|
 2008.04.04.
Lázadás
a világ tetején
Tibet
romantikus, titokzatos, érdekes ország. De megszállt terület,
kínai gyarmat is egyúttal. Az elmúlt közel két évtizedben a
tibeti ellenállás keveset hallatott magáról – ezért talán
sokan azt gondolták, ez a békés buddhista nép elfogadta
balsorsát, vagy legalábbis erőszakkal nem próbál helyzetén
javítani. Esetleg azért sem, mert talán kilátástalannak ítél
mindenfajta fegyveres ellenállást a hatalmas Kínai Birodalommal
szemben. És íme, a békésnek, belenyugvónak tűnő tibeti nép
most fellázadt. Legutóbb 1989-ben került sor hasonló méretű
zavargásokra, akkor, amikor a szovjet kommunizmus összeomlása
nyomán a kínai rendszer is megroggyant – de csak egy
pillanatra. Az 1989-es tibeti felkelés brutális elfojtásában
kulcsszerepet játszott Hu Jintao, Kína jelenlegi elnöke. Ő
ugyanis akkoriban a kommunista párt tibeti területi bizottságának
élén állt. És éppen március 15-én, vagyis a tüntetések
kirobbanásának másnapján szavazott neki bizalmat újabb öt
esztendőre a Kínai Népi Gyűlés. És most ismét a tibetiek
okoznak számára nehéz perceket. Tibet, bár hazánkhoz képest
hatalmas területen fekszik, szerencsétlenségére nagy
birodalmak között terül el. Indiaiak, mongolok, majd az 1720-as
években a kínaiak vetettek szemet erre a csodálatos országra,
amely általában csak rövid ideig, és csakis akkor tudta élvezni
a függetlenség áldásait, ha a megszálló hatalom meggyengült,
netán összeomlott. Kína a XIX. század folyamán az európai hódítók
befolyása alá került. 1904-ben brit csapatok jelentek meg
Tibetben, és elfoglalták a fővárost, Lhaszát. Ezt követően
azonban a tibetiek és az angolok aláírtak egy békeegyezményt,
amely lényegében független államként ismerte el Tibetet. Kína
nem sokat tehetett. 1912-ben pedig kitört a kínai forradalom, a
császárság megbukott, majd pedig a polgárháború örvénye
ragadta magával a „Mennyei Birodalmat”. Tibet ekkoriban lényegében
élte a saját, önálló életét, ám a külvilágtól mindig is
elzárkózó, magába forduló ország elmulasztotta létezését
elismertetni a nemzetközi közösséggel. Ez nagy hiba volt, habár
az újjáéledő kommunista Kína újabb támadását aligha
lehetett volna megakadályozni. 1950-ben Peking lerohanta és
bekebelezte Tibetet. A kínaiak persze „felszabadításról”
beszéltek. Meg arról, hogy elvitték az „elmaradott, feudális”
országba a „szocializmus áldásait”. Úgyhogy a tibetiek inkább
köszönettel tartoznak nekik. 1959-ben a meghódított ország
lakói azonban fellázadtak. Több mint 80 ezer tibeti esett áldozatul
a harcoknak és a megtorlásnak. Vallási vezetőjük, a dalai láma
pedig Indiába menekült. Mint minden gyarmatosító, megszálló
hatalom, Kína is azt állítja, az uralma alatt álló terület
„modernizálódik”, és „soha nem látott fejlődésen megy
keresztül”. (Ugyanezzel magyarázzák nekünk is, miért kell
szeretnünk a globalizációt, vagyis a „modern gyarmatosítást”.)
2006-ban például megnyílt egy vasútvonal, amely összeköti
Tibet fővárosát, Lhaszát Kína más nagyvárosaival. Peking
azt hangoztatja, a közlekedés fejlesztése jelentősen hozzájárul
a tibeti gazdaság fejlődéséhez. Ez éppen igaz lehet, csakhogy
más is történik: egyre többen érkeznek majd Kína túlnépesedett
területeiről. A kormány hosszú évek óta ösztönzi a
betelepedést, és az új vasútvonal kétségkívül megkönnyíti
a bevándorlást. Márpedig a tibetieknek eszük ágában sincs
kisebbségbe kerülni és beolvadni a saját hazájukban. Szeretnék
megőrizni hagyományaikat és önazonosságukat. Ami azonban a függetlenség
vagy legalább autonómia nélkül elképzelhetetlen. A dalai láma,
miközben elítélt mindenfajta erőszakot, az autonómia mellett
tört lándzsát, mi több, az olimpia zavartalan megrendezése érdekében
is szót emelt. Ez a mérsékelt, viszszafogott álláspont részben
a buddhista vallási előírásokkal magyarázható. Másrészt a
dalai láma alighanem úgy gondolja, a nemzetközi közösség
rokonszenvét nem lehet elnyerni radikalizmussal és az erőszak támogatásával.
Lehetséges. Viszont a világ sajnos mégiscsak akkor figyel oda
valamely nép szenvedésére, ha vér is folyik. Mint történt
most Tibetben. A március 14-én kitört felkelés halálos áldozatainak
száma meghaladja a százat. (Habár a kínai hivatalos források
eleinte csupán 16 halálesetet ismertek be.) Peking számára
rosszabbkor nem is jöhetett volna mindez, tekintettel a közelgő
olimpiára. A kínaiak természetesen azt hangoztatták, hogy a
zavargások előre eltervezett forgatókönyv szerint zajlottak. A
„dalai láma klikkje” áll az események mögött –
mondogatják Pekingben – és a legkevésbé sem véletlenül időzítették
a „rendbontást” az olimpia megnyitását megelőző időszakra.
