vissza a főoldalra

 2008.12.19. 

Szolzsenyicin Rákosztálya

Múlnak az évtizedek, és múlnak az emberek, akik átélték a kontinens-méretű, kommunista rabvilág szörnyűségeit. Sokan úgy vélekednek, nem kell hánytorgatni a múltat, az idő begyógyítja a sebeket. Valóban könnyen felejtünk, és a kommunista diktatúrák bűnei el is évülnek, csak a nácizmus bűnei nem. Szolzsenyicin könyvei az emlékezést szolgálják. Ajánlatos elolvasni, újraolvasni a Rákosztályt. A Rákosztály megrázó élmény. A kegyetlen, velejéig romlott rendszerről többet mond el az Iván Gyenyiszovics egy napjánál, vagy talán a Gulág szigetcsoportnál is, mert ebben az író nemcsak a lágerlakók, hanem a „szabad rabok” életéről, szenvedéseiről is teljes képet fest. A könyv az egész embertelen rendszer mélyreható ábrázolása: nemcsak a mesterségesen kialakított társadalom, a párthűségen alapuló, korcs hierarchia, a besúgásra épülő zsarnokság, az egészségügy poklának valósághű leírása, hanem az embergyilkos bolsevizmus minden emberi kapcsolatot megrontó, züllesztő, jellemtorzító hatásának a bemutatása is. A regényben, egy kórházi osztály viszonyain, a rákos betegek személyes sorsán, és a rendszer által lelkileg megnyomorított emberek gondolatain keresztül, a szovjet társadalom széles tablója bontakozik ki előttünk. Azt is mondhatnánk: a Rákosztály a szovjet-kommunizmus Feszty- körképe. Szolzsenyicin művének cselekménye az 1950-es évek közepén, Sztálin halála, a kommunista diktatúra legkegyetlenebb évei után játszódik. A kórházban még ott áll a véreskezű diktátor embernagyságú mellszobra, de Beriját már kivégezték, az elvtársak már félnek, érzik a közelgő változások szelét. Az író egy sivatagszéli, üzbég kórház onkológiai osztályának – a Rákosztálynak – az életén keresztül mutatja be a sztálinizmus igazi arcát. Az események a kórházban, a Rákosztály egyik férfi kórtermében zajlanak, ahol a legkülönbözőbb emberek kerülnek össze, szembesülnek az élet-halál kérdésével, és egymással. Ruszanov a „fontos és értékes elvtárs”, a száműzött Kosztoglotov, Murszalinov, az öreg, tüdőrákos üzbég kolhozőr, Jegenberdiev, az ajakrákos kazah pásztor, Gyoma, akinek csontsarcomája miatt amputálni kell a lábát, a gyomorrákos Azovkin, és Jefrem, a nagy vagány, akit nyelvrákja miatt először akupunktúrával kezeltek, majd megoperálták, de nem jött vissza kontrollra, most a nyakán megjelenő áttét miatt várja az újabb műtétet. Ruszanov, a rendszer elkötelezett híve és haszonélvezője, aki a nemcsak a legjobb barátját, hanem ártatlan emberek tucatjait árulta el, juttatta börtönbe, lágerbe; aki az árulást nem tartja szégyenletesnek, hanem kötelességének, mivel úgy gondolja, hogy ez a tevékenység nélkülözhetetlen a forradalom érdekében. Hogy a tisztogatásban betöltött szerepét nemcsak a forradalom, hanem főleg a saját érdeke vezérli, már részletkérdés. A másik főszereplő, a pozitív hős, Kosztoglotov, a lágerből kiszabadult, örök száműzetésre ítélt rab. Mindkettő halálosan beteg, ugyanabba a kórterembe, szomszédos ágyra kerülnek, mindketten sugárkezelésben részesülnek, de a halál közelsége sem oldja a közöttük feszülő gyűlölettel vegyes ellenszenvet. Ruszanov – akit a felesége, mindkét vállán egyegy ezüstrókával kísért be a kórházba, – megszokta, hogy mindig megkülönböztetett bánásmódban részesül, saját fontosságának és kiválóságának a tudatában, előjogait betegként is érvényesíteni akarja. A kórházba lépésének a pillanatától kezdve felháborítónak tartja, hogy a kórházban ő is ugyanolyan beteg, mint a többi, és ezt nem is hajlandó tudomásul venni. Hatalma tudatában kijelenti: különbséget kell tenni a betegek között! De a kórházi állapotok megakadályozzák jogainak az érvényesítésében: hiába akarja felhívni Osztapenkó elvtársat, a kórházból nem tud telefonálni – az egyetlen telefon el van zárva – így számára megszűnik a kiváltságos helyzetet biztosító, külső világba vezető drót. De Ruszanov éreztetni