vissza a főoldalra

 2008.08.08. 

A koreai példa

Nem tudom, feltűnt-e a kedves olvasónak, hogy az utóbbi időben Észak-Koreáról alig-alig jelennek meg tudósítások a nemzetközi sajtóban. Régebben, amikor még a kommunista állam a „gonosz tengelyének” része volt, elborzasztó riportokban ecsetelték az ottani szörnyű éhínséget, a borzalmas terrort és a személyi kultusz megannyi tragikomikus vadhajtását. Éhínség, terror és személyi kultusz alighanem most is van, de mintha a világ napirendre tért volna fölötte. Már nem számít az észak-koreai emberek szenvedése. És miért nem? Azért, mert július 12-én a Bush-kormány, továbbá Japán, Dél-Korea, Oroszország és Kína képviselői ismételten megállapodást kötöttek az észak-koreai kommunista rezsimmel. (Nem ez az első megállapodás ugyanis a felek között.) Phenjan megígérte, hogy felhagy nukleáris programjával, sőt a yongbioni nukleáris létesítményét október végére megsemmisíti (az erőmű hűtőtornyát Észak-Korea jó szándékának jeleként tv-kamerák jelenlétében robbantották föl még június végén). Külön ellenőrző csoportot állítanak föl, amelynek tagjai rendszeresen meglátogatják a meglévő atomerőműveket. Cserében az öt hatalom feloldja az embargót, és jelentős mennyiségű benzint, olajat, illetve élelmiszert szállít Észak-Korea számára. Az USA pedig június végén már bejelentette: leveszi a kommunista rezsimet a „terrorizmust támogató” államok listájáról. Phenjan így immár nem része a „gonosz tengelyének”. Ezért aztán nincs szükség az észak-koreai állapotokat szívszaggató képekben lefestő tudósításokra sem. (A „független” és „szabad” nyugati média legnagyobb dicsőségére.) Sokak szerint azonban Észak- Korea alaposan túljárt az őt szorongató nagyhatalmak eszén. Először is, a lebontásra ítélt yongbioni erőműben plutónium előállítása és alighanem plutóniumbomba előállítása folyt, amellyel Phenjan most talán tényleg felhagy. Szakértők szerint azonban lehetséges, hogy a kommunista rezsim titkos urándúsító programba fogott, ám erre semmiféle bizonyíték nincsen. Azzal is vádolják Észak-Koreát, hogy nukleáris alapanyagokkal kereskedik, és például Líbiának és Szíriának jelentős mennyiségű plutóniumot (vagy urániumot) szállított. Sőt egyes feltételezések szerint a kommunista ország mérnökeinek segítségével Szíria atomerőmű építésébe kezdett, amelyet azonban múlt év őszén az izraeli légierő lebombázott. Őszintén szólva, eléggé valószínűtlen feltételezés. (De tény, ami tény, Izrael tényleg bombázott valamit a múlt esztendő őszén Szíriában, de hogy mit, azt máig homály fedi.) De tegyük fel, Észak- Korea ezúttal valóban tartja magát az ígéreteihez. Akkor is remek üzletet kötött. Elvégre Taepodong-2 ballisztikus rakétái továbbra is rendszerben állnak, amelyek képesek nukleáris robbanótölteteiket célba juttatni. De ami a lényeg: Kim Dzsong Il elérte, hogy országa ellen feloldják az embargót, mi több, jelentős gazdasági segítséget is kicsikart. John Bolton, aki 2005 augusztusa és 2006 decembere között az USA ENSZ-nagykövete volt, és igen közel áll az Izrael-barát, úgynevezett neokonzervatívokhoz, azt mondta, a megállapodás „győzelem Észak-Korea számára”, viszont a „Bush-kormány külpolitikájának teljes kudarcát jelenti”. Mert hát végül is miféle tanulság vonható le az Észak-Koreával kötött megegyezésből? Nos, ezentúl bármely állam, amely ilyen vagy olyan okból nem akar betagozódni az Amerikai Világbirodalomba, ugyanakkor szeretné elkerülni, hogy az USA porig bombázza és elfoglalja, legjobban teszi, ha atombombákat gyárt. Lehetőleg minél többet, de még jobb, ha kísérleti jelleggel fel is robbant közülük néhányat. Ez esetben ugyanis Amerika, csatlósaival és szövetségeseivel együtt, nem meri megtámadni a nukleáris erőt is birtokló országot, sőt tárgyalni is hajlandó vele. Hasznos az is, ha az ellenálló állam vezetője az ún. „madman stratégiát” alkalmazza, amit egyébként Henry Kissinger is ajánlgatott Richard Nixonnak. Ennek lényege, hogy egy kicsit őrültnek kell mutatkozni, mert akkor az ellenfél megijed, mert azt hiszi, „ez a bolond mindenre képes”, és a tárgyalóasztalnál olyan engedményeket tesz, amit egy „józan” politikussal szemben sohasem tenne meg. (A hétköznapi életben talán kevéssé nyerő a „madman stratégia”, bár ki tudja.) Mármost a „kedves vezető”, Kim Dzsong Il valószínűleg nagyon is normális ember – a nukleáris játszma, amit megnyert, mindenképp ezt bizonyítja –, de valószínűleg nemigen bánja a „kiszámíthatatlanságáról” terjedő híreszteléseket. (Ezt a legtöbb politikus épp a „madman stratégia” alkalmazása miatt nem is bánja, legfeljebb választási kampányok idején.) Szó mi szó, a „kedves vezető” jobb pókerjátékos volt, mint Szaddám Huszein. Az iraki diktátor is eljátszotta a „madmant”, de még ennél többet is: igyekezett elhitetni a Nyugattal, hogy vannak tömegpusztító fegyverei, vagy legalábbis nem zavarta, ha ilyesfajta híreszteléseket terjesztenek a nem kevésbé hazug nyugati politikusok. Azt remélte, Amerika ettől megijed, és nem meri megtámadni országát. És ha lettek volna tömegpusztító fegyverei, nem is merte volna megtámadni! Hiszen amint az agresszió megindul, rögvest célba vehette volna nukleáris rakétáival vagy vegyi fegyvereivel az amerikai bázisokat, az izraeli nagyvárosokat, és ha nagy hatótávolságú rakétái lettek volna, akkor még az európai célpontokat is! Csakhogy az izraeli és az amerikai titkosszolgálatok pontosan tudták: Iraknak nincsen sem atom-, sem biológiai fegyvere, így a támadás különösebb kockázatot nem jelentett. Szaddám Huszein a saját szempontjából okosabban tette volna, ha nem Irán meg Kuvait ellen indít háborúkat, hanem minden erejét és országának az olajbevételekből származó jövedelmeit atomfegyverek kifejlesztésére fordítja. Ha így cselekszik, akkor most még mindig ő az úr Bagdadban, Irakot az amerikaiak és szövetségeseik nem szállják meg, és nem döntik romba. Sőt, „nukleáris programjának leállításáért cserébe” még gazdasági segélyt is kapott volna. Az igazság kedvéért hozzáteszem: Szaddám talán elindult volna ezen az úton, csakhogy 1981-ben Izrael lebombázta épülő atomlétesítményeit. Ezt követően talán úgy gondolta, nincs értelme pénzt fektetni a nukleáris erőművek építésébe. Amerika mindenesetre óriási hibát követ el azzal, hogy csakis az atombombát birtokló államokat respektálja – legyenek azok bármilyen kegyetlen diktatúrák. Egyre inkább úgy tűnik, csak azok az államok menekülnek meg az agresszív amerikai világhódítók elől, amelyeknek nukleáris fegyverei is vannak. Hogyan képzelik így az atomfegyverek elterjedésének megakadályozását, amiről pedig állandóan beszélnek? Semmilyen bizonyíték nincs ugyan arra, hogy Irán atomfegyver előállításán fáradozna, de ugyan tehetne-e szemrehányást a teheráni vezetésnek bárki is, ha mégis így cselekedne? Hiszen a perzsa állam immár minden oldalról amerikai katonai bázisokkal van körülvéve, az amerikai haderő pedig két vele szomszédos országot – Irakot és Afganisztánt – is megszállása alatt tart. Az irániak teljes joggal aggódnak biztonságuk miatt. És ha az Irán elleni agresszió mégis bekövetkezik, az éppen azért lesz lehetséges, mert Teheránnak nincsenek nukleáris fegyverei! Az USA és általában a nyugati világnak a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos képtelenül ostoba, hazug és képmutató hozzáállását immár olyanok is szóvá teszik, akik pedig a jelenlegi világrend haszonélvezői. A pénzoligarchia szócsövében, a Wall Street Journal című lapban egy a Bush-kormányhoz közeli kommentátor a következőket vetette papírra nemrégiben: „A legnagyobb baj az, hogy miféle üzenetet küld a Nyugat nukleáris politikája Irán, illetve más gonosz államok számára. Márpedig a tanulság az, hogy ha építesz egy atombombát, elismertséged és tekintélyed nőni fog…múltbéli bűneidet is elfelejtik, és nyugodtan letagadhatod, hogy két évvel korábban atombombát robbantottál.” (Utalás arra, hogy Észak-Korea 2006- ban valóban végrehajtott egy kísérleti föld alatti atomkísérletet a világ nagy riadalmára. De hát Szaddám Huszein balsorsa is azt bizonyítja: nem elég beszélni az atombombánkról, időnként nem árt fel is robbantani egyet, csak akkor fognak tartani tőlünk.) Egy másik, szintén neokon szerző pedig azt írta a lapban az Észak-Koreával kötött megállapodás kapcsán, hogy amint „Amerika a nukleáris zsarolással szembesül, rögvest fejet hajt a diktátorok előtt, udvarol nekik, kegyeiket keresi, és mindezt a szánalmas vesszőfutást diplomáciai győzelemként mutatja be”. Más szavakkal megfogalmazva: Amerika és a Nyugat csak az erőből ért, és csak az erőt tiszteli. És csodálkozik, amikor az erő időnként ellene fordul. (Mint történt 2001. szeptember 11-én.)

 Zábori László