vissza a főoldalra

 2008.04.18. 

A slágerfejedelem

Poór Péter, a magyar zenei paletta egyik legsokoldalúbb művésze 1944. szeptember 20-án született Budapesten. A Magyar Televízió 1967-es táncdalfesztiválján tűnt fel, és lett egyik napról a másikra népszerű énekes. Persze ezt komoly tanulás előzte meg; zongora és hegedűtanulmányok után 17 éves korától a híres operaénekesnő, Németh Anna növendékeként klasszikus éneket tanult, de mivel első sikereit táncdalokkal aratta, ez a műfaj eltérítette az operától. Felvételt nyert a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójába, ahol Balassa P. Tamás irányítása alatt képezte tovább magát. A fesztiválsiker után a magyarországi fellépéseken kívül végigturnézta Európa legtöbb országát. Rangos nemzetközi fesztiválokra kapott meghívást, és mindenütt vagy az első díjat, vagy a közönségdíjat nyerte meg. (Szófia, Berlin, Moszkva, Drezda, Lipcse, stb…) Ontotta a slágereket, számos sikeres lemeze jelent meg, melyek közül a Fekete vonat aranylemez lett; egyébként ez mindmáig az egyik legnagyobb számban eladott magyar hanglemez. Már népszerű énekesként 1974-ben elvégezte a Színművészeti Főiskola operett-musical szakát Vámos László osztályában, majd három-három évig a Szegedi Nemzeti Színház, ezt követően a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. Színházi pályafutása hat éve alatt számos főszerepet játszott el sikerrel operákban, operettekben és musicalekben. Később a színházi kötöttségek már gátat jelentettek számára, így a színház világából kilépve elsősorban külföldi szerződések vártak rá. Három különböző évben volt a világhírű berlini Friedrichstadtpalast sztárja, 1980 óta gyakran turnézik Kanadában és az USA-ban. Vendégművészként ma is gyakran lép fel a Magyarország határain kívül élő magyar közönség előtt is. (Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Bácska.) Az évtizedek során népszerűségét töretlenül megőrizte; 1996-ban ismét egy aranylemezt vehetett át Szent karácsony éjjel c. albumáért, amely minden idők legsikeresebb magyar karácsonyi lemeze lett. 1998-ban állami kitüntetésben részesült: a magyar kultúra külföldön való terjesztéséért megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet.

 -Milyen családi háttérrel indultál neki a világnak? Felmenőid közt voltak énekesek, művészek?

 -Családtagjaim közül nagyon sokan amatőr muzsikusok voltak. Egy nagy családban nőttem fel, mert a II. világháború után egy hatalmas lakásban velünk laktak anyai nagyszüleim és anyukám húgának szűkebb famíliája is. A család összes nő tagja remekül zongorázott, édesapám, aki gépészmérnök volt, nagyon jól hegedült, és mindenki énekelt. Minden akkori nótát, slágert, operettet ismertek, így nagy házi koncerteket tartottak.

 -Édesapád nyomdokait követve kezdtél el hegedülni?

 -Igen, de először zongorázni tanultam. Nővéremet egy kitűnő tanárnő tanította, így én is kedvet kaptam ehhez a hangszerhez. Sajnos Paula néni, a zongoratanárnő meghalt, s ezután egy állami zeneiskolában tanultam tovább. Ott nagyon rövid idő alatt megutáltatták velem a zongorát. Egy ideig csellóztam, majd apám javaslatára áttértem a hegedűre. Ezt a hangszert hat évig tanultam.

 -Mégsem az instrumentumok mestere lettél. Ki tanácsolta, hogy klasszikus éneket tanulj?

 -Nagyapám. Egyszer egy népdalt énekeltem nővérem zongorakísérletével. Erre nagyapám összecsapta a kezét, s azt mondta: ennek a gyereknek gyönyörű hangja van. Hittem neki, és attól kezdve állandóan énekeltem. Csak később, amikor magnóról meghallgattam gyerekkori felvételeimet, állapítottam meg, hogy a fenti kijelentés csupán nagyszülői elfogultságból eredt. De nem lehettem tehetségtelen sem, mert idővel az összes iskolai ünnepségen én voltam a szóló énekes. Mindenki úgy ismert, mint az iskola énekesét. Tizenhét éves koromban kezdtem el énekelni tanulni. Eleinte egyik tanártól a másikhoz mentem, mert egyiket sem éreztem hasznosnak. Végül rátaláltam az „igazira”, Németh Annára, a kor híres operaénekesére és énektanárára. Olyan Európa-hírű énekesek kerültek ki a keze alól, mint Misura Zsuzsa, az Operaház drámai szopránja, vagy Várhelyi Endre, a legendás basszista. Németh Anna nem csak tanárként, de emberként is fantasztikus volt.

