|
 2008.04.11.
Az
operaszínpad halhatatlan poétája
Az
idő múlása – akaratán kívül – sok szép évfordulóval
ajándékozza meg a zenei világot. Az elmúlt években nemzeti
zenénk két óriása, Bartók és Kodály alakja volt előtérben,
idén a világ összes operaháza ünnepel. 150 évvel ezelőtt,
1858-ban született Giacomo Puccini.
Legyen bátorságunk kimondani: ő az utolsó nagy
operakomponista. Írtak nagyszerű operákat vele egy időben és
utána is, de olyan zeneszerző, akinek egész életét az opera töltötte
be, nem született még egy. Nem lehet őt műfaji egyoldalúsággal
vádolni és hiányérzetünk sem támadhat, hiszen csodás operáinak
összessége egy pálya káprázatos teljességét mutatja. Műveit
több mint 100 éve szünet nélkül műsoron tartják a világ
operaszínpadai; egy Bohémélet vagy Tosca nélkül szegényebb
lenne az emberiség, és az az ország, ahol ezeket nem játsszák.
Puccini népszerűségének oka egyszerű és kézenfekvő Ő az
emberekről írt, és az embereknek. Nem fennkölt, irreális
szituációkat és érzéseket ábrázolt. Verista (vero=igaz)
volt, de ez nem tévesztendő össze nyers naturalizmussal, száraz
realizmussal. Az ő verizmusa az emberi lélek költészete. Legfőbb
eszköze az egyszerűség, természetesség. (Ki tudja, hányszor
írja szerzői utasításként: semplice=egyszerűen.) De ebből
az egyszerűégből mindig kitör a szenvedély vulkánja, az
emberi lélek összetett poézise.
Melódiáinak szépsége, harmóniáinak bizsergető gyönyörűsége,
hangszerelési palettájának káprázatos színskálája rabul
ejtette a közönséget. A közönség, különösen a karzat,
mindenütt rajongott érte. A zeneesztétika, a hivatalos
zenetudomány és kritikusi kar olykor természetesen fanyalgott.
„Puccini hatásvadász.” Ezt a vádat még mai napig is
hallani lehet. De hát a művészetnek nem az a feladata, hogy
hasson? Ráadásul Puccini ezt nem olcsó eszközökkel éri el,
hanem tökéletes mesterségbeli tudással, a sokarcú motívumok
összetartó erejével, a lélek és a zene összerezdülésével.
(Figyeljük meg: a túl szépet nehezen fogadják el. Ami gyönyörködtető,
azt illik leszólni. A szép színész, a szép hangú énekes
mindig gyanús.) Az opera műfajához való kapcsolatát meghatározta
a Milánói Konzervatórium (a neves komponista, Ponchielli volt a
tanára), a Scala közelsége. Minden este ott ült a karzaton,
csodálta a rajongott mestert, Giuseppe Verdit. Amikor először
hallotta az Aidát, extatikus állapotban rohant haza barátaihoz,
és szinte az egész darabot kívülről lezongorázta nekik.
Fiatalságának éveit a Bohéméletben örökítette meg.
De Puccini később, a világhír és a siker csúcsán is megőrizte
bohém természetét. Szenvedély, kirobbanó életkedv, csapongó
rendezett rendetlenség, játékos improvizáció járta át életét.
Amennyire gyűlölte a hivatalos, protokolláris ünnepségeket,
annyira szerette a közvetlen társaságot, a jókedvű barátok
és szépasszonyok közelségét. Szinte előttük komponálta
operáit. Lelkesen figyelő társaság, hatalmas bögre kávé, sűrű
cigarettafüst; ez volt az a poétikus környezet, amelyben a
legszebb melódiák születtek, általában estétől kora
reggelig. Ahogyan fővárosunkat jellemezte, az róla is hű képet
fest: „Szeretem Budapestet; gyönge cigaretta, erős bor, megértő
barátok, elragadó nők.” De talán nem csak ilyen okai voltak
budapesti tartózkodásainak. Nagy barátja volt a magyarságnak,
ugyanúgy, mint néhány nagy elődje (Haydn, Beethoven, ifj.J.
Strauss, Brahms). Operaházunk nagyon gyorsan reagált minden
Puccini-opera születésére, és amilyen gyorsan csak lehetett,
bemutatta azokat. A Maestro közvetlenül a Manon Lescaut bemutatója
után járt először Budapesten, 1894-ben. El volt ragadtatva
Operaházunktól, tetszett neki az előadás; Nikisch Artúrral, a
produkció európai hírű karmesterével nagyon jó barátságban
volt. A közönség – és általában egész Budapest –
rajongott Pucciniért. Minden pesti tartózkodása diadalút volt.
