vissza a főoldalra

 2008.12.05. 

Harmónia a vásznon

Beszélgetés Vincze László festőművésszel

Vincze László festőművész 1934-ben Szamoskéren született. Parasztcsaládból származik, a természet szeretetét környezetéből hozta magával. A debreceni Református Gimnáziumban rajzra Félegyházi László oktatta. Képzőművészeti és tanárképző főiskolán tanult. 1956-ot követően, pár évi hányattatás után Esztergomba került tanítani, a város befogadta. Jelenleg nyugdíjaséveit művésztelepeken tölti alkotó munkával. Dolgozik itthon, külföldön. Segítő kezek vezették alkotói pályáján, így Blaskó János, Jakuba János, Bíró Lajos, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Mihátz Pál. Legkedveltebb témái a mitológia, a Biblia és az irodalom világából valók, túl azon, hogy a természetet járó festő. Az akvarelltechnika mestere. Legnépszerűbb képei ilyen módon készültek, de más festészeti technikákban szintén rendkívül jártas. Tanulmányútjai során bejárta egész Európát, járt az Egyesült Államokban is. Első kiállítását 1960- ban rendezte, azóta évente 1-2 önálló kiállítása van. Egyéni kiállításai: 1960 Aszód, 1962, 1963, 1965, 1966, 1967 Esztergom, 1968 Dorog, Budapest, 1969, 1972, 1974, 1977, 1985 Esztergom, 1975 Dorog, 1983 Dömös, 1985 Komárom, 2006 Kecskemét.

 – Szülei mivel keresték kenyerüket?

 – Parasztemberek voltak, bár édesapám kitanulta a kerékgyártó mesterséget, így gyakran dolgozott szekerek és mezőgazdasági eszközök megjavításán. Számomra néha kereteket is készített.

 – Elemi iskolában szeretett rajzolni?

 – Már hároméves koromban kis ceruzával több arcképet is rajzoltam. A falusiak azt mondták, hogy ezek a képek olyanok, mintha nem is gyerek készítette volna. A rokonok nagyon megdöbbentek rajztehetségemen. Egyszer keresztapám festékeit megtaláltam nagypapám padlásán, s elkértem tőle. Rövid időn belül szinte mindent telefestettem. Könyvek elő- és hátlapjait, füzeteket, mert rajzpapírt akkoriban még nem lehetett kapni. Tehát már gyermekként elhatároztam, hogy festő leszek.

 – A debreceni Református Gimnáziumba járt. Vallásos családból származik?

 – Igen, a faluban mindenki járt templomba, a háború előtt ez természetes volt. Településünk két református püspököt is adott egyházunknak: Kocsis Elemért és Bölcskei Gusztávot. Kocsis Elemér felettem járt az iskolában, Bölcskei püspök urat pedig kisgyermek korától ismerem. Többször fürödtem vele együtt a Szamosban. Sőt le is festettem őt diákkoromban. A mai napig ápoljuk a kapcsolatot. Az egyik képet meg is őrizte. Azt a metódust követem, amit Rippl-Rónai Józseftől és öccsétől, Ödön bácsitól lestem el: két más beállítású pasztellképet készítek ugyanarról a modellről, s az egyiket neki adom, a másik pedig nálam marad.

 – Szülei milyen szakmát, foglalkozást szántak önnek?

 – Mai napig nem tudom megfejteni azt: hogyan ötlötték ki, hogy gépészmérnök legyek. A faluban mások nem is hallottak arról, hogy létezik ilyen foglalkozás. Úgy hitték: a tanult ember a pap, a tanító és a jegyző. Édesanyám valahol meghallotta, hogy a világon létezik mérnökszakma is. Mindenkinek büszkén mondtam: gépészmérnök leszek, úgy, hogy fogalmam sem volt róla, mit takar mindez.

 – A gimnáziumban rajztanára Félegyházi László festőművész volt. Róla tudom, hogy képei rendszeresen megjelentek a Műcsarnok, a Tamás Galéria és az Ernst Múzeum tárlatain. 1934-ben tanulmányúton járt Párizsban. 1937-től 1942-ig nyaranta Felsőbányán dolgozott.

 – A debreceni Református Gimnáziumba a világháború befejezése után 11 évesen kerültem, s így már akkor megismerkedtem a latin és az ógörög nyelv szépségeivel. Félegyházi László – akire a mai napig hálával gondolok – kiváló és szigorú tanár volt, s viccesen fogalmazva: azzal tüntetett ki, hogy soha nem vert meg. Tőle tanultam meg a foltfestés technikáját. Óráin nem engedte a vázlatkészítést, a ceruzarajzot, hanem „rá kellett látni az adott témát a rajzlapra”, s oda kellett festeni. Félegyházi órái jelentették számomra a legjobb szakmai iskolát. Tőle tanultam meg azt, hogy bármilyen térbeli alak, tárgy, növény a papíron, vagy a vásznon egy jól elhelyezett foltban jelenik meg, aminek aztán lehet még egyéb formát is adni. Így a folton belül domborúságot, vagy homorú plasztikát. Ennél bölcsebb dolgot később sem tanultam.