 -A művésznő operaénekesnek akart képezni?

 - Nem, ő csak jó énekest akart belőlem faragni. Szerinte a hangképzés szempontjából mindegy, hogy milyen műfajt éneklünk. Először az éneklés alapjait kell megtanulni. Kezdetben operaénekesnek készültem. Több operaáriát tanultam meg. Lírai, magas bariton hangom volt. Így tudtam a Faust, az Álarcosbál, a Don Giovanni, a Trubadúr, a Figaro házassága, s a Traviata bariton áriáit. Aztán az élet eltérített erről az útról, mert első sikereimet táncdalénekesként arattam. Mint minden zenerajongó tizenéves, én is az Ifjúsági Parkba jártam szórakozni a hatvanas évek elején, ahol az egyik állandó fellépő Bergendy István együttese volt. Énekesi pályafutásom itt kezdődött. Bergendy Pista egyszer bemondta a mikrofonba, hogy lehet jelentkezni fiataloknak, akik énekelni szeretnének az együttessel. Rengeteg fiút és lányt meghallgattak, és végül három Pétert választottak ki: Kozák Pétert, Máté Pétert és engem. Tehát az Ifjúsági Parkban a Bergendy-zenekarral énekeltünk együtt. Egy középiskolás fiú ezrek előtt énekelhetett, ráadásul óriási sikerrel. Nagyon boldog voltam.

 - Ekkor már tanultál a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójában is?

 - Még nem. Húsz éves lehettem, mikor oda felvettek. Balassa P. Tamásnál tanulhattam, aki zseniális muzsikus, szeretetre méltó ember és kitűnő tanár volt. Rengeteget köszönhetek neki. Aki elvégezte ezt a stúdiót, azzal a Rádió már felvételeket készített. A Tánczenei Stúdió révén kerültem be az 1967-es táncdalfesztiválba is. Felvételt hirdettek fiatal énekesek számára. Ha jól tudom kétezer embert hallgattak meg, s 30-as csoportokban hívták be a fiatalokat a próbafelvételre. Pont előttem énekelt egy nagyon tehetséges fiú. Bosszankodtam is, hogy ez a srác milyen jól néz ki, és jól énekel, és biztosan be fogják választani a táncdalfesztiválra. Aznap abból a csoportból két embert választottak be, az előttem éneklő Szécsi Palit és engem. A fesztiválsiker után hihetetlen mennyiségű meghívást kaptam külföldről.

 -A tánczenei stúdióban mozgást, mimikát is lehetett tanulni?

 -Arra nem volt lehetőség. A táncdalfesztiválon a mozgást mindenki „magából hozta”. Még instrukciót sem kaptunk arra, hogyan mozogjunk a dalok éneklése közben.

 -Voltak olyan példaképeid, akiket ha nem is hangban, de megjelenésben, mimikában utánoztál?

 -Érdekes: de nem utánoztam senkit. Fő példaképem a magyarok közül Németh Lehel volt. Akkor még nem ismertem személyesen, csak jóval később Kanadában találkoztam vele. Ő addigra már disszidált. Egy kanadai turné alkalmával találkoztam montreali magyarokkal. Tőlük érdeklődtem Németh Lehel felől. Azt mondták, hogy minden „magyar zenei koncertet” meg szokott látogatni, de most – nem tudni az okát – nem jött el. Visszamentem a turné „bázisára”, Torontóba. Egy nap a szállodai szobámban csengett a telefon, s a vonal másik végén Németh Lehel beszélt. Attól kezdve naponta - telefonon keresztül- órákat beszélgettünk Lehellel. Megígérte, hogy eljön az egyik fellépésemre, de betegség miatt lemondta. Azt ígérte: ott lesz a búcsúestémen. Eljött, sőt sikerült rábeszélnem arra, hogy 25 év után újra kiálljon a színpadra, s énekeljen. Fellépett a búcsúestémen, így a műsor – a siker miatt – négy órával hosszabb volt a tervezettnél. Ezt követően sírig tartó barátságot kötöttem Németh Lehellel.

