vissza a főoldalra

 2008.04.18. 

Vonakodó szövetségesek

A NATO 1949-ben azzal a szándékkal jött létre, hogy Nyugat-Európa demokráciái védekezzenek a szovjet veszedelem ellen. Mostanra azonban a katonai szövetség nyíltan agresszív, hódító, gyarmatosító erővé változott. Hiszen nézzük csak meg, melyek voltak az április 2. és 4. között lezajlott bukaresti NATO-csúcsértekezlet legfontosabb témái? Mindenekelőtt Afganisztán ügye került terítékre. Hogyan lehetne végre ezt a szerencsétlen közép- keleti országot teljesen és véglegesen leigázni? – ez volt a legfőbb kérdés. Ugyanis, minő meglepetés, az afgánok ellenállnak a hódítóknak. Mégpedig egyre eredményesebben. Pillanatnyilag az USA, illetve a NATO csatlósaként funkcionáló kabuli rezsim, valamint a megszálló erők az ország területének alig 30%-át birtokolják. De őnekik ez kevés, többre vágynak. Mi hát a megoldás? Nem fogják elhinni, de a NATO nagyokos vezetői meglelték erre a roppant bonyolult kérdésre is a választ: több katonát kell odaküldeni! Igen ám, de a provinciák kormányzói nemigen lelkesedtek az ötletért. Több ezer katonára lenne szükség, ehhez képest legfeljebb néhány száz főt ajánlottak fel a vonakodó szövetségesek. Akik egyébként is egyre kevésbé látják értelmét az afganisztáni háborúnak. Arról nem beszélve, hogy a győzelembe vetett hit is régen elszállt már – Európában biztosan, de immár Amerikában is. Ugyanakkor abbahagyni sem lehet ezt a hiábavaló öldöklést, mert hát micsoda szégyen, hogy a világ legerősebb hatalma, háta mögött a világ legerősebb katonai szövetségével, nem képes dűlőre jutni az afgán szabadságharcosokkal. Akik eddig a történelem folyamán minden elnyomójukat kiűzték földjükről. Legutóbb a szovjet agresszorokat futamították meg. Csodálatos emberi és katonai teljesítmény, ismerjük el. Aztán szóba került még Pakisztán is, amely kulcsfontosságú országnak számít a világhódítók számára. A NATO-csúcs résztvevői elhatározták tehát, hogy fokozzák az iszlamabadi rendszernek nyújtott anyagi és katonai segély összegét, amely egyébként így is irdatlanul hatalmas volt már. De most a tagállamoktól is több odaadást várnak a csatlós rezsimek támogatása terén. Hiszen Pakisztánban is megvetette lábát az ellenség – vagyis az al-Kaida és a tálibok –, és ez tűrhetetlen. Iszlamabad nem eshet el, mert fontos stratégiai helyen fekszik, ráadásul atomfegyvere is van. „Ami nem kerülhet a terroristák kezébe.” Mert hát csakis az amerikaiak illetve hű barátaik kezében lehet biztonságban az atombomba. A többiek megbízhatatlanok, őrültek, vagy egész egyszerűen semmire való, méltatlan népek. Némi gondot jelent, hogy az új pakisztáni kormány inkább egyezkedne a „terroristákkal”, de majd nyilván jobb belátásra bírják a nemrég hatalomra jutott iszlamabadi vezetést. Esetleg némi pénzzel, vagy modern fegyverekkel. Ha pedig Barak Obama lesz a következő amerikai elnök, ő bizony nem fog totojázni, hanem jól megbombázza a „terroristákat” Pakisztánban is. Hadd hulljon a férgese. A NATO-államok vezetői beszéltek még a rakétavédelmi rendszer tervezett telepítéséről is. Hogy kitől kellene megvédeni Európát? Nos, pillanatnyilag aligha kell tartani egy orosz, vagy éppen egy iráni támadástól. Irán viszont sokkal inkább tarthat Amerika és a