 – A lexikonok adatait vizsgálva, úgy tűnik, mintha mesterét a II. világháború után félreállították volna.

 – Csupán annyi történt vele, hogy nem kapott a fővárosban műtermet, így Debrecenben tudott elhelyezkedni. Emlékszem, hogy szívesen festegetett Szamoskér közelében, a Tisza mellett fekvő Kisarban. Később gyakran meglátogattam. Kibérelte az iskola igazgatójától az egyik termet, s egész nyáron ott dolgozott.

 – Amikor elvégezte a gimnáziumot, Magyarországon a szocreál dívott…

 – Félegyháziban az volt a fantasztikus, hogy minden stílusban remekművet alkotott. Így a szocreálban is jó képeket festett. Igaz, ezt a stílust mindennek lehet nevezni, csak jónak nem. A szocreál kimúlt a zsdanovi művészetpolitika megszűntével. 1957-ben, mikor pályára léptem, már más stílus dívott. Már a főiskolán is csak tanulmányozni kellett a szocreált, de alkotni nem kellett ilyen hiperrealista módon.

 – Félegyházi hatására döntött a Képzőművészeti mellett?

 – Igen. Ő készített fel a felvételire, bekerültem a főiskolára, ahol egy szocreál festő, Kádár György lett a tanárom. Ő már nem volt olyan szaktudású, mint mesterem. Azért helyeztek át egy másik főiskolára, mert Kádár György azt mondta: magából sosem lesz jó szocreál festő. Ebben igaza volt. Előbb Pesten, majd Egerben jártam a tanárképző rajz szakára. Ott diplomáztam le, mint rajztanár. Kádár György idején sokan kikerültek a főiskoláról, mert a diákok egy része megbírálta a szovjet festők szocreál képeit. Ezért megtorlásképpen a főiskola diákjainak és tanárainak számát egyharmadával csökkentették.

 – Életrajzából arra következtetek, hogy 1956 után valamiért megorroltak önre. Részt vett a forradalomban?

 – Szinte az összes egri főiskolás részt vett a forradalomban. A diákok közül senkit sem börtönöztek be, de több tanárunkat meghurcolták, s elítélték, így Bíró Lajost is. Számomra az volt a retorzió, hogy nem maradhattam bent a főiskolán, s ezért nem lehetett belőlem tanársegéd. Az életrajzban írt hányattatásnak prózaibb okai vannak. Kikerültem falura, Galgahévízre tanítani, s egyik albérletből a másikba kellett költöznöm. Végül egy régi iskola igazgatói szobájában kaptam szállást.

 – A lexikonban több művészt is megneveznek, aki az Ön segítségére volt: Blaskó János, Jakuba János, Bíró Lajos, Bernáth Aurél, Barcsay Jenő, Mihátz Pál. Beszéljünk néhányukhoz fűződő kapcsolatáról.

 – Barcsay Jenő a Képzőművészeti Főiskolán tanított tárgyábrázolást, perspektívát és anatómiát. Egyik kedvenc tanítványa voltam, s a későbbiekben egészen haláláig többször meglátogattam műtermében. Nagyon sokszor beszélgettünk művészi témákról. Kezdetben azért kedvelt, mert nem tartoztam Kádár György kedvencei közé. A két festő ki nem állhatta egymást. Azt lehet mondani, hogy a festők többsége – így Bernáth Aurél is, aki szeretett volna a növendékei között látni – viszolygott Kádártól; mogorva, rosszlelkű embernek tartották. Fura: az egyik pesti kiállításomat megtekintette és gratulált nekem. Ő, aki megpróbált ellehetetleníteni. Csak azt nem tudta, hogy engem nem lehet „kinyírni” a szakmából. Nem attól lesz valaki jó festő, hogy Képzőművészetit végez. A tanulni vágyó eljárhat festőművészekhez is magánórákra. Persze a művészi tanulmányutak és a magánórák tetemes költséggel járnak. Mikor az USA-ban élő nagymamám meghalt, 32 ezer dollárt hagyott édesanyámra, amit ő 1964-ben csempészett be Magyarországra. Édesanyám azt mondta nekem: itt van fiam ez a pénz, tudom, hogy milyen sokat jelent neked a festészet; fejezd be a tanítást és fessél. Akkor fordultam Mihátz Pali bácsihoz, hogy pótoljam festészetbeli hiányosságaimat. Hat éven keresztül tanultam nála. Amikor Bernáthnak elmeséltem, hogy ki a tanárom, azt mondta: az jó fiam, tőle mindent meg fog tanulni. Mihátz rajongott a klasszikus zenéért. Többször találkoztunk a zeneakadémiai hangversenyeken. Mindkettőnk művészetének mélyén ott lappang a zene szeretete. Képeinknek ritmusa van, színeink harmonikusak, s hangsúlyokat tartalmaznak. Mindez közös a zeneművek szerkesztésének elveivel. Az a finomság, mely sok zeneművet jellemez, felfedezhető festményeinkben. Az említett hat év alatt nemcsak itthon festettem, hanem Európa jelentős városaiban is megfordultam, így az amerikai örökség elfogyott. Közben megnősültem, három gyerekem született, s újra tanítottam.