 -Együtt robbantál be a közéletbe Máté Péterrel és Szécsi Pállal. Sosem volt köztetek szakmai féltékenység?

 -Máté Péterrel ilyesmi fel sem merülhetett, annyira eltérő egyéniségek voltuk; nem lehetett összehasonlítani bennünket. A sok közös fellépés során nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nem véletlen, hogy Péter élete két utolsó szerzeményét éppen nekem írta. Szécsi Palival, akivel hasonló zsánerűek voltunk, egy kissé rivalizáltunk egymással. Szerettük volna a másikat „túllicitálni.” Ezt nem lehet szakmai féltékenységnek nevezni, hiszen nagyon jó barátok voltunk. Együtt jártunk szórakozni, a turnékon egy szobában aludtunk, s mindig egymásnak mutattuk be először legújabb számainkat. Jóindulatúan, és konstruktívan bíráltuk a másik alakítását. Nagyon sokat tanultunk egymástól. Akkoriban mindenki elfért ezen a pályán, így nem dominált az irigység.

 -Miért döntöttél úgy, hogy már befutott énekesként jelentkezz a Színház-és Filmművészeti Főiskolára?

 - Egy turnéról hazatérve kollegáimtól hallottam, hogy elindult a főiskolán egy operett-musical osztály, melynek Vámos László a vezetője. Felkeltette az érdeklődésemet a dolog, mert táncdalénekesként színészi eszközöket is szerettem volna felvonultatni műsoromban. Bementem a főiskolára, ahol Vámos tanár úr nagyon kedvesen fogadott. Azt mondta: járjak be a színészi mesterség órákra, s amit azokon tanulok, amit onnan ellesek, az az enyém. Mivel az osztályban több volt a lány, mint a fiú, így bevontak néhány jelenetbe. Így aktív résztvevője lettem ezeknek az óráknak. Vámos László látta, hogy nem vagyok tehetségtelen, így azt javasolta, hogy járjak be a többi órára is és vizsgázzak le az osztály hallgatóival együtt. Tehát bekebelezett a főiskola.

 -Ezt követően vidéki színházakhoz kerültél. A fővárosban nem kapkodtak érted?

 -Nem, mert Pesten a bonviván szerepkör telítve volt. Hívtak Győrbe és Kecskemétre, de én Szegedre mentem le. Éppen Németh Annánál voltam énekórán – vele táncdalénekesként sem szakadt meg a kapcsolatom – amikor belépett a terembe Lengyel Ildikó, a Szegedi Nemzeti Színház operaénekesnője. Szóba került, hogy melyik vidéki teátrumban énekeljek. Ildikó Szegedet ajánlotta. Tudtam, hogy ott egy rendkívül nívós zenés társulat működött Vaszy Viktor karmester vezetésével. Pár nap múlva kaptam onnan egy táviratot, hogy menjek le próbaéneklésre. A színházban a legelső ember, akivel találkoztam, Vaszy Viktor volt. Karon fogott, s felkísért a színpadra. Csala Benedek, a győri színház későbbi kiváló karmestere kísért zongorán. Mozart Figarójából énekeltem az első áriát, majd Valentin imáját és Renato áriáját az Álarcosbálból. A nézőtéren Vaszy Viktoron kívül Giricz Mátyás, a színház igazgatója és Horváth Zoltán főrendező figyelte előadásomat. Ahogy befejeztem az éneklést, Vaszy közölte, hogy örülne, ha leszerződnék Szegedre. Megkérdezték: mennyiért jönnék le hozzájuk? Kezdő voltam, ráadásul nem is ebben a műfajban voltak eddig sikereim, így nem mondtam nagy összeget. Az igazgató ezt megduplázta. Ilyen sem fordult velem elő többet…Bedobtak a mély vízbe: legelső szerepem Malatesta doktor volt Donizetti: Don Pasquale c. operájából, amely technikailag az egyik legnehezebb bariton szerep. Malatestát Budapesten akkoriban Melis György és Bende Zsolt énekelte. Szegeden sokan féltettek ettől a szereptől, azt hitték, hogy zöldfülű táncdalénekesként nem tudok megbirkózni a feladattal. Nem lett igazuk. Persze nem tudták, hogy valójában operaénekesnek készültem. Gregor József, Berdál Valéria és Réti Csaba voltak a partnereim. Megálltam a helyem, s az előadásnak is óriási sikere lett.

