vissza a főoldalra

 2008.04.25. 

A fejére ült egy kommunista zsidó világ

Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek 1919.

„Te szereted a gerslit?”

„Á, köpök rá.”

„A proli dikire azt mondja a fater, hogy éljen!”

„A mutter meg azt mondja, hogy akkor főzzön maga.”

A jeles sorokat Fekete István Zsellérek című regényéből idéztem, a könyv közvetlenül a tanácsköztársaság, azaz a proli diki bukása után jelent meg. Majd Fekete István első regényét 1945-ben be is tiltották. De Fekete István még szerencsésebb volt, mint Móricz Zsigmond. Neki 1919 óta először 2006-ban jelent meg a Noran gondozásában az 1919-ben írt Naplójegyzetek című gyűjteménye, amelyet Cséve Anna szerkesztett, előszóval és utószóval látott el. A napló döbbenetes. Móricz Zsigmond jegyzeteiből tucatnál több kötet állt össze. Ezt az egy kötetet, ezt az 1919-est rejtegették, eldugták? Tudja Isten. Egyetlenegy szövegrészt ismertem meg magam még iskoláskoromban, amely a szovjetek gyűlésén készült 1919. június 23-án. A szöveggyűjtemény vagy az irodalmi olvasókönyv tanúsága szerint ez a szovjetgyűlés Pesten maga volt a korlátlan optimizmus. De nézzük az eredeti szöveget. Nem azt, amit nekünk tanítottak, hanem ahogyan leírta Móricz Zsigmond. „Véletlen egy jegyet kaptam a szovjetgyűlésre.” Móricz Zsigmond a karzaton foglalt helyet, onnan jobban tudta figyelni az eseményeket. „Lent az asztalok körül ácsorgó csoportok ugyanúgy, mint a régi Farkas Pálok és Pekár Gyulák, a kép nem változott, csak egy fokkal ordenáribb lett. Egy barna munkás, ahogy odakönyököl egy szürke asztalra s valami lisztát olvas, esetlenségében bájos.” „… A vidékiek elmennek a társalgóba szavazni.” A fejesek a teremben maradtak. „Nyisztor György, a mocskos, vén kopasz fejével, borzasztóan házigazdáskodik köztük, ez a vén szatmári favágó úgy adja, mint ha ő rendezné udvaros léttire most a nagy disznótort a kastélyba. Alig maradt bent a középen néhány zsidó. Valaki mutogatja az alakokat. Az ott Böhm Vilmos. Vadonatúj sárgásbarna vászon uniformis van rajta, s úgy örül neki, mint a cigány a veres nadrágnak. Biztosan trágár adomát mond el, ez illik szellemes formájához.” Még egy rövid idézet az arcképcsarnokszerű szovjetgyűlésről: „Kun Béla? Az ott. Nagyon csúnya ember. Fehér szerecsen, nagyfejű, vállas, alacsony fiú ez a Kun Béla. A feje nagy, olyan mint egy tőke…” „…Tehát ez az a Kun Béla, aki olyan aránytalanul jobban képviseli az emberiség proletár tömegeit, mint Ady Endre… Ahogy szembefordul a nyüzsgő vidékkel, pittyedt nagy szájjal egyszerre egy kétségbeesett, ideges slemil, aki izzad attól, hogy nagyobb dologba fogott, mint szeretett volna…” A napló kíméletlen pontossággal és fotográfiaszerűen mutatja be az 1919 májusa és augusztus vége közötti Magyarországot. A párbeszédek, a portrék és a személyes vélemények egymást váltogatják a kötetben. Mondom a példát. Móricz tévedhetetlen, mert mindent pontosan jegyez először jegyzetlapjaira, mint ahogy lánya, Móricz Virág írta. Jegyzetet készített például a vízszintezésről 1919 május elején. Íme:

„– Fordíjjuk kasztnira, hogy jobban elférjen a lapát.

S a téglát élére állítja a másik.

– Fordíjjuk sarokra.

– Sarokra, sarokra, nem a derekára.”

Portré például az asztalosról:

„ – Adja ide a körösztvágót.

– Mit?

– Körösztvágót?

– Azt, azt.

Tűnődik, keresi.

– Hol van?

– Ott van a kasztlinál.

– Ez?”

