vissza a főoldalra

 2008.08.22. 

Újra kell osztani a lapokat

Duray Miklós írása augusztus 20-a alkalmából

Országot álmodhatunk, birtokba vehetünk, megalkothatjuk és belakhatjuk, de hogy megmaradjon, építenünk kell. Az államot mindenekelőtt szervezni kell, de hazát csak teremteni lehet.

Az országot meg kell tartani, az államot időnként meg kell újítani és vissza-visszaszelídíteni a közjó szolgájává, de a hazát örökkévalóvá kell tenni.

Az ország egy földrajzi valóság és társadalmi élmény. Az államszervezet egy eszme, de ettől több is – alkalmassági próbatétel. Működtetése a művelésére kiválasztottak szellemi képességének, alkotókészségének és erkölcsiségének a vizsgája. A haza mindettől több: a lélek tükre.

Aki országot veszt, otthont és közösséget veszít, aki az államot teszi tönkre, szellemi és erkölcsi alkalmatlanságról tesz tanúbizonyságot, de aki hazát veszít, akkor is földönfutóvá lesz, ha van födél a feje fölött.

Az országot lehet elrabolni és kirabolni, vagy raboltatni, az államot szét lehet verni és veretni, de a hazát csak a lélekkel együtt lehet lerombolni. A hazáért mindazok felelősek, akiké a haza. A haza a népé, a haza a nemzeté, de nem a lakosságé. A lakosságnak nincs hazája és nem is volt, csupán anyagi érdekeltsége van. A polgárnak is csak állama van – bármikor veheti a kalapját és odébbállhat. Hogy ez ne így legyen, honpolgárrá kell válnia. De akinek a hazát a lelkéből száműzték, hazátlan.

A hazáért meg lehet halni. A nemzetért lehet szabadságot és életet áldozni. De haza csak ott van, ahol a népnek és a nemzetnek joga van, – haza csak ott van, ahol az ország az én büszkeségem is, és az államot énértem szervezik. Haza csak ott van, ahol van emberi akaratból származó gondviselés.

***

Nem fér kétség ahhoz, hogy honfoglaló őseink a területből országot alkottak. Kérdéses, hogy valóban az ősiség, az örökség tudatában vették-e birtokukba a területet? – persze, ez ma már pusztán szakmai kérdés. Az ősiséghez való ragaszkodás ma a lelkiségnek és az öntudatnak sajátos keveredése. Csak azok számára jelenik meg ez a kérdés a lét és nemlét kérdéseként, akik lelkierő hiányában a múlttól várják a jelen bizonytalanságaiban az eligazítást. A múlthoz való ragaszkodás azonban a nemzettel való azonosulást is jelenti a múlt és a jövő viszonylatában.

Kétségtelen, hogy államszervező ősünk I. István volt, ő szervezte meg a Nyugat-római Birodalom bukása után az első, szilárd alapokon álló államot a Kárpát-medencében – ezért is, intelmei révén is és emberséges törvényei miatt is ő a mi szent királyunk. Tőle függött, hogy ma nem glagolikával írunk és a mindig megújulni kész nyugati kereszténység terjedt el nálunk – talán ezért tudtunk mi is egy évezreden keresztül időnként megújulni, új erőre kapni, ha kellett.

De nagy a bizonytalanságunk afelől, hogy mi történt azzal a néppel, amelyik a bejövetelkor már lakta a Kárpát-medence nagy részét és pillanatokon belül magyarrá lett, talán jobban is, mint a honfoglalók? Ezzel kapcsolatban talán egy kérdés merülhet fel: kik valójában a magyarok? Azok, akik már korábban is itt éltek, vagy csupán a hozzájuk társult új jövevények, azaz a honfoglalók? Vagy mindkettőjük? Vagy az egész egy nagy, párját ritkító folyamat volt Attilától Árpádig? Az biztos, hogy mindegyikük biológiai öröksége ereinkben csörgedezik és leszármazottaik ma dinnyét termesztenek Hevesben, meg gabonát a Nagy Magyar Alföldön és a Csallóközben, esetleg a Tiszán és a Bodrogon halásznak, Gömörben munkanélküliek vagy a Balaton-felvidéken mennek tönkre a falusi turizmusba vetett bizodalmuk miatt. Nem merjük kimondani, hogy a korai magyar társadalom két rétegből állt: az Árpád által vezetett honfoglalókból és a már akkor is itt élt földművelőkből – tehát a vezérlő fejedelem és csapatának tagjaiból és a belőlük kialakult nemességből, valamint a földdel összefonódott hazateremtőkből. E kétsíkúság a mai napig létezik.