 -Ezt követően operettekben is énekeltél.

 -Jött egy vendégrendező a színházhoz, Szász Károly, akinek javaslatára kipróbáltak az operett műfajában is. Megkaptam a Mágnás Miska bonviván szerepét: Baracs mérnököt. Ez annyira jól sikerült, hogy én lettem a színház bonvivánja.

 -Baritonistaként?

 - Az operairodalom magas bariton szerepeit énekeltem el, így nem kellett transzponálnom sem. Később kaptam igazi tenor operett-szerepeket is, ilyen volt a Víg özvegy Rosillonja. Ez azért nehéz, mert végig magas hangfekvésben kell énekelni.

 -Miért mentél át Miskolcra?

 -Bejelentették: három évig felújítás miatt bezárják a szegedi nagy színházat. Erre – ismerve a magyar viszonyokat – azt mondtam: lesz abból még tíz év is. Igazam lett. Nem volt hozzá kedvem, hogy mozikban, kis kultúrházakban lépjek fel a zenés társulattal, így Miskolcra mentem. Akkor Illés István volt ott a főrendező, aki operett bonvivánnak hívott át. Ígérték, hogy lesznek operaelőadások is, de végül ezt nem sikerült megvalósítaniuk. A lényeg: három évig egy kiváló társulatban dolgozhattam.

 -Valóban a színházi kötöttségek miatt hagytad el Thália szentélyét?

 - Egyrészt egy olyan meghívást kaptam a világ egyik legnagyobb revüszínházába, a berlini Friedrichstadtpalast-ba, amit nem utasíthattam vissza, hiszen ez hatalmas kihívást jelentett. Németeknek kellett német nyelven műsort adni. A miskolci színháznál pedig problémát jelentett, hogy igen alacsony gázsiért dolgoztattak. Viccesen fogalmazva: annyit dolgoztam, hogy nem értem rá pénzt keresni. Az említett három évet követően kifúrták a színház igazgatóját, Sallós Gábort és a főrendezőt is. Helyükre olyanok érkeztek, akikkel – úgy éreztem- a színház nem előre ment, hanem hátra. Ez a döntésem szakmai oka. Az anyagi rész: kiszámítottam, hogy Miskolcon négy év alatt keresnék annyit, mint Berlinben két hónap kemény, de izgalmas munkával. Így otthagytam a színházat. Berlint követően egy varázsütésre megnyílt előttem a külföld kapuja. Nagyon sok helyre hívtak meg: Kanadába, USA-ba, Ausztráliába, s még sorolhatnám. Olyan jól sikerültek az első vendégszereplések, hogy egy „turné-lavinát” indítottak el.

 -Több nyelven beszélsz, énekelsz. Ez azt is jelenti, hogy pl. a Fekete vonatnak megvan az olasz verziója is?

 -Annak pont nincs meg, de orosz nyelven Koós Jani a hajdani Szovjetunióban is slágert csinált belőle. A Piros tulipánt és az Utánam a vízözönt elénekeltem angolul és németül is. Volt egy olyan dalom, melynek címe: Én mindig poórul járok. Erre írtak egy német szöveget, így a mű a hajdani NDK-ban is sláger lett. Tehát német énekesek is előadták dalaimat.

 -Felvidéken, Erdélyben, Bácskában és Kárpátalján is felléptél. A határon túli magyarok másképp reagáltak dalaidra, mint az anyaországiak?

 -Nem jellemző. Egy kicsit azért voltak lelkesebbek – főleg 1990 előtt – a kinti koncerteken a határon túli magyarok, mert pl. Bácskába, Erdélybe elég ritkán jutottak ki az anyaországi művészek műsorai.

 -Olvastam: mostanában nem vállalsz tengerentúli fellépéseket. Ez igaz?

