|
 2008.04.18.
Szobrok
és bámulók
Budapest-Terézváros
önkormányzatának a feloszlatás szélén táncoló, velejéig
korrupt – és természetesen szocialista – vezetősége, amint
az várható volt az efféle kelet-európai demokráciákban, megőrizte
pozícióját. Lopnak, tarolnak, átjátszanak, ügyeskednek,
egyre több a kérdőjel szakmainak minősített döntéseik mögött,
de egyvalami kétségbe nem vonható: ők a kerület góréi. Én
ugyan nem ott lakom, de a közelben, ezért gyakran átmegyek a
Liszt Ferenc téren, és mindig elfog valami rossz, hideg érzés:
féltem Ady szobrát. Ez a kiváló, patyolatlelkű önkormányzati
elit ugyanis korábban többször jelezte, a tér korszerűsítésének
jegyében „az oda nem illő” Ady-szobrot eltávolítja, és
– vagy a helyére vagy a közelébe – Rejtő Jenő egész
alakos szobrát állíttatja fel. Rémálom. Mit ad Isten, a
napokban, amint a magam szánalmas módján, félig vakon ízlelgetve
a látottakat, ballagtam hazafelé, a tér Zeneakadémia felőli végén
felfigyeltem egy mozdulatlanul álló férfira, és mert gyanúsan
mozdulatlan volt, logikailag jöttem rá arra, amit alulteljesítő
látószervem nem nyilvánvalósított azonnal: ez egy új szobor!
Csak nem Rejtő Jenő? – kérdeztem magamtól, némileg örömmel,
mert ha az, akkor nem veszélyezteti többé Adyt. Tévedtem, Ady
továbbra is veszélyben van, mert az új szobor – a Liszt
Ferenc téren, a Zeneakadémia közvetlen közelében, a Dohnányi
utca sarkánál – sosem találnák ki, ezért elárulom – József
Attilát ábrázolja. Szerencsére ez oda is van írva, mert én
amúgy Babitsnak néztem volna, hiszen egy József Attilánál kétszer
idősebb férfiút ábrázol. Valószínűleg ilyen lehetett idős
korában ama híres-titokzatos József Áron, a papa. De igaza van
a kedves olvasónak: elég legyen a szellemeskedésből, hiszen
minden művésznek elvitathatatlan joga az egyéni látás, a sajátos
interpretálás: ha szobrászunk ilyennek látja József Attilát,
jól tette, hogy ilyennek ábrázolta. Az egész szoborügyet más
irányból szeretném megközelíteni. A szoborállítás –
illetve eltávolítás – mint gesztus, azt hiszem, az ókori
antik világtól napjainkig bezárólag elsősorban politikai –
vagy ha úgy tetszik, hatalmi – döntés következménye. A művészeti
szempont másodlagos. Gyanítom, az összes művész közül a
szobrász a legkiszolgáltatottabb a hatalomnak: tevékenysége drága,
komoly anyagi vonzatai vannak, de még komolyabb politikaiak és
jogiak. Csak az a művész tud nagyot alkotni, aki megrendelést
kap tőlük, csak olyasvalakit önthet bronzba, akit a hatalmi
elit elfogad, és csak akkor állíthatja fel közterületen, ha
ahhoz minden létező engedélyt már megkapott. Ezért aztán
nagyon könnyű elgáncsolni a nem kívánt szobrok utcai jelenlétét.