Egy biztos, hogy történelmi országunk, Hungária, az Árpád-háziak zsenialitása és kiválasztottsága által alapíttatott, ők szervezték állammá a törzseket, és amit megteremtettek, azt érezzük máig hazánknak.

***

Kik a hazateremtők és kik az államszervezők?

Tiszta párlatban mindez hit, meggyőződés és magatartás kérdése, de a képesség és erkölcsiség ügye is.

Az országért való felelősség az örökségért és a jövőért viselt felelősség. A nagyapa kettősfedelű zsebóráját soha sem szabad zálogházba vinni, csak a háború vihara sodorhatja el, – de ez sem marad következmények nélkül. Mert nem a dédapa sírja tartja össze a családot, hanem a légiesült és a tárgyiasult eszme, ami az emlékezést segíti, de amely nélkül nem lehet jövőt tervezni.

Az állam az országért és a benne lakókért felelős szervezet. Az állam, ez a másodlagos rendszer, a gyarló embereknek szellemi terméke. A kormányzás révén mindenért felelős: az országért, önmagáért, a nemzetért és végső soron a hazáért.

Nem véletlenül történt, hogy az ország alapítását követően az államot kellett megszervezni és sok tapasztalatot sűríteni a szervezéséhez, hogy ne legyen esendő. Mert az esendő állam rosszul működik, és az ilyen állam ország veszejtő. István királyunk tudta, hogy a mások tapasztalatából is épülő államszervezet az országot erősíti, de a mások önző tanácsai vagy az önfejűség miatt gyengülő állam az ország vesztét okozhatja. Élete utolsó napjaiban ez, a mindig kételkedő ember kételye kínozta: meg tett-e mindent a négynemzedéknyi mű megmaradásáért? A méltatlan és civakodó utódok nem herdálják-e el az örökséget? Ekkor légiesült az ország és az állam hazává, ami által megteremtődött a nemzet.

***

Aki rosszul szervezi az államot, országot veszt, a hazát dobja piacra és nemzetet veszejt.

Jártasak vagyunk az országvesztésben és újraépítésében is, de ez utóbbiban mintha nemzedékről nemzedékre mindig egy-egy lépéssel lemaradtunk volna elődeink mögött. Mintha az idő múlásával egyre többet vesztettünk volna őseink bölcsességéből, tapasztalati tudásából, országmegtartó és államszervező képességeiből, felelősségérzetéből, a közösségszolgálathoz szükséges átszellemültségből, tisztességből. Csak egy nem változott: a megosztottságunk. Mintha megmaradt volna eredendő kétsíkúságunk és az I. István idején létrejött politikai szembenállás. Ezek mintha meg-megújuló vonalakként jelennének meg napjainkig, amelyekre elég csak rátelepíteni újabb és újabb megosztó erőket, akárcsak a földkéreg mozgásával kialakuló új feszültség miatt újranyíló törésvonalakra.

Szent királyunk még tudatában volt annak, hogy csak azt szabad megváltoztatni, amit meg kell változtatni és egyensúlyt tudott teremteni az ideológiai hatalom és az ország építői, valamint az idegen tapasztalatokat és érdekeket képviselő jövevények és a hazaiak érdekei között. Mert mindenek előtt volt az ország és annak hazává szentelése az összes nemzetség, az egész nemzet, a nép javára.

***

Mindezt annak kapcsán mondtuk el, ami már nincs.

Az Árpád vezérlete alatt tudatosan birtokba vett és kialakított ország, valamint az I. István által megszervezett állam, illetve annak meg-megújuló szervezete ma már nem létezik.

Történelmünk során ugyan többször bekövetkezett az állam és az ország megsemmisülésének rémképét idéző tragédia, de a Magyar Királyság létét, mint történelmi és jogi folyamatosságot ezer éven át senki sem vonta kétségbe. Ezért alkothattuk újra időnként az országot és szervezhettük újra az államot. Az 1920-ban kimondott szentencia azonban sokunk mai meggyőződése szerint is csak egy fizikai valóságra, történelmi országunk földrajzi területére vonatkozott. A hazát, e lelkünkben élő kincset, és a nemzetet, mint történelmi, politikai és kulturális-társadalmi egységet a nemzetközi jog erejével nem lehet felszámolni, mert azt nem szabályozza ez a jog. Ezt csak önmagunk akaratából rombolhatjuk le, saját hibánkból verhetjük szét. Mint ahogy tesszük is.

