|
 2008.08.15.
A művészet jobbá nevel
Július
25-én, 17 órakor nyílt meg az orosházi Városi Képtárban
Babarczy Árpád Spanyolországban élő hegedűművész, a San
Vincente-i konzervatórium hegedű-és brácsatanára, egyben amatőr
festőművész tárlata. A rendezvényen Koszorús Oszkár helytörténész,
a város díszpolgára köszöntötte a megjelenteket. Ezt követően
Komjáti Lilla, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola
hallgatója Bach: D-moll allamandejét játszotta el hegedűn.
Riczánné Muzsik Ibolya, a városi Liszt Ferenc Zeneiskola
igazgatónője megnyitó beszédében elmondta: „Árpád művei
arra emlékeztetnek : lehet, hogy a művészetet a múzeumok falai
közt leljük fel, de a szépség mindenütt felfedezhető.”
„Kívánom Árpádnak, hogy érezze jól magát Spanyolországban,
de soha ne felejtse el gyökereit, s azt, hogy honnan jött.”
– mondta pohárköszöntőjében Németh Béla, Orosháza polgármestere.
A kiállítás augusztus 17-éig tekinthető meg. A
rendezvény után a festő nyilatkozott lapunknak.
– Tudom, hogy a festészet iránti vonzalmad már
gyermekkorodban megnyilvánult. Kik voltak kedvenc festőid?
–
Mint minden magyar festészet iránt rajongó gyermeknek: Munkácsy
Mihály, Paál László, Csontváry, Leonardo, Michelangelo,
Manet, Monet és Renoir. Otthon egy nagyon komoly könyvtárunk
volt művészeti és irodalmi kiadványokból. Innen eredeztethető
vonzalmam a festészet iránt. Később baráti körömben is volt
képzőművész. Szegeden művészeti gimnáziumot végeztem, ahol
együtt tanultam a képzőművészeti tagozatos diákokkal. Délutánonként
együtt rajzolgattunk, sokat tanultam tőlünk. Már akkor rájöttem:
egy festőművész a világot mindig sajátságos szempontból látja,
s olyan színeket, részleteket vesz észre, amit a fotós lencséje
nem tud megörökíteni.
– Kezdetben autodidaktaként fejlesztetted tudásodat.
Milyen eszközökkel?
–
Remek szakirodalmak; könyvek és munkafüzetek segítségével.
Először a reneszánsz technikát sajátítottam el. Leonardo da
Vinci több munkáját másoltam le több-kevesebb sikerrel.
Tizianóval forradalmasítottam technikámat, és John Constable
angol tájképfestő műveit is tanulmányoztam. Négy-öt évnek
kellett eltelnie, míg önálló képeket festettem.
– Később kurzusokon vettél részt. Az új évezred
elején a SanSebastian Universidad a Disstancia intézetben tanultál.
Mit kell erről tudni?
–
Egy távoktatású rendszerű egyetemről van szó. A professzorok
közölték, hogy milyen témájú képeket fessek, azokat
beadtam, majd visszaküldték véleményezésükkel együtt. Két
év után kaptam meg az egyetemtől rajzolódiplomámat.
– Feltetted már magadnak a kérdést: miért festesz?
–
Elsősorban azért, mert megnyugtat. Feleségem azt mondta: a festés
jobb emberré nevel. Munkám során a világot látom, próbálom
befogadni és ábrázolni. Meggyőződésem, hogy a művészet
jobbá neveli azt, aki találkozik vele. Egy-egy festmény,
szobor, színdarab megtekintése, egy zenemű meghallgatása
biztosan nemesíti a befogadó lelkivilágát.
– Kedvenc témáid az orosházi tájak és a tengert ábrázoló
képek. A mediterrán táj és a szülőföld harmóniában él
benned?
–
Inkább kiegészítik egymást. Legjobban az alföldi tájakat
szeretem festeni. Van egy magyar városokról, tájakról készült
sorozatom is, melyet az alicantei kiállításban mutattam be. A
Balaton, az Alföld, a Duna-kanyar tájai mellett tíz magyar város
jellegzetes terei, épületei láthatók ezeken a festményeken. A
kiállítással az volt a fő célom, hogy a látogatók megismerjék
a magyar tájak szépségét. Spanyolországban nagyon érdeklődnek
a magyar emberek és városok iránt, s támogatták ötletemet.
– Mostani kiállításodon nagyon sok tengert ábrázoló
alkotásoddal találkozhatunk.
–
Megadatott nekem, hogy ha már nem itthon, akkor a tenger közelében
élhetek. A tenger minden nap más, különböző színű: zöld,
kék, türkiz. Régebben minden nap hajnalban lesétáltam a
tengerhez és a napkeltéről festményeket készítettem.
