ami a világ politikai irányításában is megjelenik, egy szintetizáló korra lenne szükség. Lényeges: erkölcsi értelemben ne hulljunk darabokra. Az esztétikai értelemben vett egységesülés viszont képtelenség, nemcsak a média szerepe miatt, hanem mert a romantika óta gyakorlatilag nem beszélhetünk esztétikai objektivitásról.

 -Benkő Péter színművész nyilatkozta: „egy világdivat, hogy a kicsit narkós, a kicsit nem érthető, a kicsit furán író és nyilatkozó értelmiségi áll a média élvonalában. Így nem ismerjük azokat, akik más értékrendet képviselnek.” Mi erről a véleménye?

 - Egyetértek. Erről a problémáról még beszélni is nehéz úgy, hogy ne írjuk ki magunkat mindenféle diszkurzusból. Ha őszintén megmondjuk a véleményünket, könnyen előfordul, hogy nem kapunk sem szakmai, sem nyilvánosságbeli lehetőséget. Egy olyan ízlés- és tematizációs terrorról van szó, amelynek van politikai vetülete is. De más területeken is tapasztaljuk ezt a terrort, gondoljunk csak a Magyar Írószövetségből való 2004-es kilépéshullámra. Sokan attól tartottak, hogyha nem lépnek ki, s nem csatlakoznak ahhoz a kórushoz, mely az Írószövetséget valami bornírt sztalinista és egyben antiszemita szervezetként állítja be, akkor nem fognak ösztöndíjat és publikálási lehetőséget kapni. Akik ezt a folyamatot átlátják, a saját bőrükön érzik a művészetet is megbéklyózó tematizációs kényszer hatását. A politikai korrektség jegyében pozitívan diszkriminálják például azokat, akik a szexuális másságot emelik be műveik témakörébe, elfelejtve, hogy a másság még nem önérték. Ugyanakkor jelentős (élet)művek egy percet sem kapnak a közszolgálati médiában. Ha ez így folytatódik, akkor nem az lesz a másként gondolkodó, aki eltér a többség beállítódásaitól…

 -Egy fiatal író hogyan és miért kezd el kultúrpolitikával foglalkozni? Tudjuk, a politizálás nem mindenkinél merül ki a négyévenkénti szavazásokban…

 -Ma nem divat íróként és értelmiségiként politizálni. Azt akarják belénk sulykolni: ne politizáljunk, mert az nem a mi feladatunk. Akkor kié? Miközben az értelmiség folyamatosan gyalázza és kritizálja a politikusokat, és jogot formál magának arra, hogy a legokosabbként ő mondja meg mi a jó, aközben kárhoztatja azt, aki politizál. Jómagam mindig is politikus alkat voltam és érdekelt a politika. Egy pillanatig nem fordult meg a fejemben az, hogy ha műveimen keresztül nem is politizálok, attól még az életben, vagy az esszéimben valamilyen társadalmi, vagy politikai kérdéssel ne foglakozzam. Ennek az az egyik oka, hogy neveltetésem révén egyrészt lokálpatrióta, másrészt patrióta vagyok. Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, hogy ezt az országot hosszabb időre elhagyjam, mert erőteljesen kötődöm a hazámhoz. Ráadásul a tehetséggel megáldott emberek szerintem különös felelősséggel tartoznak a hazájuk iránt. Van persze gyakorlati oka is a politikai tárgyú tevékenységemnek. Akkor lettem írószövetségi titkár, amikor az idén 62 éves egyesületünkből egy szervezett akció keretében elég sokan kiléptek. Azóta folyamatosan foglalkozom szakpolitikai feladatokkal is. Így kerültem a politikai vonzáskörzetébe. Én persze teljesen normális dolognak tartom azt, hogy a művészek, írók politizáljanak. Nézzük meg a magyar történelmet: Jókaitól Kassákig nagyon sok író volt a magyar országgyűlés tagja. Nagy baj, hogy ma számos művészeti területről nincs képviselő a parlamentben. Szükség lenne rájuk, mert a művészek nem csak fiskális szempontokat érvényesítenének a döntéshozásban. Több európai miniszter, államelnök – például Havel, Semprun – anno íróként tevékenykedett. Érdekes: az a Göncz Árpád, akinek hajdani támogatói közül sokan mondják ma, hogy az írók ne politizáljanak, az Írószövetség elnöki székéből került a köztársasági elnöki székbe.

 -Térjünk rá legújabb tanulmánykötetére, a Versenyhátrányra. Azt látom, hogy szeretné, ha létrejönne a független magyar értelmiségi réteg, amit az jellemez, hogy nincs kiszolgáltatott helyzetben. Anyagi kiszolgáltatottságra gondol?

