|
 2007.10.12.
Huszonöt
éve nyílt meg a vak gyerekek otthona
"A
Krisztus sebeit viselő kisgyermekek otthonát szeretettel áldottam
meg, hogy valamenynyien - nevelők és neveltek - Krisztus derűjéről
tegyenek tanúságot." Huszonöt évvel ezelőtt, 1982.
szeptember 19-én ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg Lékai László
bíboros a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat Vak
Gyermekek Szent Anna Otthonának vendégkönyvét.
Lehet-e
súlyosan sérült - látás- és mozgássérült - gyermekek között
derűről beszélni, az örömről tanúságot tenni? "Olyan
nyomasztó ez a hely, annyira lehangol..." - mondták sokan
az elmúlt huszonöt év alatt. "Nem leszel depressziós?"
- hangzottak a sajnáló kérdések.
Többször
megtapasztaltuk, hogy a munkaerő-problémák, fenntartási gondok
közepette nem könnyű derűsnek lenni. De talán még több
alkalommal éltük át Isten gondviselő szeretetét. Azt, hogy
fontos Isten számára ez a kis közösség, hogy valóban kincsek
vagyunk az ő értékrendjében. Mert miután próbára tette
bizalmunkat, mindig küldött munkatársakat, anyagi vagy természetbeni
segítőket.
Boldog Teréz anya biztatása lebegett mindig előttünk:
"Kezdje meg ezt a szép munkát, csak merje egészen az
Istenre bízni!" A mi derűnk alapját ez a bizalom adta,
gyermekeink derűjét pedig, hogy biztonságban érezték magukat
nálunk. Róbert, aki nélkülözte a családi fészek melegét -
s már a Jóistennél van - egy-egy új gyermeknek így mutatta be
az otthont: "Ez nem akármilyen ház, ez az anyaszentegyház!"
A biztonságérzet szeretetet és derűt áraszt. És sokszor
tapasztaltam, hogy mi több szeretetet kapunk, mint amennyit nyújtunk
a gyermekeknek.
A derűt és szeretetet tapasztaltuk meg szeptember 16-án
is, amikor összegyűltek régi diákjaink és volt munkatársaink.
Örömmel jöttek "haza", hogy köszönetet mondjanak
mindazért, amit itt kaptak: "hogy megtanultam járni... beszélni....
Hogy tanulhattam..." Jó érzés volt hallgatni a régi
munkatársakat is, akik vidáman számoltak be az otthonban töltött
évekről. Ez a nap is bizonyította, hogy gyermekeinkkel együtt
- Isten kegyelméből - tanúságot tettünk Krisztus derűjéről.
A huszonöt évvel ezelőtt megnyílt otthon jogutódja a
Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthona.
Jelenleg ötvenöt gyermekünk van, akik közül tizenhat nélkülözi
a családi háttér melegét. Tizenhárman az óvodában próbálgatják
az első lépéseket, tanulják fogni a kanalat, kezdik képezni a
hangokat, formálni a szavakat. Heten külső iskolában integrált
oktatásban vesznek részt. Közülük egy fiatal most kezdi meg
egyetemi tanulmányait. A többiek az általános iskolát végzik
belső iskolánkban.
Az ötvenöt gyermekből huszonheten kerekesszékkel vagy
babakocsiban közlekednek. Gyermekgondozóink, pedagógusaink igen
komoly fizikai munkát is végeznek, de mindezt derűs lélekkel
teszik, humorral tűzdelik az egyes helyzeteket, a gyermekek pedig
mosollyal, kacagással válaszolnak. Többen mondták - legutóbb
Regőczi István a hálaadó szentmisén - hogy itt a gyermekek
derűsek, mintha a "mosoly országa" lenne.
"Hiszem, hogy az életet azért kaptuk, hogy növekedjünk
a szeretetben" - mondta Helen Kellet siket-vak hölgy. - Ha
nem lenne ennyi betegség, sérültség, ennyi áldozat, akkor nem
lenne ennyi öröm a küzdelem s a győzelem felett..."
II. János Pál 1983. szeptember 11-én így fogalmazott Bécsben,
az Irgalmasság Házában: "A pápa hálás nektek ezért a
prédikációért, melyet türelemmel viselt szenvedéstek által
elénk tártok. Semmilyen szószék nem képes helyettesíteni,
semmilyen iskola, semmilyen előadás. A betegszobák nem kevésbé
szolgálnak egy népet, mint az iskola és az előadótermek. Jézus
életének középpontjában a kereszt áll. Sokan futnak el előle.
De aki a kereszt elől menekül, nem talál rá az igazi örömre."
"Hogy siket vagyok, vak és néma, ez nagyon fáj -
fogalmazta meg egyik gyermekünk -, de tudom, hogy ez a fájdalom
Isten szerető öleléséből származik." Ha erre a szerető
ölelésre fel tudtuk hívni a ránkbízottak figyelmét, ha eszközei
tudtunk lenni Istennek a szerető ölelésben, akkor tanúságot
tettünk Krisztus derűjéről - Isten dicsőségére.
Fehér Anna nővér
(forrás: Új Ember)
|