De megismerhetjük a bádogost is:

„ – Maga szereti a kommunizmust?

– Én szeretem a kommunizmust, de nem úgy, ahogy ezek csinálják. Én olvastam Marxnak a könyvét, az nagyon szép volna, de ezek nagyon eltérnek tőle!

– Elég kemény az a pléh.

– Ez nem kemény, csak erős. Puha. Elég puha, úgy marad, ahogy hajlítja az ember, de elég erős.

– Ennek az anyagnak, tegnap bent volt Heller úr, több mint 300 százalékkal drágább az ára.”

A magyar irodalomban ilyen portrésorozatot, amilyet Móricz csinált meg ebben a ’19-es naplóban, egyedül Kosztolányi Dezső írt meg. Igaz, ő az 1920-as 30-as években, amit a Pesti Hírlap közölt. Kosztolányi portrét írt foglalkozásokról, a nemzetek képviselőiről és az életkorokról. Kosztolányi Dezső írásait a Bölcsőtől a koporsóig című kötetben a Noran Kiadó adta nekünk ajándékba. Ez is a kiadó roppant igényességét dicséri. A két portrésorozat között annyi a különbség, hogy Móricz szinte csak és kizárólag saját szavaival jellemezte az embereket, rajzoltatta meg az arcokat. Kosztolányi meg azt írta meg, ahogyan ő látta a foglalkozások képviselőit és a huszonéveseket meg a harmincéveseket. Ezeknek az olvasmányoknak nemcsak érzelmi felhői maradnak meg az emberben, hanem szinte idézhetően tovább élnek lelkünkben az emberi kor legvégső határáig. Látom mostanában faluban is, városban is, hogy mit esznek az emberek. Tanulságos. Móricz Zsigmond 1919 júliusában lejegyzett egy csevegést, ami az ebédről szólt, íme:

– „Mit ebédelt, Sándor?

– Bablevest.

– Zöldbab… Úgy felfújja az embert!…

Nevetés.

– De jó.

– Jó, de mán ilyen családnak is, mint mi, kell két kiló.

– Hatvan korona.

– Igen. Egy kis leves.

– Belejön száz koronába.

– Zsírral.

– Csipetkével.”

Ellenpontként idézek dr. Berend Miklós esetéből:

„A Déliben vacsorázott, és kiment egy percre szellőzni a Duna-partra. Kibontotta a zsebkendőjét, s úgy kicsapta a levegőbe, az orrát akarta megtörülni. Egy vöröskatona meglátta, s szó nélkül lelőtte. Azt hitte, jelt ad fehér kendővel. Ezt egy zsidó mondta el a hajón.

– Remek. De tudja, ez ugyanaz az eset, mikor a szatmári állomáson elkezd kiabálni valaki, hogy Schvarc, Svarc! Egy zsidó kidugja a fejét, s abban a pillanatban rémes pofont kap. Elkezd lamentálni, hogy ő hogy jut ehhez a pofonhoz. Bepöröli az illetőt. A bíró azt kérdi: Maga Schvartz? Nem, mér volnék én Swarc? – Úgy, ha maga nem Svarc, akkor mér dugta ki a fejét? Elmehet.

– Hát Berend Miklós is zsidó volt. És mikor kint lövöldöztek, mért dugta ki a fejét? Ha ő tudós, orvos, gyermekkórházi igazgató volt, mért nem ült a kórházban s mért nem törte a fejét egy új szérumon. Azért, mert ő zsidó volt, és csak azért volt orvos és tudós és igazgató, hogy a Déliben ebédeljen és vacsorázzon még a forradalomban is. S mikor az emberek egymást lövik, ő a koszból kivakart nyomorult pára, aki sorkoszton nőtt fel, s a takony a szájába folyt folyton: úgy rázta ki a zsebkendőjét, ahogy valaha egy szolgabírótól elleste.”