 -Igen. A függetlenséget bibói értelemben közelítem meg. Számomra nagyon fontos Bibó életműve, nála nagyon sok problémánkra találhatnánk megoldást. Abban az értelemben én nem vagyok független, ahogy egyesek megpróbálják beállítani magukat a médiában. Ilyen függetlenség nincs is. Azt el tudom képzelni, hogy valaki mindkét nagy pártot rossznak tartja, de azok sem függetlenek, hanem valami mást szeretnének. Figyeljük csak meg: azok, akik ma folyamatosan függetlennek mondják magukat, mi mindent tesznek meg egy ösztöndíj elnyeréséért. Az is politikai állásfoglalás, ha valaki kiábrándultságból nem megy el szavazni. A függetlenségnek a legfontosabb része, hogy anyagi és egzisztenciális értelemben ne függjünk a hatalomtól, mert különben folyamatos öncenzúrára kényszerítjük magunkat. Az öncenzúra és a mai fiatalokra különösen jellemző konformizmus pedig a szabad alkotásnak, gondolkodásnak válik a kárára. Ezért sem születnek ma nagy irodalmi művek.

 -Más országokban tapasztalható ez a függetlenség?

 - Ha csak a posztkommunista országokra figyelünk, irigykedve láthatjuk, hogy például a lengyel belpolitikai helyzetet és szellemi életet nem is lehet összehasonlítani a mienkkel. Annyira rossz helyzetben, mint mi vagyunk – szinte minden téren – egyetlen egy volt szocialista ország nincs ebben a közép-európai térségben. Abszurdum: kimegyek Kolozsvárra, és az ottani magyar barátaim arról győzködnek, hogy költözzek át, mert sokkal jobban járok: magyarként, kisebbségiként, szellemi és anyagi értelemben is.

 -Beszéltünk már az értelmiségi szerepről…A konzervatív értelmiség előállt mára egy értelmes programmal, vagy csak sérelmeit sorolja? Több ún. jobboldali művész még az Orbán-kormány kultúrpolitikáját is csapnivalónak tartja.

 -Az Orbán-kabinet kultúrpolitikája nem volt a legfényesebb, de a rendszerváltozástól egészen mostanáig a legtöbb pénz és lehetőség a kultúrában, abban az érában volt. Nem lenne se Nemzeti Színház, se Művészetek Palotája – még sorolhatnám – az Orbán-kormány nélkül. A Gyurcsány-kormány már hat éve regnál, de nincsenek nagy kulturális projektek, s az egész országot megmozgató külföldi magyar fesztiválok. Erre egy példa: úgy múlik el a kínai magyar kulturális évad, hogy hazánk polgárai nem is hallottak felőle.

 A konzervatív értelmiséggel nagy baj van, mert a jelentős része „megállt” a lakiteleki találkozó és az 1990-es évek közepe között. Sajnos még azt sem tették meg, hogy helyet teremtsenek a fiataloknak, és gondoskodjanak az utánpótlásról. Nem véletlen, hogy csak elvétve találni olyan középgenerációs művészt, aki vállalná a politikai értelemben vett konzervativizmusát. Bár sok írás tár fel részben vagy egészében egy-egy fontos problémát, de most olyan gyakorlati programokra van szükség, amelyek azonnal megvalósítható jogszabályokká ültethetők át. Az is fontos, hogy ne váljon retrográddá a konzervatív értelmiség. Nem az a konzervativizmus ismérve, hogy olyan nyelven írunk, mint 200 éve, s olyan épületeket emelünk, s olyan köztéri szobrokat állítunk, mint a 19. században.

 -Hazánkban 2003-tól a kulturális tárca élén több változás is történt. Hiller után Bozóki, majd újra Hiller jött. A minisztérium nevét is megváltoztatták. Az elmúlt 4 évre visszatekintve folytonosságról vagy mozaikszerűségről beszélhetünk? Bozóki megpróbálta-e pótolni Hiller mulasztásait, s Hiller ott folytatta-e, ahol elődje abbahagyta?

 -A minisztériumnál nem csak névváltozásról van szó, hanem arról, hogy megszűnt a kulturális tárca önállósága. Ez igen lényeges! Szakigazgatási probléma, hogy szűkültek a kulturális érdekérvényesítés lehetőségei. Tudjuk: egy költésvetési törvény előkészítésénél a kormányon belül is komoly „mérkőzések”, viták zajlanak. A mai, szerteágazó, bonyolult közigazgatásban hatékonyabb tud lenni egy önálló minisztérium. Jelenleg csupán egy kulturális szakállamtitkári poszt van az OKM-en belül.

 Az NKÖM neve valóban nem volt szerencsés. Itt nem a nemzeti jelzővel van a gondom, hiszen a kultúra, az oktatás és nevelés ügye túlmutat az ország határain, tehát a nemzet ügyéről van szó. A kulturális politikának – képletesen szólva – nemzetpolitikai feladatai vannak. Az örökségvédelemmel már vannak problémák, hiszen a kortárs viszonyokat kevésbé fejezi ki. Egy kulturális minisztériumnak a művek születését is segíteni kéne.

