|
 2008.08.29.
A heroin rabságában
Néhány
éve egyik barátom lakást vásárolt egy régi házban, a józsefvárosi
Práter utcában. A meglehetősen rossz hírű környéken álló,
lepusztult épületbe kényszerűségből költözött, mert válását
követően színvonalasabb lakás megvásárlására nem volt
elegendő pénze. Költözését követően barátomat többször
is meglátogattam, és az egyik találkozásunk alatt kopogtak
nyitott ajtaján, majd fiatal nő lépett a konyhába. János barátom
már jól ismerte, és Ágiként mutatta be nekem a 20-as éveinek
második felében járó szomszédasszonyát, aki meglehetősen
fura benyomást keltett. Izzadt és remegett, ijedten tekingetett
körbe, a hangja el-elakadt.
–
Janikám, tudsz adni egy ezrest, csak egy ezrest? – kérlelte
barátomat, majd megkönnyebbült mosollyal vette át tőle a pénzt.
–
Legkésőbb holnap visszaadom – mondta búcsúzóul, majd villámgyorsan
eltűnt a lakásból. Távozása után értetlenül néztem barátomra,
aki felvilágosított:
–
Ági a közvetlen szomszédom, és kábítószerélvező. Naponta
fecskendezi be magának a heroint.
–
És mit szólnak ehhez a rokonai, hozzátartozói?
–
A nagymamájánál él, de ő már nagyon öreg, és van egy ötéves
fia, akit úgy-ahogy ellát – válaszolta a barátom.
–
De hát honnan szerzi a pénzt, hiszen narkósként nem lehet állandó
munkahelye, a drog pedig nagyon drága?
–
Bolt- és áruházi tolvajlással meg címkecserével.
–
Mivel?
–
Címkecserével. Keres például egy költséges műszaki cikket,
leszedi róla a matricát, amin az árat tartalmazó vonalkód
van, és egy sokkal olcsóbb termék kódját ragasztja rá. Ezzel
a módszerrel akár több tízezer forintot is lehet keresni.
–
És ezt hosszú távon meg lehet úszni büntetlenül?
–
Á, dehogy. Már több rendőrségi eljárás is folyik ellene, de
állítólag jó esélye van, hogy megússza a börtönt, mert
kiskorú gyermeket nevel.
–
Miért kezdett el narkózni a szomszédasszonyod?
–
Amikor ideköltöztem, már régóta lőtte magát. Állítólag
szerelmi bánat miatt, mondták többen is a házból, de talán
azért is, mert – bár szakközépiskolai érettségije van –
évek óta nem tud elhelyezkedni. Legföljebb takarítónőként
alkalmazták volna az elmúlt években.
–
A tolvajlásból, címkeátragasztásból mindig össze tudja
szedni a szükséges pénzt?
–
Van úgy, hogy nem, de ilyenkor kiáll a Kálvária térre,
manusra vadászni.
–
Mit csinál?
–
Kurválkodik, férfiakat hoz haza a lakására, hogy összejöjjön
a napi heroinadag megvásárlásához szükséges pénz.
–
Hol szerzi be az anyagot?
- A
Józsefvárosban ez nem probléma. Ági is a szomszédba jár,
mindössze a Diószeghy Sámuel utcáig kell elmennie, ahol több
drogdíler is tevékenykedik. Sőt az olyan törzsvásárlóknak,
mint ő, akár házhoz is kiszállítják az anyagot.
Ági alig két óra múlva ismét kopogtatott. Boldog
mosollyal az arcán lépett be a konyhába, élénk volt,
feldobott. Nyoma sem látszott rajta a korábban tapasztalt
levertségnek, remegésnek. Szinte szárnyalt az elragadtatástól.
Közölte barátommal, hogy máris visszaadja a kölcsönkért pénzt.
Amint átadta az ezrest, barátom a karjára mutatott. Tűszúrások,
véraláfutások, nagyon csúnya kék-zöld foltok borították könyöktől
csuklóig az egész alkarját. János barátom körülbelül két
évig lakott az Práter utcában, utána jobb környékre költözött.
Ottléte alatt többször is találkoztam Ágival, akin egyre
jobban kiütköztek a lepusztulás jelei. A 30 év körüli nőnek
felpuffadt és szürkés árnyalatot vett fel az arca, a teste elhízott,
a bőre megráncosodott, az állandó bevérzésektől piros lett
a szeme, szinte hónapról hónapra romlott az állapota. Aztán
barátom elköltözött, és Ágit nem láttam soha többé. Mikor
a mostani kábítószeres halálesetek kapcsán barátommal beszélgetve
egykori szomszédja, Ági is szóba került, János megjegyezte,
hogy szerinte már ő sem él.
Varga Imre
|