akarja személyes fontosságát, és az első vizit alkalmával megfenyegeti a főorvosnőt: kénytelen lesz tudatni az Egészségügyi Minisztériummal, hogy mi folyik ezen az osztályon, és telefonálni fog Osztapenkó elvtársnak, mivel 18 órája van már az osztályon, és még nem kapott semmilyen kezelést. Követeli, hogy a kórteremben mindenkit megelőzve ő kapja meg legelőször az újságot, hogy oltsák el a lámpát, ami zavarja őt, és felháborodik, mert a szomszéd beteg motyogása sérti a nyugalmát: „csak nem imádkozik a vén bolond?” Kosztoglotov rendreutasítását Ruszanov alig tudja lenyelni, és az első gondolata az, hogy ezt a pimasz alakot azonnal el kellene távolítani a kórházból, és vissza kellene küldeni dolgozni. Elgondolkodik: „Mennyi pimaszság maradt még a lakosságban! Hogy lehet ezzel a teherrel átvezetni az új társadalomba?” Ruszanov – bár menekülni szeretne a megalázó körülmények közül, de a nyakán képződött hatalmas nyirokcsomó-daganat miatt egyre hevesebb fájdalmai vannak, és már a fejét is alig tudja mozgatni – néhány óra alatt elveszti megszokott pozícióját, megadja magát, elfogadja a kezelést, lemond a moszkvai utazásról, és elhatározza, hogy a kórteremben tűrni fog. Amikor Sztálin halálának 2. évfordulóján Ruszanov nem találja az újságban a generalisszimusz – sem egész, sem féloldalas – gyászkeretes képét, sőt, még a méltatás is elmarad, mélyen megrendül, és elkezd benne növekedni az aggodalom. A Pravdában váratlanul megjelenő hír – leváltották a Legfelsőbb Bíróság tagjait – mint bomba robban a Rákosztály betegei között. Ettől kezdve Ruszanovot már nem csak a betegsége tölti el rettegéssel, hanem az igazságszolgáltatás lehetősége is, hiszen kilátásba helyezhetik a koncepciós perek felülvizsgálatát, az árulókat szembesíthetik az áldozatokkal, és talán még a száműzetéseket is megszüntethetik. Ruszanov előtt is felrémlik, hogy akiket ő juttatott börtönbe, lágerbe, kiszabadulhatnak, és aggodalma reszkető félelemmé fokozódik. A rendszer hű katonája a betegség és a Pravdából érzékelhető politikai változások hatására fokozatosan veszti el magabiztosságát, és ő is megpuhul, mint a nyakán a daganat. Kosztoglotov – a rendszer áldozata. Geofizikát tanult, de csak az első évfolyamot végezhette el, 19 évesen behívták katonának. Végigharcolta a háborút, 7 év katonaság után mást várt, mint amit kapott, és barátaival egyetemben bírálni merészelte a rendszert. Az utcáról vitték el, és ítélet nélkül 7 évet kapott „bűnszövetkezetben” elkövetett magatartásáért. A 7 év láger után „örök” száműzetés a sorsa: még a koporsója sem kerülhet szülőföldjére vissza. Kosztoglotov betegsége kapcsán megismerhetjük a haláltáborok betegellátását. A daganat a lágerben kezdődött, és kiderült, hogy meg kell operálni. A műtétet egy másik rabnak, egy ukrán sebésznek kellett volna elvégezni, de a műtét előtti éjszakán az orvost beosztották egy transzportba, elvitték, ezért a műtét elmaradt. Egy másik lágerből áthoztak egy német sebészt, aki megoperálta a beteget, a szövettani vizsgálat anyagát elküldte az omszki Kórbonctani Intézetbe. Röviddel a műtét után újabb transzportot állítottak össze, amibe a német sebész is belekerült, és Kosztoglotov csak azért maradt ki, mert már kevesebb, mint egy éve volt hátra. Még fájt a műtét helye, de munkába állították, visszaküldték betont teregetni. A láger után Kazahsztánba, a világvégi Us-Terekbe száműzték, ahol a betegsége elhatalmasodott, és már a halálán volt, amikor bekerült a Rákosztályra. A szövettani leletet, saját kérésére, magánlevélben, egy asszisztensnőtől kapta meg, mert a rabok adatait nem lehet közölni, titkosak. A besugárzás hatására Kosztoglotov állapota rohamosan javult, kiderült azonban, hogy további besugárzásra, és a férfiasságát veszélyeztető hormonkezelésre van szüksége. Kosztoglotov elégedett, nem akarja a kockázatos kezeléseket, haza akar menni, úgy véli, joga van dönteni a saját életéről. Dönthet-e