Ebből a naplóból megismerjük a tanácsköztársaság gazdaságpolitikáját. A munka lényegében a gyárakban és a földeken leállt. A dicsőséges napok alatt értelmét és értékét veszítette a munka. Kék pénz helyett, tehát a régi pénz helyett bevezették a fehér pénzt, a tanácsköztársaságét. Néhány spekulánsnak faluban és városban zsákszámra volt fehér pénze, mert azért semmit kapni nem lehetett. Aztán a Tanácsköztársaság bukása után közvetlenül valamit kezdeni kellett ezekkel a pénzekkel. Így írja Móricz Zsigmond:

„Hogy fogják elintézni a fehérpénzt? Nem lehet tudni. A fehérpénz, amit a kommunisták nyomtak, egyszerű falsifikáció. De úgy beszélik, hogy mégsem semmisítik meg teljesen, csak lebélyegzik 10-15 százalékra, szemben a kékpénz 50%-os lebélyegzésével… 5000 koronáig névértékben elfogadnák. És akiknek milliós nagyságrendben volt fehérpénze, azok majd kihelyezik 5000-es tételekben.” Édes Istenem! Klasszikus bolsevik vezénylésű privatizáció és pénzügyi reform... Na de visszatérve a gazdaságra. A Kun Béla-féle társaság egyszerűen nem értett a gazdaság irányításához. Hogyan értettek volna ehhez? „A földművelés élén – írja Móricz – egy zsidó csodadoktor állt, aki sose gyomlált ki egy virágot sem. Egy buta ácslegény, aki az agricultúrából csak a hámozott szőlőt ismerte, s egy napszámos, aki a kapálástól bemenekült inkább Szatmárra favágónak.” Sok már az idézetből, de kénytelen vagyok folytatni. A zsidóságról lesz szó. Arról a zsidóságról, amelyik a tanácsköztársaságot kitalálta és vezette: „Az egyszerre a modern forradalom minden eszközével, érvekkel, ékesszólással, szervező tehetséggel, új világnézettel ellátva vetette rá a megszokott, s egészségtelen társadalmi elhelyezkedésben tengődő tömeg élére.” Majd egy másik helyen. Olvassuk a mondatokat higgadtan és lassan. „Akik a hivatalok élére kerültek, valami szédületes izgalommal sietnek meggazdagodni, nincs pénz, amit fel ne vegyen, nincs haszon, amit el ne fogadjon, aki tud. Orvos, aki a betegektől húst, tejet, lisztet, kenyeret, tejfölt, pénzt, pénzt hatalommal kap, ügyvéd, aki a lakásrekvirálás, a bútorelosztás körül beruházkodik, katona, aki a frontról naponta csomagot küld, állandó s minden házban jól ismert típus. A batyuzás is a zsidók találmánya s ők annak 9/10 részében a szenvedélyes hívei.” Móricz Zsigmond az 1919-es naplójában körülnéz maga körül, és ír néhány gondolatot Romániáról is. Például így: „Tehát Románia 58 éves állam. Odáig török vazallus, Moldva, Havasalföld, Besszarábia, Vajdaság. Ki tudja elképzelni a vad elnyomatásnak azt a súlyos állati nívóját, ami ott 1861-ig volt. Akkor Cuza felkavarja a népet s az önálló, nemzeti életre vadítja. 1866-ban kapnak egy pontos, pedáns németet, aki mint egy gazda a gazdaságát: rendbe szedi ezt a barbár fészket. Mennyire lebecsültem a román nemzeti erőt. Erdélyben már éreztem, hogy ott nő valami nagy. Egy erdélyi magyar se meri azt kimondani, hogy oláh. Még a háború előtt se lehetett már kutyaolát hallani. S ez engem, aki sose voltam a közelükben és csak a magyarság romlását láttam a gyáva megalázkodásban: sértett. Szégyelltem, mikor az elmenekült székelyek Pesten megilletődve mondták: a románok! De bizony ezek már nem oláhok többet, hanem aminek ők akarják magukat neveztetni! Az erdélyi magyar már 20 éve érzi, hogy Románia egy rendkívül vonzó, s fölemelő, maga felé sodró központ. Bukarest nő, mint egy román világváros. Sinaja nagy európai fürdő. Carmen Silva, a nemzeti királynő, híres költőnő, festőnő, művésznő, a román kézműipar jó szelleme, nagyszerű nemzeti királynő, nemzeti viseletben, gyönyörű lányai, bojár házasság. A románok terjeszkednek, gazdagodnak, a román pópák szónokolnak; a román bankok vásárolnak. Minden földet túlfizetnek, a magyar birtokok mind román kézre mennek.” A legnagyobb keleti szomszéd ebben az időben Románia, belül meg az idegen érdeket képviselő, idegen ipari, kereskedelmi és pénzügyi világ. Aztán magyarázatot is leír Móricz Zsigmond: „De ennek mindnek, a közönynek, rokontalanságnak, rideg és feneketlen önzésnek, a kislátókörnek oka az állami élet formája. Magyarország rabszolgaállam 1526 óta, Ausztria gyarmata. 1867 óta a miniszterek soha nemzeti célt nem találtak, a Tiszák csak a lavírozás politikáját folytatták. Mindenáron kényszerű nyugalmat akartak fenntartani. Annyira meg voltak győződve Ausztria örök uralmáról, hogy egy hamis, hazug önállóság narkózisába fullasztottak mindent. Semmi nemzetépítő munkát nem végeztek: nem teremtettek egy új magyar népoktatást, új magyar földmívelést, magyar ipart, magyar kereskedelmet. Konzerválni akarták a régi állapotokat, a régi, becsületes, vallásos, erkölcsös magyarságot. Hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták az életet, s nem vették észre a folyamatát, csak azt az eredményt, hogy a magyar paraszt magára maradt, önző uzsorás lett, a magyar kisiparos szétzüllött, elmúlt, a magyar gyári munkás nemzetietlen socialista, a magyar kereskedelem kizárólag zsidó seft. Sehol, sehol nemzeti cél.”