Tesszük azért, mert nem érezzük magunkat önmagunk urainak, mintha belénk sulykolták volna a mások akarata elfogadásának, mások érdekei tiszteletének, a mások véleményének való alárendelődés hajlamát. Mintha elfogadtuk volna azt a vélt állapotot, hogy mások döntsenek rólunk, – de félő, hogy ennek a lelki elfogadásával a vélt állapot valósággá válik. Félő, hogy emiatt vesztjük el a nemzet legalapvetőbb természetes tulajdonságát: a nemzetként való viselkedésre való alkalmasságot.

Elfelejtettük, vagy nem tudatosítjuk Szabó Dezső intését – amiért az internacionalista és a kommunista hatalom évtizedekre kiközösítette őt szellemi műveltségünk házából – „minden magyar felelős minden magyarért”. Elfelejtettük, vagy nem tudatosítjuk, hogy ennek az intelemnek a lényege: a maradék Magyarország ugyanúgy felelős az egész nemzetért, mint a történelmi országunk volt, amely fennállásának utolsó ötven évében nem mindig tett eleget eziránti kötelességének. Ennek ellenére ez elutasíthatatlan örökség. Olyan, mint az anyajegy.

Kérdés, hogy ez a maradék ország tud-e legalább önmagáért vállalni felelősséget, amit ma a demokrácia elveinek működtetésével és eszközeinek alkalmazásával tehetne meg. De egy országban, ahol egy kormányzásra nyilvánvalóan alkalmatlan kormány teszi tönkre az állam szerkezetét és rombolja az országot, a demokrácia csak akkor működőképes, ha ezt a kormányt a nép haladéktalanul eltávolítja. Ha ezzel a lehetőséggel nem él a nép, elutasítja a demokráciában rejlő eszközt, ha pedig nem élhet vele, nincs demokrácia. Ha ezt az alkotmány nem teszi lehetővé, az államnak nincs demokratikus jogrendje. Ilyenkor egyetlen lehetőség kínálkozik: helyre kell állítani a demokráciát. A nemzet, ha nemzetként viselkedik, így cselekszik. A középkorban a zászlósurak ilyen esetben, bebörtönözték a királyt, vagy eltették láb alól a kancellárt, ha az önmagától nem lépett le.

Nemzeti felelősségünknek azonban van egyéb vetülete is: a nemzetért viselt felelősség. Felelősség a nemzetért történelmünk vonatkozásában, a nemzet kulturális egyetemességének vetületében és a nemzetpolitikai kapcsolatokban. A jog idiótái azt gondolják, hogy a nemzeti kötelékek csupán a népi gyökerű kultúrához, a nemzeti irodalomhoz vagy a színjátszáshoz kapcsolódnak. Vallják, hogy a nemzetnek az állampolgárságtól függetlenül nincs politikai tartalma. Pedig a nemzet egy bonyolult mű, melynek történelmi, kulturális és politikai vonatkozásai vannak. Ha pedig van közös felelősség, az nem osztható, mert vonatkozik a nemzet mindegyik részére és minden alkotóelemére. Nemzetpolitikai vonatkozásokban ez azt jelenti, hogy ugyanolyan beleszólási joga van a jelenlegi magyarországi politikába az elszakított nemzetrészeknek, mint a magyarországi politikának amazokéba. Csak a beleszólás módját kell megválasztani és meg kell nevezni a célját.

A nemzet egy történelmi-politikai és kulturális közösség. Az európai államok többsége ma az Európai Unióba a szuverenitása egy részének feladásával lépett be, kialakítva egy közös – államhatárokon átnyúló – európai szuverenitást. A nemzetnek a szuverenitása kezdettől fogva így létezik, mert nem tévesztendő össze az állam és a nemzet szuverenitása. És ha egy nemzet államhatárokon átlépve él, nemzeti szuverenitása is államhatárokon átnyúló. Ennek egyik politikai és jogi vonatkozása a nemzet törzsállamához való kötődés, mint ahogy az Európai Unió szuverenitása is a tagállamokéból következik. A magyar nemzet egy részét a nemzetközi jog eszközével – a kulturális és politikai-nemzet állapotában – olyan, más-más új államok állampolgárává tették, amelyekben számbeli kisebbségbe kerültek, de az új, számbeli többségben lévő nemzetek tagjaival korábban is és ezután is békésen éltek, hiszen együttélésüknek sok százéves múltja volt, illetve van. Az együttélés folyamatosságának logikája a nemzet egységének logikájával társítható. A magyar nemzet tagjai őshonosként együtt élnek különböző államokban más nemzetek tagjaival, azon államok állampolgáraként, ugyanakkor miért ne lehetnének a magyar nemzet részeként a nemzet törzsállamának is a polgárai, mint ahogy egyszerre vagyunk az Európai Unió polgára és a tagállam állampolgára.

