|
 2007.11.30.
Elpusztult házakról és lelkekről
Táblát
avatni jöttünk össze, a szerintem megtorlás évének nevezett
ősz évfordulóján, Egy nappal az ötvenegy évvel korábbi
szovjet hadsereg támadása előtt, amely leverte az 1956-os
forradalmunkat és szabadságharcunkat. Nem csak a harcosokat,
bajtársakat dicsőíteni gyűltünk egybe, de emlékezni egy világtörténelmileg
is páratlan forradalomra és szabadságharcra, melynek gyújtópontja
talán az ország több más helyszínén kívül, az itt álló
mozi régi épülete körüli sok tízezer négyzetméteren belül
zengett és lángolt. Ezen a környéken süvítettek, zúgtak talán
legerőteljesebben a fővárosba vezényelt szovjet tankok ágyúinak
lövegei, talán legismertebben itt küzdtenek a honért hős Árpád
maradék népének nagy csoportjaiban fiai, leányai, férfijai és
asszonyai. Itt sebesültek, haltak, és lettek halálraítéltek
és börtönbe zártak a körülöttünk húzódó kicsiny városrészhez
arányítva talán a legtöbben, tizenéves lányok és fiúk,
meglett férfiak és anyányi asszonyok. Itt törték föl a
szovjet lánctalpak az utcák kockaköveit, és itt építettek a
felszedett utcakövekből barikádot ellenük. Itt ropogtak,
peregtek a szovjet T 34-es tankok gépágyúi és nehézgéppuskái,
itt hajigáltak talán először kanócuknál meggyújtott
benzines üvegeket közvetlen közelről és néhány méter távolból
a szovjet harckocsik lánctalpai elé és közé a halált még hírből
is alig ismerő tizenévesek. Itt lőtték ki 76 és 85 mm-es ágyúikkal
a szovjet páncélkocsikat, harckocsikat, gumikerekű szállítókat
a magyar katonaviseltek és civilek, hogy az ellenünk küldött
gyűlölet fáklyáikként lángoljanak, benne halva azok is, akik
nem tudták mit vétkeznek. Itt ropogtak, kattogtak a dobtáras géppisztolyok,
és hosszú csövű, „dióverőnek” becézett puskák a
gyerek-emberek meg bátyjaik és apáik korosztályának kezében,
itt kelepeltek magyar kézbe szelidítve halált osztó gólyaként
a Maxim géppuskák golyói, a tányéros Degtyarev golyószórók
tölténysorozatai, és robbantak a piros csíkos vécsei meg 43
mintájú nyeles kézigránátok.
A szürke utcai kőkockák repedéseibe itt kúszott a
sebesültek és halottak vére, a magyarok vére, amelyről hónapra
pontosan félévszázaddal ezelőtt írta a megtorlás évében Párizsban
a francia Albert Camus író, hogy „a magáramaradt Európában
csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol
el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és
soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”
1957 októberében íródtak Párizsban ezek a sorok pontosan fél
évszázaddal ezelőtt és vajon akkor és ma Európa figyelmezett
és figyel e mondatokra? Soha, sehol!
Jöhetett megtorlás, akasztás, halál, az 1848-as
forradalom és szabadságharc kivégzettjeinél négyszer-ötször
több magyar lélek számára, és jöhettek a húszezres nagyságrendű
börtönbüntetések, jöhetett a rendszerfordulásnak is alig
nevezhető átalakulás, a hatalom hétköznapi életünkben a
megtorlók és testi-szellemi leszármazottaik kezében maradt. Sőt
azóta őket „csereszabatosként” igazolták mindig és
mindenhol a nyugati hatalmak politikusai, és a hozzájuk kötődő
üzletelők haszonszerzési vágyai. Ha úgy tetszik, az elhalálozottaink
gyilkosait igazolták, hiszen a mai magyar életnek gyakorlatban
és szellemiségében ők, és lelki leszármazottaik az irányítói.
Tényszerű gyilkos bizonyíték, hogy évtizedeken át szándékosan
hagyták pusztulni a forradalmas környéket, a FIK és KIK
korrupciós bajnokai, városfejlesztési fő- és altanácsnokok,
hagyták pusztulni a kertes, leanderes földszintes házakat, a rózsaszínű
műmárvány lépcsős, gipszszobrokkal díszített két-három-,
négyemeletes, nyolcvan-száz éves épületeket. Hogy aztán ezen
a több tízezer négyzetméteren a halottak, kivégzettek, sebesültek,
és börtönbezártak harcainak színhelyein, toronymagas markológépekkel
döntsék le, szedjék szét, pusztítsák el, a földfelszínnel
tegyék egyenlővé a környéket, eltakarítva az ötvenhatos
puska és gépfegyver golyóktól, aknaszilánkoktól, gránátoktól
lyuggatott falú, virág- és szőlőlevél mintájú vaskorlátokkal
ékesített körfolyosós, lépcsőházas épületeket, a fahordókban
terebélyesedő oleánderekkel, rózsaszín és halványlila mályvákkal
díszített ecet-hárs- és akácfás udvarokat.
A házakkal együtt pedig eltüntették ennek a környéknek
a kisiparos-munkás- tisztviselő lakóit is, egy városnegyed
lelkületét. A semmibe tűnt házakkal együtt az emberek lelkülete
is elszállt. Helyüket bevásárlóközpontok és idegen
gondolkodásúak lakóparkjainak épületmonstrumai foglalják el.
A tavalyi 50. évfordulóra, hogy nyoma se maradjon a világtörténetileg
is jegyzett magyar küzdelemnek, eltűntettek több tízezer négyzetméternyi
életteret. Ezért gondoltuk idén, a megtorlás évének évfordulóján,
hogy a már könyvben dokumentált harcok alapján emléktáblával
őrizzük meg az elpusztított forradalmas, harcos helyszíneket,
utcákat, félévszázad múltán is az őszi, borongós levegőégben
felettünk lebegő forradalmi szellemiséget. Őrizze a múltat
legalább egy tábla a jövőnek itt, ha már az emlékezésre
szolgáló házakat elpusztították.
Emlékezni tudjon a felvilágosítatlan ifjúság, és azok
is, akik ugyan nem ellenfeleink, kiváltképpen nem ellenségeink,
csak előkelő idegenként élnek köztünk, olykor talán még
velünk együtt éreznek és gondolkodnak is, de csatasorba soha
nem állnak, ha a nemzet érdekeiért, és nem önmagukért kell
cselekedni.
Legyen e tábla mindannyiunknak emlékeztető, mulandó, de
nem felejthető földi küzdelmeinkre.
Győrffy László
Elhangzott 2007.
november 3-án a Corvin-közi ünneplésen
Az emléktábla munkatársunk, Györffy László író ötlete
és terve alapján készült, saját, „Őszi robbanás, Danse
Macabre,
1956”
című regénye alapján, mely a Corvin-köz és Práter utca környéki
harcokról szól.
|