Hosszasan sorolhatnám azon XX. századi politikusokat, költőket,
művészeket, írókat, akiknek szelleme, jelentősége, súlya
nagyon is indokolna egy fővárosi, köztéri szobrot, de az a
fenti rostán csak nem tud átmenni. Csak kapásból néhány:
Prohászka Ottokár, Márton Áron, Szabó Dezső, Németh László,
Karácsony Sándor, Horthy Miklós, Bethlen István, Herczeg
Ferenc, Rákosi Viktor, Sinka István, Nyírő József stb., stb.,
stb. Itt jegyezném meg, hogy minden idők legnagyobb magyar
zsenijének, A Magyar Költőnek, Adynak is csak ez az egy
valamirevaló köztéri szobra van, itt, a Liszt Ferenc téren, de
ez is veszélyben. Emlékeztetnék rá, hogy a rendszerváltozás
tüzében Bajcsy-Zsilinszky kapott egy méltó bronzszobrot az
Erzsébet tér szögletében, de – természetesen
politikamentesen, kizárólag a korszerűsítés, a parképítés
szempontjai miatt – rövid időn belül eltávolította az illetékes
önkormányzat. Nem tudom, hova vitték, mindenesetre el a szemünk
elől. Most viszont kaptunk a terézvárosi önkormányzattól egy
szép, új „Attilát”, merthogy ő csak egyszerűen Attila ám
azoknak a szociknak, akik ideállítatták. Hogy mi bajom van József
Attilával? A költővel semmi, a baloldali idollal, amit csináltak
belőle, annál több. Kezdjük talán azzal, hogy József Attila
azon kiemelt személyiségek exkluzív csoportjába tartozik,
melynek több mint elég szobra látható az országban. Rajta kívül
ilyen még Radnóti, és például Wallenberg, de vélelmezem,
hogy a legtöbb szobra mégiscsak Attilának van. Most már a
Liszt Ferenc téren is van egy. Meg lehet nézni, s közben el
lehet merengeni azon, hogy régen, az antidemokratikus,
kakastollas Horthy-fasizmus idején milyen nehéz volt a szegényember
élete, milyen remény nélküliség és kifosztottság jellemezte
az országot… Csakhogy mindez már nagyon régen volt. A
napokban az ECHO tévé Elátkozott szabadság című műsorában
Bíró Zoltán, Csurka István, Für Lajos és Pozsgay Imre beszélgettek
a rendszerváltozás eseményeiről. Itt hangzott el az a nagyon lényeges
megállapítás, amelyet én merek alkalmazni az új József
Attila-szobor megjelenésére is. Ennek lényege az, hogy a
rendszerváltozás csak részben tekinthető politikai, közjogi
átalakításnak, és ha az emberek tudatában, világnézetében,
értékrendjében minden a régi marad, valójában nem megy végbe
a rendszer változása. Mint ahogyan nem is ment. Ha a mai önkormányzatokban
ugyanazok ülnek, ugyanaz a felfogás és reflex érvényesül,
amely az ’50-es,’60-as, ’70-es évek fullasztó áradatában
mást se csinált, csak József Attila-, Radnóti- és
Wallenberg-szobrok felállítására adott engedélyt, ugyan már
miért, és honnan a csudából lenne képes annak a döntésnek a
meghozatalára, hogy ma egy Szabó Dezső – (esetleg egy Babits,
egy Juhász Gyula, egy Tóth Árpád, egy Áprily Lajos vagy Ábrányi
Emil) -szobrot rendeljen közterületre, közpénzből a köz javára?
Ezt képtelenség tőle elvárni, és én ezért nem is haragszom
rá, de azt elvárom, hogy a helyét – ott a döntéshozatali
asztal mögött – másvalaki töltse be végre. Egy olyan
valaki, akinek tudati gyökérzete már nem a szocialista pártállamiságból,
nem a moszkovita, marxista ideológiai hagymázból szívja az éltető
nedveket – miképpen azt a mai közszolgálati és közalkalmazotti
kar domináns részénél tapasztaljuk. A fideszes önkormányzatú
Debrecenben is van némi baj a tudattal. Az ottani önkormányzati
döntnökök a nagyerdői szoborsétányon, Ady, Arany, Móricz,
Krúdy mellé most oda merik biggyeszteni Wass Albertet, miközben
annak a Szabó Dezsőnek, aki minden szellemi hagyatékát a
Debreceni Református Kollégiumra hagyta, a legelemibb emlékhelye
sincsen cívisék nagy nemzeti ricsajában. Rendszerváltozás,
demokrácia, népfenség, nemzeti lét itt? Mosolyognom kell. Tudják,
egyre gyakrabban jut eszembe a bölcs Marcus Aurelius sztoikus megállapítása:
„Minden csak vélemény, a vélemény pedig tőled függ.”
Nos, nekem ez volt a véleményem Terézváros új köztéri szobráról.
Szőcs Zoltán
|