– Milyen technikákat alkalmazol a festészetben?
–
A legkedveltebb technikám az olaj, ritkán alkalmazok pasztellt,
vagy akvarellt. Az utóbbit főleg kísérletezés, kíváncsiság
miatt. Vázlatokat ritkán készítek, tehát legtöbbször direkt
festek. Az alkotás nálam olyan, mint egy sakkjátszma; igyekszem
látni „8–10 lépés” távolságából, amit festeni fogok.
– Nehéz befejezni egy képet?
–
Egy kép sosincs kész. Elárulom: a kiállítás előtt ecsetet
és festékeket vittem a képtárba, s itt-ott beledolgoztam a képekbe.
Abban a pillanatban, s az adott fényviszonyok közt úgy éreztem,
jobbak lettek a javítástól festményeim.
– 2006-ban ezt írta rólad a Valenciában megjelenő
El Raspeig: „a színek és a részletes kidolgozás művésze.”
Portéfestőként is tevékenykedsz. Teljesen a valósághűségre
törekedsz, vagy pedig idealizálod a modellt?
–
Célom, hogy hiperrealista képeket készítsek. A hiperrealista
festő a valóságot soha nem látott részletességgel igyekszik
ábrázolni. Arra is törekszem, hogy képeimen egyensúly legyen.
Rendelés esetén néha előfordul, hogy szépítek a modellen.
Azt viszont nem engedem, hogy a megrendelő beleszóljon az alkotás
folyamatába.
– A San Vincente-i konzervatóriumban tanítasz,
emellett hegedűművész, zeneszerző, zenekarvezető és festőművész
vagy. Foglalkoztat a festészet és a zene közti kapcsolat?
–
Igen, s azt hiszem most érkeztem el ahhoz a stádiumhoz, mikor
szeretném a zenét és a festészetet valamilyen formában ötvözni.
– Kandinszky és Klee – aki maga is jól hegedült -
a festészet megújítását zenei analógiák, a festészet zenéhez
való közelítése révén valósították meg. Leonardo da
Vinci, aki polihisztor volt, s több operát is írt, ezt mondta:
„A festészet bizonyos értelemben zene, amely látható.”
Egyetértesz vele?
–
Teljes mértékben. Idézetre idézettel felelek: „A festészet
a zene testvérbátyja” – írta Leonardo.
– Jelenünkben a nonfiguratív ábrázolás dívik. Képeidet
nézve nem vesz körül valami lila köd. Nem érzed, hogy nem
vagy divatos?
–
Magyarországra mindig több évtizedes késéssel érkeznek meg
az európai stílusok, művészeti irányok. Külföldön egyre többen
térnek vissza a tizianói alapokhoz, úgy, mint a zeneszerzők
– mai eszközökkel – a romantika korához. Az ok: legtöbben
a szépet szeretjük befogadni. A polgárpukkasztó művészetnek
lassan leáldozik. A leghíresebb spanyol festők realisták, sőt
hiperrealisták.
– Spanyolországban milyen erős az önkormányzati és
a magánmecenatúra?
–
Előrebocsátom: ott sincs kolbászból a kerítés. Van olyan város,
ahol hatalmas egyetemi campus működik, sokat áldoznak az oktatásra,
ám nincs színház, zenekar, kiállítóterem. A magán-mecenatúra
viszont jóval erősebb, mint Magyarországon. Antonio Lopez kortárs
festőművész jelenleg a királyi család tagjairól készít
portrékat. Az ő egyik tanítványa Francisco Ugeda, akivel kiváló
barátok vagyunk. Nem egy világhírű művész, de mégis meg tud
élni a festésből. S ezzel nincs egyedül.
– Minek köszönhető a jelenlegi kiállítás?
–
Az információs szupersztrádának vannak azért jó oldalai is.
Az internetnek köszönhetem, hogy felvette velem a kapcsolatot
Orosháza kulturális vezetése. Szülővárosom mindent megtesz
azért, hogy a településről elszármazó, Nyugaton élő művészeket
megismertesse a lakossággal. Erre egy példa: Müller Miklós fotóművész
Ovideóban lakott, s négy-öt évvel ezelőtt rendeztek a műveiből
egy kiállítást Orosházán. Múlt időben beszélek, mert Miklós
azóta megtért Teremtőjéhez.
– Milyen művészi céljaid vannak?
–
Zenei témájú képek alkotását tervezem. Ez egy figuratív
sorozat lesz. Illusztrációkat szeretnék készíteni híres
klasszikus zeneművekhez, operákhoz, s természetesen magyar téma
is lesz. Remélem, ezzel Spanyolországban többen megismerik
Erkel, Liszt, Kodály és Bartók művészetét.
Medveczky Attila
|