az orvos a beteg helyett? Van-e joga az orvosnak a gyógyításhoz? Doncova, a főorvosnő szembesül a nehéz kérdéssel, de úgy érzi, tudja, hogy Kosztoglotovnak milyen kezelésre van szüksége, a vitában felülkerekedik, és megszerzi a beteg hozzájárulását a kezelés folytatásához. Az orvosnő dilemmáját a beteg akadékoskodása mellett a sugárbetegséggel kapcsolatos tapasztalatok is növelik. Kétségtelen, hogy a 10–15 évvel korábban leadott nagydózisú, röntgen-besugárzás helyén késői elváltozások, váratlan roncsolások keletkeztek. De szabad-e a kérdést így feltenni? Ha kétségbe vonunk minden tudományosan elfogadott módszert, mert esetleg a jövőben károsnak minősül vagy túlhaladottá válik, akkor egyáltalán nem lenne szabad gyógyítani, nem lenne szabad jót cselekedni. Doncova megnyugtatja magát: az orvosi tevékenységben az eredményes gyógyítás felé billen a mérleg, a kudarcok aránya eltörpül. (Megjegyzem: az orvosnak nemcsak joga, kötelessége a gyógyítás, mindig legjobb tudása és lelkiismerete szerint kell eljárnia, az orvosnak a mulasztáshoz nincs joga!) A Rákosztályon a betegek szembesülnek a halál kérdésével. Jefrem – a harmadik műtét után – sem tudott már tovább hazudni magának, belátta, hogy igenis rákos. Tudta, hogy fel kell készülnie a halálra. De felfogni, belenyugodni nem tudott, nem tudta, hogyan kell fogadni a halált. Eszébe jutott, hogy az öregek milyen nyugodt szívvel fogadták az elkerülhetetlent. Nem berzenkedtek, „szép csöndben, idejében felkészültek rá, meghagyták, kié legyen a kanca, kié a csikó, kié a bunda, kié a csizma. És megkönnyebbülten távoztak…” Isten nevét az író nem említi, mégis tudjuk, miről van szó. Kosztoglotov Tolsztoj könyvét ajánlja Jefremnek, akit megérintenek az elbeszélések. A kórteremben felteszi a találós kérdést: mi élteti az embert? Ahány ember, annyi a válasz: a levegő, a víz, az étel, a bőség, a pénz, a munka, a szerelem, a haza, Ruszanov szerint az eszme és a társadalom érdeke. Jefrem közli a könyv válaszát: a szeretet. Az embert tehát nem az önérdek, a mások iránti szeretet élteti. A kommunista Ruszanov észre sem veszi, milyen mélységes önkritikát gyakorol, amikor megállapítja: „Egy kilométerről bűzlik, hogy ez nem a mi erkölcsünk”. Majd ingerülten megkérdezi: „Ki írta ezt a szamárságot?” Lev Tolsztojról pedig fölényesen megállapítja, hogy „nagyon sok mindent rosszul látott.” Illyés Gyula egy mondata pontosan megragadja a lényeget: „Hol zsarnokság van, (ott zsarnokság van)… nemcsak a szögesdrótban, (nemcsak a könyvsorokban) szögesdrótnál jobban (butító szólamokban)”. A rendszer, mint a múltat, Istent is eltörölte. Szolzsenyicin szakszerűen mutatja be a szovjet egészségügy helyzetét: a fél évszázaddal korábbi, a kor színvonalához képest is elmaradott és nyomorúságos betegellátást, a hiteles kép maga a kőkemény bírálat. Az alapellátást, a háziorvosi rendszert, mint a meggazdagodás forrását, felszámolták, mert az általános és ingyenes egészségügyi ellátásba – a rendszer legfőbb vívmányába – a háziorvos már nem fér bele. Pedig a háziorvos nélkülözhetetlen, a legfontosabbak egyike az életben, akihez mindenféle bajjal, problémával, csekély panasszal is el lehet menni, aki csak a beteggel foglalkozik, aki megérti, és aki nélkül nem lehet meg a család. A rendelő, ahol számot adnak, ahol órákig kell várni, és kilenc beteg jut egy órára, a háziorvost nem pótolja. Oresnyikovot, a kiváló háziorvost is üldözték, bebörtönözték: mert 1902-ben forradalmár volt, mert az apja pap volt, mert az első világháborút végigharcolta, mint ezredorvos, mert magánpraxist folytatott, amely „munkanélküli jövedelemforrás, amely lépten-nyomon szüli a burzsoáziát”. A spiclik beárulták, le is kellett szerelnie az orvosi táblát, de miután néhány vezető elvtársat meggyógyított – szemet hunytak a magán-orvosi tevékenység folytatása felett. Oresnyikov jól látja a bajokat, tudja, hogy színvonalas alapellátás mellett