vissza a főoldalra

 2008.12.05. 

A „qanai mészáros” Londonban

Én nem tudom, van-e még értelmesen gondolkodó ember, aki ne tudná: a nyugati világ roppant részrehajló Izrael irányában, amely lényegében bármit megtehet, idegen földeket megszállva tarthat, háborúkat indíthat, figyelmen kívül hagyva a nemzetközi jogot. A zsidó állam ENSZ-határozatok sokaságát szegi meg, miképp a Hágai Nemzetközi Bíróság is elmarasztalta Tel-Avivot az elválasztó fal építése ügyében. Na és? Következmény nincs, sőt Izrael teljesen törvénytelenül blokád alá vonta a Gázai övezetet, amelynek másfél millió lakója bűnhődik, mivel palesztin ellenállók időnként rakétákat lőnek ki izraeli településekre. (Általában válaszképpen a zsidó állam haderejének betöréseire.) És mindezek után ennek a semmiféle nemzetközi jogi előírásnak, erkölcsi elvárásnak nem engedelmeskedő országnak az elnöke, Simon Peresz, ellátogat Nagy- Britanniába, ahol olyan fogadtatásban részesítik, amely egészen egyedülálló. Mintha egy valóságos élő szent érkezett volna Londonba. November 18-án, kedden kezdődött a hivatalos látogatás, amikor is Peresz felszólalt a nagy hírű Kings College-ban, ahol díszdoktori címet adományoztak neki. Szavait hangos ovációval kísérték, fellépését vastapssal jutalmazta a hálás publikum. Ezt követően az Oxford Egyetemre vezetett az útja, ahol beszédét egy kisebb incidens zavarta meg: néhány diák ugyanis „háborús bűnösnek” nevezte őt, nem felejtkezve el arról, hogy a most ájult tisztelettel fogadott Simon Peresz rendelte el a dél-libanoni Qana település elleni támadást 1996- ban. Az akciónak 106 halálos áldozata volt, köztük sok nő és gyermek. De ez úgy látszik Oxfordban immár csak néhány diáknak számít, mint ahogy az angol politikai elit köreiben sem érdekes különösebben Simon Peresz igen csak kétes múltja. Felszólalt az angol parlament mindkét házában (nagyon kevés külföldi politikusnak adatik meg ez a lehetőség), a következő napon pedig fogadta őt a brit uralkodó, aki lovaggá avatta. Majd az izraeli államfő négyszemközti megbeszéléseket folytatott Gordon Brown miniszterelnökkel. Mondhatná persze valaki, Peresz azért részesült az angol hivatalos körök részéről ennyire meleg fogadtatásban, mert nem csupán államfő, de Nobel-békedíjat is adományoztak neki. Igen ám, csakhogy Jasszer Arafat, egykori palesztin elnök is megkapta a Nobel-békedíjat, mégsem fogadták Nagy-Britanniában ilyesfajta mélységes hódolattal. Peresznek egyébként nem csak a qanai ENSZ-központ elleni bombázás elrendelését lehet a rovására írni, de azt is, hogy kiemelt szerepet játszott Izrael atomprogramjának megalapozásában még a 60-as években. És most ugyanaz az ember, aki foggal-körömmel küzdött a nukleáris fegyver birtoklásáért, londoni látogatásán roppant éles szavakkal ítélte el Irán vezetőit, amiért nukleáris fegyverekre akarnak szert tenni. Legalábbis Simon Peresz meg van erről győződve. Továbbá arról is meg van győződve, hogy Irán az egész Közel-Kelet leigázására tör. Mondja annak az államnak az első embere, amely – amerikai szövetségesével együtt – tényleg befolyása alatt tartja a Közel- Kelet, sőt a világ nagy részét. Ezen kívül az „oszd meg és uralkodj” jól bevált stratégiájának jegyében a „nagy béketeremtő” felszólította a szunnita mohamedánokat, hogy álljanak ellen a síita Irán „egyeduralomra irányuló törekvéseinek”. Vajon azok a szunnita palesztinok, irakiak, libanoniak, afgánok, pakisztániak és szomáliaiak, akiknek hazáját Izrael és Amerika bombázta, elfoglalta, megszállta, mit gondolhattak magukban, amikor Simon Peresz szavait meghallották? Persze Nagy-Britannia szuverén joga bárkit olyan fogadtatásban részesíteni, amilyenben az ország vezetői akarják. Rendjén is lenne a dolog, csakhogy London befolyásos szerepet kíván játszani a közel-keleti térségben. Nagy- Britannia korábbi miniszterelnöke, Tony Blair az USA, az EU, Oroszország és az ENSZ alkotta úgynevezett „Quartet” speciális nagykövete, akinek közvetíteni kellene a szemben álló felek között a béke megteremtése érdekében. De ha nem csak az USA, de Nagy-Britannia is ennyire egyoldalú és részrehajló magatartást (sőt már-már rajongást) tanúsít a konfliktusban érintett egyik fél irányában, miképpen kívánnak „közvetíteni” és „békét teremteni”? Akarják egyáltalán a békét, vagy csak szövegelnek róla?