|
 2007.10.12.
Értékek
hierarchiája
A műveltség egy
bizonyos fokán túl, arra a kérdésre, hogy mit érzünk
etikusabbnak, a pártmorált vagy a nemzetmorált – vagyis, hogy
a pártérdeket vagy a nemzeti érdeket részesítjük-e előnyben?
-, csak egy válasz képzelhető el: a nemzet érdeke mindenek
felett való. Ha tehát, akár egy párt, akár egy frakció a
nemzeti érdekkel – (nyilvánvalóan, valószínűsíthetően
vagy csupán gyaníthatóan) - ellentétbe kerül, egy minden más
morált, így például a párt- és frakciófegyelmet is űberelő
etikai parancs a nemzeti érdek melletti kiállásra szólítja
fel az érintett pártkatonák lelkiismeretét. Mint tudjuk
viszont, ők ennek a felszólításnak a legritkább esetben
szoktak engedelmeskedni, ugyanis jól bevált egérutat tapostak
ki az etikai csapdából való kisurranásra: elkezdik
bizonygatni, hogy igenis az ő pártérdekeik teljesen egybeesnek
az össznemzeti érdekkel, ők és a nemzet egy és ugyanaz az
entitás, tehát, akik őket gátolják, azok magát a nemzetet
akadályozzák az előre menetelben. Jól hangzó, logikailag
kikezdhetetlen válasz a lelkiismeret és a kritikai hangok elnémítására,
még akkor is, ha maga a szónok sem hiszi komolyan a dolog igazságát.
Így alakulhat ki és iktatódhat ki az értékek hierarchiája,
amelyet ugyan elvben mindenki elismer, de politikai gyakorlatban
alig néhányan követnek. A fentiek végiggondolására egy
1946-ban megjelent, vékony verseskönyv kényszerített, ugyanis
nagyon tetszettek a költemények, melyeket Devecseri Gábor (képünkön)
írt a háború alatt és után. Őszinte vallomásai egy világdúlást
és ostromot átélt gondolkodó embernek, egy klasszika-filológusnak,
Kallimakhosz, Homérosz, Ovidius, Catullus barátjának, az európai
értelmiséginek, „ki folyton ír, nem nézve fel, / kertjén a
hold ha átvezet / lovast, ki bévül tört szívet / s kívül
rozsdás páncélt visel.” Személyesen nem ismertem Devecserit,
kénytelen voltam a lexikonhoz fordulni, és ekkor ért a
hidegzuhany. Az én elvonultan élő, verseket írogató,
csendkereső filológusom, aki 1939-ben szerezte meg görög-latin
szakos diplomáját, miközben a Kerényi Károly szerkesztette
Sziget munkatársa – (olyan szerzők mellett, mint Gulyás Pál,
Hamvas Béla, Németh László, Prohászka Lajos és Szerb Antal)
-, verseit közöli a Nyugat, ami már csak azért sem meglepő,
mert írói példaképe Babits és Kosztolányi volt, mondom tehát,
az én elvonultan élő filológusom egyszer csak furcsa
fordulatot vesz. 1948 és 1954 között – vagyis a magyar történelem
létező legaljasabb, legvéresebb, legjogtipróbb, legkétszínűbb
időszakában, az akasztások, a holtra verések, a csengőfrász,
a függönyös Pobedák és a recski kőbánya éveiben –
Devecseri Gábor a katonai akadémián őrnagyi rangban irodalmat
tanít! De nyilván nem kereshetett eleget szegény, mert ezekben
az években álláshalmozó lett: 1949-51 között az Írószövetség
főtitkára, majd 1953-tól, azaz megalakulásától kezdve főszerkesztője
a néphadsereg irodalmi és művészeti folyóiratának, a Szabad
Hazánkért-nak. Egészen 1959-ig betölti ezt a felelős posztot.
Hogy még mindig őrnagy-e, netán feljebb lépett, nem tudom.
Ugyancsak nem tudom, pontosabban szólva gondolni sem akarok arra,
hogy ezen pozíciókkal milyen kötelező, adminisztratív
feladatok járhattak – (jelentés tételek szóban és írásban,
káderezés, az osztályellenség leleplezése stb.) -, miknek
nyilván maradéktalanul eleget is tett az egykori költő, aki
alig tíz évvel korábban még ilyesmiket írt: „A való a határról
/ elszáll, mint csíz az ágról. / Mint fürdőző a kádból, /
kilépek a világból.” A jelek szerint a kilépési szándék
csak terv maradt.
Én
nem ítélkezni akarok Devecseri Gábor felett, hiszen a világon
semmi erkölcsi alapom nincsen erre, csupán megérteni szeretném
a felfoghatatlant: egy
szuperművelt tudós, aki Firdauszi, Aiszkhülosz, Szophoklész,
Euripidész, Arisztophanész, Menandrosz vagy Plautus műveinek
avatott magyarra fordítója, akinek köszönhető a teljes
Catullus- és Horatius-kiadás, valamint Ovidius talán legmélyebb
munkájának, az Átváltozásoknak magyarra átültetése – ez
az ember miféle motivációk hatására képes olyan vakká válni,
olyan mélyre süllyedni, hogy a Rákosi-Gerő-Révai-Farkas
kvartett által dirigált korszakban exponálja magát, miközben
nyakig merül egy bűnös kor bűneiben? Olcsó szellemeskedés részemről,
annak felemlítése, hogy talán az ovidiusi Átváltozások fordítása
közben kapott kedvet ehhez a nehezen magyarázható
metamorphosishoz, bár ki tudja. Lehet, hogy ez a néhány korai
verssor már az őrnagy Devecserit vetíti elénk?: „előre nem
tudott és ingó, / bonyolult, megmeredt és álnok / történések
között keringve, / majd én is szertelenné válok.” Azt
viszont senki ne mondja, hogy adott körülmények között elkerülhetetlen
volt vállalni ezt a karriert, mert általa vált lehetővé ez,
meg az, meg amaz, amit különben nem lehetett volna elérni. Ez
ugyanis hazug önáltatás. Az igaz és az igaztalan, a tiszta és
a szennyes, a valódi és a talmi mindig, minden körülmények között
egymástól elválasztható minőségek: bármilyeket is választja
valaki, a felelősség egyedül az övé. Vajon csak a kora miatt
van az, hogy a klasszika-filológiában ugyancsak óriásnak
tekinthető Révay József professzor nemhogy őrnagy, de még őrvezető
sem volt Rákosi Mátyás katonai egyetemén? Igaz, ő nem is
kapott sem József Attila-díjat (1952), sem Kossuth-díjat
(1953), mint Devecseri elvtárs. Örülök annak, hogy nem az én
posztom szétválasztani az ocsut és a búzát, hogy nem nekem
kell méricskélnem embertársaim súlyát vagy súlytalanságát,
felbecsülnöm értékét vagy silányságát, mert éppen
Devecseri Gábor esete is mutatja, nem tudnék megbirkózni a
feladattal. Őszintén mondom, nem irigylem Istent az oldás és a
kötés hatalmáért, és hálás vagyok neki, hogy megkímél
bennünket az ítélkezés roppant felelősségteljes, de soha el
nem maradó feladatától.
Szőcs Zoltán
|