Hiszen március végén érkezik az olimpiai láng Lhászába. Na
és ha így van? A tibeti népnek joga van harcolni szabadságáért.
Más kérdés, hogy a világ vezető hatalmai némiképp zavarban
vannak. Ami Amerikát és az Európai Uniót illeti, nyilván nem
szeretnék kockára tenni Kínával kiépített kapcsolataikat. Ezért
aztán rosszalló fejcsóváláson kívül másra aligha számíthatunk.
Igaz, Nancy Pelosi, az amerikai képviselőház demokrata elnök
asszonya március 21-én Dharamshalában találkozott a dalai lámával.
Mint mondta, a tibeti válság „kihívás a világ lelkiismerete
ellen”, és felszólította a nemzetközi közösséget, ítélje
el a felkelés erőszakos leverését. Ez szép! Még szebb lenne
azonban, ha az Irak ügyében választóikat rútul becsapó
amerikai demokraták egy kissé magukba szállnának. Az iraki háború
nem „kihívás a világ lelkiismerete ellen”? És a
palesztinok kegyetlen izraeli megszállása, amit Amerika lelkesen
támogat, az vajon összeegyeztethető a „világ lelkiismeretével”?
India, amelynek régóta feszült a viszonya Pekinggel, lágyabb húrokat
penget. Új-Delhiben legalább nem akarnak képmutatónak tűnni,
hiszen ha ők Tibet szabadsága ügyében szót emelnek, akkor bárki
ugyanezt megteheti Kashmír kérdésében. Ahol a népnek szintén
meg kellene adni az önrendelkezés jogát, India azonban erre nem
hajlandó. Peking mindenesetre elszántnak tűnik. „Keményen, a
törvényeknek megfelelően járunk el ezekkel a bűnözőkkel
szemben – jelentette ki Champa Phuntsok, az »autonóm « Tibet
kormányának feje –, az összeesküvés kudarcra van ítélve.”
Miután március 14-én és 15-én komoly összecsapások
zajlottak le a felkelők és a kínai biztonsági erők között,
főként Lhaszában, de másutt is, sőt a tibeti autonóm terület
határain túl is, a hatóságok két nap haladékot adtak a „lázadók”
számára: azok, akik március 17-ig megadták magukat, mentesültek
a büntetés alól. A többiek viszont súlyos következményekre
számíthatnak. A kínai hatóságok közlése szerint a „bűnözők”
18 „ártatlan” embert, valamint egy rendőrtisztet öltek meg,
és sok százra tehető a sebesült rendőrök és civilek száma
is. Továbbá hét iskolát, öt kórházat, 120 lakást, 908 üzletet
és 84 gépkocsit is felgyújtottak a „randalírozók” és
„rendbontók” – legalábbis Peking ezt állítja. Megszólaltak
a tibeti kollaboránsok is: a vallási hierarchiában elvileg a második
helyen álló pancsen láma, akit Peking helyezett hivatalába, elítélte
a „törpe kisebbséget, amelyik emberek életére és tulajdonára
tör”, és támogatásáról biztosította a kínai kormányt.
Ennek persze nincs nagy jelentősége, hiszen a tibetiek szerint
az „igazi” pancsen láma 1959-ben, a tibeti felkelés idején,
6 éves korában „eltűnt”. (Valószínűleg a kínai hatóságok
fogságába került, ha életben hagyták egyáltalán.)
Ugyanakkor Pekingnek mégiscsak óvatosan kell eljárnia, hiszen
szeretné elkápráztatni a világot az olimpián. A játékokat
azonban beárnyékolhatja a tibeti nép szabadságküzdelmének
brutális elfojtása. De ez még nem minden. Tibettől északra
található Xianjing tartomány, ahol is a muszlim ujgurok (akik
talán a magyar nép rokonai!) szintén mozgolódnak. A papíron
autonómiát élvező területre egyre több és több kínai költözik,
és az ujgurok is úgy érzik, immár másodrendű állampolgárokká
válnak szülőföldjükön. Ráadásul nem lehet tudni, nem erősíti-e
a tibeti felkelés erőszakos leverése azokat a tajvani
politikusokat, akik a szigetország függetlenségének kikiáltását
erőltetik. Március 22-én választásokat tartottak Tajvanon,
amelyen a Kínához közelebb álló, és a függetlenséget elvető
Kuomintang párti jelölt, Ma Ying-jeou fölényes diadalt
aratott. Ám a győzelem érdekében kénytelen volt éles
szavakkal elítélni Peking erőszakos fellépését a tibeti
szabadságmozgalom ellen. A vesztes elnökjelölt, a kormányzó
Demokratikus Néppárt színeiben induló Frank Hsieh a kampány
során nem mulasztotta el hangoztatni: Tajvan is könnyen Tibet
sorsára juthat, hacsak nem vágja el véglegesen a szárazföldi
Kínához kötődő szálakat. Ugyanezt akarja Tibet is: elvágni
a Kínához fűződő szálakat. Tajvan persze sokkal jobb
helyzetben van: noha a szigetország lakói maguk is kínaiak, de
nem állnak Peking uralma alatt, és Amerika védelmét élvezik.
Ezzel szemben a tibetiek nem kínaiak, egy sajátos, különálló
kultúrát képviselnek, ugyanakkor mégis a hatalmas Kína megszállva
tartja hazájukat. És senki másra nem számíthatnak, csakis saját
magukra. Harcuk talán sokak számára kilátástalannak tűnik.
De aligha adják föl valaha is. És igazuk van, elvégre reménytelennek
látszó ügyek, kis népek arattak már diadalt elképesztő túlerővel
szemben is.
(Képen:
boncok tüntetnek Kathmanduban Kína ellen)
Zábori László
|