 - Igaz is, meg nem is. Már nem vonzanak az óceánon túli koncertek, de néha engedek a „kedves erőszaknak”. Idén is kimegyek Ausztráliába, pedig már nem éri meg. Bizonyára meglepően hangzik, de nem zökkenő-és stresszmentes egy ilyen turné. Egy nagyon kemény munkáról van szó, amit sok kellemetlenség és kevés alvás kísér. Tavaly az USA-ban turnéztam. Egy vancouveri sikeres műsor után éjjel egy órakor kellett elindulni, mert másnap onnan 1200 km-re volt a fellépés. Úgy érkeztünk meg a Sziklás-hegység havas útjain keresztül Edmontonba, hogy máris fel kellett lépnünk. Már jobban szeretek tanítással foglalkozni, mint külföldön turnézni. Azért vállalok el mégis ilyen utakat, hogy viszontlássam tengerentúli barátaimat.

 -Igaz, hogy tehetségkutatással is foglalkozol?

 -Elég sokan keresnek meg azzal, hogy hallgassam meg gyermeküket. Ekkor tanácsot adok, hogy érdemes-e taníttatni a gyereket, s ha igen, akkor konkrétan mire. Tanítok is, de csak olyan fiatalokkal foglalkozok, akikben látok tehetséget. Tanítványaim közül néhányan biztos, hogy valamikor sztárok lesznek.

 -Mit jelentett a ’70-es, ’80-as években, s mit most sztárnak lenni?

 -A fogalom ugyanazt jelenti minden időben, a körülményekben vannak eltérések. Amikor elkezdtem a szakmát, s bekerültem a köztudatba még egyetlen egy tv volt, a Magyar Televízió. Ma már rengeteg csatorna közül lehet választani. Akkor, aki az MTV egyik műsorában valami kiválót tudott alakítani már sztárnak számított. Emlékszem, a tv-nek köszönhetően egy-egy dalom órák alatt közönségsiker lett.

 -Azt látom, hogy néha egy-két nagyobb kereskedelmi csatorna egy adott műsorával sztárt csinál valakiből, ám egy év múlva az illetőről még mínuszos hír sem jelenik meg a lapokban.

 -Igen, mert csak tehetségkutatással foglalkoznak, s nem tehetséggondozással. Ráadásul – tisztelet a kivételnek - az ilyen műsorokkal a nézettség növelése a cél, s nem a klasszikus értelemben vett tehetségkutatás. A néző izgul egy-egy versenyzőért, a bulvársajtó is erről cikkez, sms-eket lehet beküldeni az adásba. Ez egy kiváló üzlet. Hirtelen sztár lehet az, aki megnyer egy ilyen versenyt. Meddig? Egy évig. A következő évben egy újabb vetélkedő újabb sztárt szül, s így „pünkösdi sztárságról” beszélhetünk. Az előző év felfedezettje már senkit sem érdekel.

 -Zenés szórakoztató műsorok szerkesztőjeként is tevékenykedsz. Televízióról van szó, vagy zenés produkcióról?

 -A Budapest Tv-ben minden hónap második szombatján van egy kétórás műsorom, melynek én vagyok a szerkesztő - műsorvezetője. A műsorban teret adok olyan művészeknek is, akik a maguk területén kiválóak, mégis ritkán kerülnek képernyőre.

 -Lesz-e újabb Poór Péter -CD?

   -Nem. Egy CD kiadása mindig üzleti vállalkozás. Ma, mikor az internetről nagyon sok dal letölthető, nem éri meg CD-kkel a piacra lépni. Jelenleg tíz lemezem van a közforgalomban, de sajnos ritkán lehet ezeket megkapni. Az újabb hanghordozók mindig kiszorítják a régieket, s egy bolt vezetője arra is törekszik, hogy a reklámozott termékeket árusítsa.

 -2007-ben voltál 40 éve a pályán. Megünnepelted?

 -Nem, mert nem volt rá időm. Idén – bár most sem vagyok időmilliomos – barátaim, kollegáim unszolására összeállítottam egy jubileumi gálaműsort, melyet április 27-én, vasárnap, 17 órakor láthatnak, hallhatnak az érdeklődők a XVI. kerületi Erzsébetligeti Színházban. A produkció közreműködői: a kibővített Formula 6 együttes, Harangozó Teri táncdalénekesnő és Nagy Ibolya, operettprimadonna. Remélem, hogy jól fogják magukat érezni az igényes szórakozás kedvelői, s a gyönyörű slágerek szerelmesei.

 (Fekete-fehér képünkön: O.Straus: Varázskeringő c. operettjében.)

 Medveczky Attila