Ha nem volt éppen hivatalos bankett – ami elviselhetetlen volt
számára – kiskocsmákban töltötte az estéket. Mint örök
bohém művész, szívesen barátkozott festőkkel (Szinyei Merse,
Iványi-Grünwald), vagy ha úgy hozta a hangulata cigányzenét
hallgatott a Budapest Kávéházban társaság nélkül, hajnalig,
egy üveg bor mellett.
1906-os magyarországi látogatása a Pillangókisasszonyhoz
fűződik. Az operát a Scala mutatta be 1904-ben, de a Pillangókisasszony
is bekerült a halhatatlan bukások panteonjába a Szevillai borbély,
a Carmen és a Traviata mellé. Itt az ellenségeskedés, vad
intrika működött a siker megakadályozására. A lelki beteg
szerző rögtön átírta operáját, és ez a változat még
abban az évben, Bresciában sikert aratott. Az igazi világhírre
viszont Budapestről repült fel Puccini Pillangója. 1906-ban
Puccini, ha lehet, még jobban meghódította a magyar fővárost
és az Operaházat. Pedig a szenzációra éhes sajtó sokszor
botrányos jelenetekről számolt be az opera előkészületeinek
folyamán. A szerző lázas igényességgel dolgozott, tanított,
korrepetált, rendezett, próbált minden nap szinte reggeltől
estig. Végletes érzelmi világa fűtötte az egész munkát.
Hisztérikusan kiabált, szinte toporzékolt, ha valami nem sikerült
rögtön, – a feljegyzések szerint Máder Rezső karnagy előtt
pisztollyal hadonászott – hogy a következő pillanatokban bocsánatot
kérve, elragadtatásának, dicséretének adjon hangot. Semmi nem
érdekelte, csak a produkció, operájának sikere. A tökéletes
betanításhoz, átformáláshoz egy hétre volt szüksége a
mesternek, ennyivel csúszott a bemutató időpontja. 1906. május
12-én soha nem látott, halott ováció, tomboló siker köszöntette
a Madame Butterfly pesti bemutatóját. A szűnni nem akaró
tapsorkán, a karzat őrjöngése szinte nem engedte le Puccinit a
színpadról; a premier végén számtalanszor hajolt meg az ünneplő
közönség előtt a címszerepet éneklő Szamosi Elzával együtt.
A két napra tervezett budapesti tartózkodásból három hét
lett. Puccini fürdött a főváros rajongásában, jól érezte
magát magyar barátok között. Gróf Bánffy Miklóssal, a későbbi
opera-intendánssal is kiváló kapcsolatot ápolt. A kávéházak
cigányzenéje, a Márvány menyasszony vendéglő – ahol
Szamosi Elza társaságában is vacsorázott – mélyen megmaradt
emlékezetében. Szamosi Elza a maestro kedvelt és csodált
„magyar pillangója”. A Pillangókisasszony és Puccini világkarriert
hozott a magyar énekesnőnek. Szerzőnk mindenhová vitte magával,
Amerikában egy éven keresztül csak ő énekelhette a bemutatókat.
Egyébként az USA hozta Puccini számára is a legnagyobb
protokoll-sikert. A Nyugat lánya bemutatója óriási esemény
volt az Új Világban. A tenor főszerepet Enrico Caruso énekelte;
Puccini később őt hívta a budapesti előadásra is, de
Carusonak kellemetlen emlékei voltak a magyar fővárosról. Volt
egy fiatal magyar tenorista, Környei Béla (a János vitéz
feledhetetlen Bagója), aki – Puccini szerint – feledtetni
tudta a világhírű énekest. Az 1912-es budapesti Nyugat lánya
premierjét a hivatalos kritika is magasztalta. Puccini sikerekben
úszott Bécsben – ott az a Jeritza Mária énekelte Minnie-t,
aki nálunk is kedvelt sztár volt – és Budapesten. Itt
újra együtt dolgozhatott felfedezettjével, Szamosi Elzával.
A Triptichont (Köpeny, Angelica nővér, Gianni Schicchi)
követte a maestro hattyúdala, a Turandot. Puccini itt átváltott
a „mesebeli idők” horror-fantasztikumába. Az ízig-vérig
verista szerző nem tudta túltenni magát a valószínűtlen
szituációkon. Miután kedvenc szereplője, Liu a történetben
meghalt, képtelen volt befejezni az operát. Érdekes, hogy
Puccini mindegyik hősnőjébe valósággal szerelmes volt. Az önmagát
felőrlő életmód, dohányzás betegségbe, gégerákba sodorták
a nagy maestrot; 1924-ben meghalt. A Turandot premierje csak addig
hangzott el, ameddig Puccini megírta. A bemutató karmestere,
Arturo Toscanini ekkor letette a pálcát, egy mondattal, zokogva
megemlékezett a Halhatatlanról, majd mindenki elhagyta a színházat.
A kis fuvola és a nagybőgő öt oktávnyi esz-hangja keretül
szolgál egy csodálatos életpályának, elbúcsúztatva az
operaszínpad utolsó géniuszát.
Medveczky Ádám
|