Ez a diagnózis! Még néhány mondat a végkifejletről. „A magyarság tehát azt tette, hogy cél és jutalom ígérete s reménye nélkül állati butasággal elvesztegette saját magát. Ez a zsidóknak csak intő példa lehet, s minden nemzetnek, hogy a nemzeti cél nélkül tengődő nép milyen könnyen lesz áldozattá. Amilyen lélektelenül húzta négy évig a háború igáját, olyan fejetlenül rázta le magáról. Mikor már végképp nem bírta a Piave után az éhezést és ruhátlanságot és pergőtüzeket, egyszerre csak megrázta magát, és azt mondta: eb ura fakó, és hazamegyek. Otthagyta a fegyverét az állásban, a nyakába vette az utat, és hazagyalogolt falujába. A vezére kikiáltotta, hogy „nem akarok katonát látni”, és ezzel minden rendben volt. A katonából paraszt lett, bevette magát a kuckójába, kivetette hasát a téli verőfénynek, s felőle döröghetett az ég, csapkodhatott a villám, őneki elég volt, menjen harcolni az Isten. Erre a nyakára telepedett egy népkormány, a fejére ült egy kommunista zsidóvilág, ő még avval se törődött, hevert és zsebelt és káromkodott, s egyszer csak végigmasírozott északról a cseh-tót, délről a szerb, s keletről a román királyi hadsereg teljes díszben és parádéban. Azon veszi észre, még ma sem vette észre, hogy keze-lába gúzsba van kötve.” Móricz Zsigmond Naplójegyzetek 1919 című könyve elborzasztó olvasmány, páratlanul őszinte. Móricz Zsigmond a tanácsköztársaság alatt is írt. Először a kommunisták internálták, Szentendrén valami csűrbe zárták egy hétre, majd Kun Béláék bukása után a Kisfaludy Társaságból kiebrudaltatta Pekár Gyula. Pekár Gyulának ma hatalmas szobra van Budapesten. Arany János szobra alatt ül, jobbján Rozgonyi Piroska. Ez a Pekár Gyula ott ólálkodott Kun Béláék sarkában is, majd az ún. görénykurzus szolgája lett. Móriczcal szemben elérték, hogy még 1927-ben sem engedték a Nemzeti Színházban bemutatni a Sári bírót politikai okokból. Értem én ezt az egész folyamatot. Móricz leplezetlenül beszélt a magyar dzsentrivilág tehetségtelenségéről és úrhatnámságáról, az erdélyi arisztokráciáról, amelyik sietett letenni a román király előtt a hűségesküt. Nem tudok szabadulni a gondolattól: Móricz Zsigmond ezt a naplót nem 1919-ben, hanem 2008-ban írta. A magam részéről köszönöm a Noran Kiadónak, hogy ezt a naplójegyzetet a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával végre a nyilvánosság elé tárta.

 Győri Béla