 Térjünk rá a miniszterekre. Egy biztos: a rendszerváltás óta a legkoncepciózusabb miniszter Bozóki András volt. Nem véletlenül támadták őt, hiszen a legrosszabb koncepciók az ő nevéhez kötődtek. Mindaz, amit ő képviselt, a nemzeti kultúrában gondolkodók szempontjaival és elképzeléseivel ellentétes volt. Elfogadom, hogy a rétegkultúrákat is támogatni kell, de azt nem, hogy a nemzeti kultúra a szubkultúrák összessége. Az sem érvényes, hogy egyformán kell támogatni a piac által előnyben részesített és az általa nem preferált dolgokat. Bizonyos értelemben folytonosság van a tárcánál, mert Bozóki egyértelműen liberális kultúrpolitikájához képest olyan nagy eltolódásokat Hillernél sem látok. A folytonossághoz tartozik, hogy 2002 óta a minisztérium működésének a hasznát néhány preferált és támogatott szerzőn kívül igen kevesen érzékelhetik. Nem csak a művészetről van szó, hanem a közművelődésről is. Gondoljunk bele: milyen problémákkal küzdenek a vidéki művelődési házak!

 -Kötetében sokat idézi gróf Klebelsberg Kunót, aki mindig kihangsúlyozta a kultúrpolitika függetlenségét. Ez a kultusztárca függetlenítését is jelentheti?

 -Nem, hiszen ennek csupán részbeni megvalósításához is egy Klebelsberg formátumú politikus kellett. A jelenkori magyar kultúrpolitika egyik fő problémája, hogy alig művelik nagyformátumú emberek. Vannak kivételek: Andrásfalvy Bertalan és Hámori József, de rájuk is elsősorban tudósként és nem közigazgatási szakemberként, valamint kultúrpolitikusként lehetünk büszkék. Klebelsbergnek persze szerencséje is volt, mert nem csak négy évig állt a tárca élén - hiszen Bethlen pártja több választást is megnyert -, így meg tudta valósítani a terveit. A független kultúrpolitikát viszont most is meg lehetne valósítani. Hogyan? Egyrészt garantálni kell bizonyos intézmények függetlenségét. Így a Magyar Tudományos Akadémiáét, a tudományos kutatóhelyekét, az egyetemekét, s a művészeti intézményekét. Ne szóljon bele a politika egy rektorválasztásba, s mondvacsinált okokkal ne ültessen gazdasági tanácsot egy egyetem nyakára. Nyilvánvalóan a fenntartónak joga megmondani azt, hogy ki vezesse a hozzá tartozó színházat, múzeumot, művelődési házat, de abba már ne szóljon bele, hogy ki rendezze az adott darabot.

 -Kóka János véleménye szerint a kultúra nem más, mint áru. Árulni – ezt már én teszem hozzá – a piacon szoktak. A piacon pedig verseny van. Lehet-e úgy versenyezni, hogy pl. a Hócipőt támogatja az állam, míg a Szépirodalmi Figyelőt nem?

 -Ma Magyarországon szinte sehol sincs igazi verseny; vagy monopóliumok, vagy EU-s direktívák, elvárások, vagy politikai ideákhoz igazodó pályázatok határozzák meg az életünket. Nem lehet versenyről beszélni, ha egy külföldi céget a kormány nagyfokú támogatásban részesít azért, hogy munkahelyet teremtsen, míg a magyar vállalkozók – akik a lakosság nagyobb részét foglalkoztatják – érdekében nincs szó kedvezményekről. Azt nem nézik, hogy a nagy külföldi cégek hová teszik a profitot? A kultúrában sincs verseny, ráadásul azok a közgazdasági fogalmak, melyek más piaci területeken érvényesek, itt csak részlegesen használhatók. Az irodalomban – a nyelvi korlátok miatt – pedig egészen kis piacról van szó. Miért is Versenyhátrány a könyv címe? Mert elfogadom, hogy bizonyos kulturális produktumok áruként is „működnek.” Figyeljük meg a közszolgálati médiát: egyes könyvekkel több műsorban is foglalkoznak, míg sok irodalmi művet meg sem említenek. Egyes szerzőkről hetente beszélnek, míg másokról évekig nem is hallani – no nem azért, mert nem írtak semmit. Ebben a megközelítésben van verseny és versenyhátrány is. Versenyhátrányban vannak azok a szerzők és alkotók, akik nem a liberális szócsövek elvárásainak megfelelően fogalmazzák meg elképzeléseiket. Versenyhátrányban van a kultúra egészéből az irodalom, mert nem jutott rá a súlyának megfelelő támogatás. Versenyhátrányban van maga a kulturális igazgatás is a többi területhez képest. Ma a döntéshozók nem tartják fontosnak a kultúrát, mert nem piacosítható abban az értelemben, mint más; nincs benne sok pénz és üzlet. Egyedül a filmgyártás az, amiben nagyobb pénzek mozognak: lehetett is filmtörvényt alkotni. Ebből látható: a jogalkotásban is azok a területek vannak preferálva, amelyekben a legtöbb a pénz. Ahhoz, hogy ezt a versenyhátrányt leküzdjük, alapvetően politikai fordulatra és ezzel párhuzamosan teljesen új médiaviszonyokra van szükség.

 Medveczky Attila