Nem ilyen indoklással, de erről szólt a népszavazás a maradék Magyarországon 2004-ben. De nem az indoklás a lényeges, hanem az eredmény: a nemzet magyarországi része elutasította az egy nemzeti kötelékbe való tartozást azzal a két és félmillió magyarral, akik saját hibájukon kívül nem Magyarország állampolgárai.

Nincs rá példa, hogy egy nemzetnek legyen ilyen tragikus mélyrepülése.

Csakhogy ez a lejtmenet nem öntörvényű. Nyomon követhető az 1956 utáni időszaktól. A forradalomban ugyanis Magyarország népe nemzetként viselkedett, utoljára újkori történelmünk során. Ezt a magatartást kellett megtörni, mert ez jelentett veszélyt a kádárizmusra. Ki kellett gyomlálni a nemzeti összetartozás érzését. Nem a nemzet a fontos, hanem a fogyasztás. Magyarország népét felvitték a Sion hegyére és megmutatták néki: mindez a tiéd lehet, ha nem vagy ellenünk. Ha nem vagy ellenünk, akkor velünk vagy – előtte pedig lemészároltak sok száz hazafit. És a hatvanas évek közepétől kézről-kézre röpködtek a lencsés tányérok ebben a szűkre szabott szerencsétlen térségben, amikbe a levest abból a fazékból merték, amelyben a füstölt csülök helyett a nemzetet főzték meg. Igen, benne rotyogtunk mindannyian: határon túliak és határon inneniek.

Ezután csak egy rövid számadás következik.

Volt-e magyar rendszerváltozás, vagy csupán szerkezetváltozás történt?

Csak a kísérlete történt meg.

Emlékezzünk vissza Antall József kijelentésére, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. Külföldön ugyan felkapták a fejüket mindazok, akiknek fel kellett kapniuk, de milyen össztűz zúdult rá Magyarországon, ahol ünnepelni kellett volna őt emiatt.

Emlékezzünk vissza, hogy Hornék 1992 óta mivel támadták a rendszerváltó kormányt. Túl sok figyelmet szentel a határon túli magyaroknak. És a kádárizmus mocsarának gőzében eltévelyedettek ezt elhitték, mert nem látták, hogy ez lett volna a magyar gazdasági felemelkedés egyetlen útja. Az Orbán-kormányt ugyanezzel támadta az akkori ellenzék, pedig egy olyan Közép-európai gazdasági program kidolgozásán fáradozott a határon túli magyar gazdasági erők bevonásával, ami a magyarországi középvállalkozóknak is segített volna.

Emlékezzünk vissza, hogy 2001-ben Kovács László milyen galád propagandát folytatott a nemzet ellen. Nem átállotta mondani, hogy a státustörvény miatt 23 millió román munkavállaló jön majd dolgozni Magyarországra. Három évvel később, 2004-ben, pedig Gyurcsány Ferenc állította, hogy ha a határon túli magyarok elnyernék a magyarországi állampolgárságot, összeomlana a magyarországi nyugdíjrendszer, az egészségügyi ellátás és a szociális biztosítás. Ma mindez látható hazugság, hiszen Magyarországról járnak át Romániába dolgozni, a magyarországi egészségügyi ellátás összeomlott, a nyugdíjrendszer és a szociális ellátás pedig a csőd szélén áll. Mindez annak ellenére, hogy a magyarországi választópolgárok elutasították a nemzeti összetartozást.

Csakhogy a magyarországi kormányzati, valamint pártpolitikai megfontolások alapján folytatott nemzetellenes propaganda nem csak a magyarországi polgároknak ártott, hanem minden magyarnak: a Hajdú-Bihar megyeinek és a romániai Bihar megyeinek is.

Ezen gondok és érzések közepette igyekszem visszaidézni magam az ezer évvel ezelőtti helyzetbe, amikor Szent István, halála előtt Máriának ajánlotta fel az országot, reménykedve abban, hogy amit a földiek önzésükben nem tudnak megőrizni, az égiek megtehetik.

Kedves sorstársaim, nemzettársaim, emberek! Térjünk észhez. Tudjuk, mi bízatott ránk. Legyünk méltók a megtartásához.

(Forrás: felvidek.ma)