 – Mikor volt első európai tanulmányútja?

 – Még 1963-ban. Alig 500 dollárral a zsebemben indultam el, s mégis sikerült meglátogatnom Európa 125 híres múzeumát. Ha anyagilag megszorultam, eladtam képeimet. Az USA-ba pedig 1973-ban kerültem ki, ahol magyarok adtak „kézről kézre”. Ezt követően Ausztráliába hívtak ki csendéleteket festeni. Ottlétem alatt 95 képet festettem, s kiállítást is rendezett számomra a magyar konzul.

 – Akkor már Esztergomban tanított.

 – 1960-ban kerültem évközben a városba, mert hirtelen szükség volt a tanítóképzőben egy rajztanárra. Kissé felemás állásom volt: a gyakorlóiskolában tanítottam és a tanítóképzősök gyakorlati óráit vezettem. Első kiállításomat viszont még Aszódon rendezték meg.

 – Az interneten lévő – közelmúltban készült – festményei főleg akvarell tájképek és csendéletek, pedig bibliai és mitológiai tárgyú képeket is festett.

 – Így van, de nagyon sok kép már nincs a birtokomban. Jövőre, mikor betöltöm a 75. életévemet, egy jubileumi kiállítást rendeznek műveimből Esztergomban. Készülve az eseményre, gondot okoz számomra, hogy felkutassam régebbi, megvett, elajándékozott képeimet. Legalább száz képem van az USA-ban, ezer Németország nyugati részében. A képek többségét megvették tőlem, s a kapott összegből éltem. Ajándék képet pedig a házigazdáknak adtam. Nyugaton olyan stílusban is alkothattam, amiben Magyarországon nem lehetett. Meg is rótt a megyei tanács elnöke egyszer, mert kubisztikus jellegű festményt is készítettem. Nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg a megyei tanács művelődési osztályvezetője pont a kubista felfogásban készült Vonósnégyesemet vásárolta meg az intézmény balatonvilágosi nyaralója számára. Több stílussal kísérleteztem; minden fiatal művész keresi azt, hogy az ő lelki világa melyik izmushoz kapcsolódik. Valóban sok mitológiai, bibliai témájú képet festek – Utolsó ítélet, Utolsó vacsora, Pieta, Tékozló fiú, s még sorolhatnám –, ami természetesnek vehető. A művészettörténet nagyon nagy szakasza foglalkozik úgy mitológiával, mint az Újszövetséggel. Bibliai jeleneteket még a vallástalan művészek is festettek. S milyen érdekes: a művész hiába ateista, a mű, mondanivalója miatt, mégis elementáris erővel bír. Ez vonatkozik a zenére, a misékre, kantátákra, zsoltárokra is.

 – Lehet, hogy rosszul látom, de tájképeinél van egy olyan sárgás árnyalat, ami csak önre jellemző.

 – Ezt vállalom, s nem ön az első, aki felfigyelt erre. Mondják: nagyon jól festem a sárga színeket, s meg is tudom őket különböztetni. Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy 50-60 ezer sárga szín „felett uralkodom”. Nem a kikeverésen van a hangsúly, nem az a nehéz, hanem a sárga színek egymás mellé festése úgy, hogy az egyik erősítse, vagy épp gyengítse a másikat. Van, amikor nekem is nagyon nehezen sikerül ezeknek a szép őszi sárga színeknek a harmóniáját felvinni a vászonra.

 – Igaz, hogy különböző évszakokban más-más tájat fest le?

 – Télen-nyáron festem a természetet, nem félek a hidegtől. Beszélgetésünk színhelyén – Visegrád-Gizellatelepen – eddig harmincöt alkalommal festettem le a téli tájat. Nyaranta sokszor az esztergomi utcákat, s a Kis-Duna-partot festem le. Ez a város számomra téma szempontjából kimeríthetetlen. „Vadászok” a szép, történelmi házakra, utcasarkokra.

 – Rendelésre is dolgozik?

 – Igen, de csak akkor, ha megihlet a téma. Közlöm az illetővel: nem vagyok hajlandó olyan képet festeni, aminek művészileg nincs érdekessége, mondanivalója. Egyszer megkértek rá, hogy fessem meg a körforgalmat. Vállaltam, de úgy, hogy több templomtorony és a Bazilika egy részlete is rákerült a képre. Tehát szép környezetbe helyeztem a kép tárgyát.

 – Beszéljünk a jubileumi kiállításról.

 – Szeretném, ha a szentgyörgymezői – ez Esztergom Visegrád felőli városrésze – olvasókör termében rendeznénk meg a kiállítást. Oda harminc kép férne el. A város vezetősége viszont egy elegánsabb, belvárosi környezet mellett kardoskodik, pedig nem a helyszíntől leszek híres művész. Szentgyörgymezőhöz ragaszkodom, de ha máshol is meg akarnak ünnepelni, nem állok ellent.