NATO agressziójától, hiszen hónapok óta mást sem hallunk, mint a Teherán címére küldözgetett fenyegetőzéseket. Egyébként is, ha kitör a háború, a perzsa állam valószínűleg a közel-keleti amerikai bázisokat veszi majd célba, és semmi esetre sem az európai célpontokat. Ami pedig Oroszországot illeti, teljes joggal érzi fenyegetve magát. A Szovjetunió összeomlásakor mintha arról lett volna szó, az észak-atlanti szövetség nem terjeszti Kelet felé a határait. De azután az egykori szovjet tömb országai mind csatlakoztak a NATO-hoz, most pedig immár Ukrajna és Grúzia is a tagság után ácsingózik. Csoda-e, ha Oroszország fenyegetve érzi magát? Putyin erőteljes fellépése végül is eredményesnek bizonyult: a katonai szervezet kibővítésének ügye egyelőre lekerült a napirendről. Az orosz államfő azzal fenyegetőzött, hogy nukleáris fegyvereit Ukrajnára irányítja, amennyiben egykori csatlósa az észak-atlanti szövetség tagjává válik. Ám az európaiak nyilvánvalóan nem szeretnék tovább élezni amúgy is kissé feszültté vált kapcsolataikat Moszkvával. Már csak azért sem, mert az energiaellátás biztonsága immár részben Oroszországtól függ. De alighanem Washington is rájöhetett, nem célszerű az oroszokat felhergelniük. Hiszen szükség lehet jóindulatukra az iraki és afganisztáni mocsárban megrekedt amerikaiaknak. Sőt, Moszkva borsot törhet az USA orra alá Irán ügyében is. Ezért aztán Washington a bővítés kérdésében visszakozott. Nem jelöltek meg semmilyen határidőt, „menetrendet” Ukrajna és Grúzia számára. Ezzel szemben Putyin nem tudta megakadályozni a nyugati hatalmakat abban, hogy elismerjék Koszovó függetlenségét. A nyomatékos orosz figyelmeztetések ellenére a rakétavédelmi rendszer telepítését is elhatározták Lengyelország és Csehország területén – habár ebben a kérdésben még további megbeszéléseket helyeztek kilátásba. Ennek ellenére Grúzia és Ukrajna felvételének megtorpedózása az orosz külpolitika jelentős sikereként értékelhető. Persze lehet, a nyugati katonai szövetség vezetői sem bánkódnak túlságosan, hiszen minél több tagállammal bővül a NATO, annál kevésbé lesz hatékony. Viszont most sem sikerült tisztázni a kulcskérdést: végül is mi a NATO szerepe a mai „globalizálódó” világban? Persze elmondták a szokásos közhelyeket a „terrorizmus elleni harcról”, de talán jobb, ha nem mondanak semmit. Elvégre kínos lenne kimondani: a NATO egyre inkább az amerikai világbirodalom terjeszkedését elősegítő, a meghódított illetve behódolt tartományoktól egyre több pénzt és katonát behajtó agresszív katonai szövetséggé válik. Igaz, a tagállamok nem túl lelkesek, és a mostani csúcson sem voltak hajlandók hadi kiadásaik jelentős növelésére ígéretet tenni. És ezen aligha lehet csodálkozni. Hiszen kiváltképp az észak-atlanti szervezet kötelékébe tartozó kisebb, szegényebb országoknak ugyan miféle érdeke fűződik az amerikai birodalom terjeszkedéséhez? A birodalom fenntartása egyre több és több pénzbe kerül, miközben a tagállamok függetlenségüket jórészt elvesztették, gazdasági fejlődésük pedig elakadt. A hódító hadjáratok, amelyeket Washingtonban „terrorellenes háborúnak” neveztek el, iszonyú összegekbe kerülnek, Európának azonban nemigen hajtanak hasznot. Mi végre lenne hát a lelkesedés?

Zábori László