kevesebb lenne a beteg, és kevésbé lennének elhanyagoltak. Rámutat, hogy a szakma specializálódása miatt az orvosok nem képesek felfogni a beteget a maga komplexitásában, ezért tovább passzolják; a háziorvosnak tehát komplex tudással kell rendelkeznie, klinikusnak kell lennie, nem hivatalnoknak, de csak annyi beteget szabad ellátnia, amennyit be tud fogadni a memóriája és a tudása. Hangsúlyozza, hogy a háziorvosnak a betegekben keltett benyomástól, a tapasztalaton alapuló népszerűségtől kell függeni. Véleménye szerint a szocialista egészségügy nem ingyenes, hanem személytelen, amelyben az orvos és a beteg egymás ellenségévé válik: a beteg felmentésért, igazolásért, táppénzért megy az orvoshoz, akinek az a feladata, hogy leleplezze a beteget. A háziorvosi rendszert szétverték, a járó-, és fekvőbeteg- ellátás pedig örökös pénzhiányban, nyomorúságos körülmények között birkózik az erejét meghaladó feladattal. Az orvostársadalom alkalmatlan és dologtalan fele helyett a többiek erejüket megfeszítve dolgoznak, belegebednek a munkába, mégse győzik. A kórházban ketten operálnak, a másik három csak tátja a száját, de a fizetésüket megkapják. A betegek pedig egy elszemélytelenedett, bürokratikus rendszer malomkövei között őrlődnek. A kórház túlzsúfolt, a folyosón, előtérben, és a lépcsőfordulóban is fekszenek betegek, két ágy között egy éjjeliszekrénynek megfelelő hely van csupán. Orvosi szoba nincs, az orvosok asztalát, ahol az adminisztrációt végzik, a felületi terápiás röntgenkészülékek kezelőhelységében tartják. A nővérek hitvány papírra, szétfolyó tintával írnak. Kevés a nővér, a legjobb nővért váratlanul mégis szakszervezeti pénztáros-tanfolyamra rendelik. Szibgatov pedig a rákos sebeit maga áztatja egy lavórban. A nőbetegek egyforma, agyonmosott, szürke pongyolát viselnek. A volt arisztokrata takarítónő panaszkodik: nem lehet takarítani, mert nincsen rongy! Nincsen, mert a Minisztérium nem tervezte be. A megoldás: az osztály minden tagja hoz otthonról egy rongyot. De nemcsak a rongy hiányzik, röntgenfilm sincs. A terv teljesítését azonban szigorúan megkövetelik: bármi áron, minél több beteget kell kezelni! Az igazgató elvtárs utasítása szerint a „bizonytalan eseteket”, azokat a betegeket, akiknek a javulása kérdéses, el kell bocsátani, és a reménytelen eseteket sem szabad bent tartani, hogy ne a kórházban következzen be a haláluk. Aki a végét járja, gyorsan kiírják, hogy ne rontsa a statisztikát. A haldoklók számára nincs mentő: az egyik ilyen beteg a saját lábán csak a vasútállomásig jut el, és meghal a pénztárnál. Jellemző a rablógazdálkodás: bár a gépeket egy órás kezelés után fél órát pihentetni kellene, a kobaltágyú és a terápiás röntgen-besugárzó készülékek megállás nélkül üzemelnek. A kezelés időtartamának a csökkentése érdekében 10 mA-es áramot 20 mA-re emelik, hogy a gépek gyorsabban adják le a szükséges sugárdózist. Hasonló okokból engedélyezik az 1 mm-es bőrvédő rézszűrő elhagyását, vagy 0,5 mm-es szűrő használatát. A gépek jobb kihasználtsága érdekében a járóbetegeket naponta egyszer, a bent fekvőket naponta kétszer kezelik, hogy növelhessék a betegek forgási sebességét. Nem számít, hogy a röntgencsövek hamarabb tönkremennek, nem számít, hogy megégetik a betegek bőrét, nem számít, hogy a betegek röntgencsömört vagy sugárbetegséget kapnak. Az orvosok túlterheltek és veszélyeztetettek, háromszor annyit kell teljesíteniük, mint amennyi egészséges volna, a megengedettnél több időt töltenek a röntgen-helységekben, három gyomorröntgen helyett tíz, olykor húsz vizsgálatot végeznek, és jóval több röntgen- sugarat kapnak, mert sugárvédelem sincs, a röntgencsövek nincsenek védelemmel ellátva. Az „Üsd az orvosokat!” jelszó alapján sokat meghurcoltak közülük, a félelem légkörében végzik felelősségteljes munkájukat. Az egész ország egyetlen fegyenctelep: nemcsak a lágerek foglyai, a száműzöttek rabok, a társadalom minden tagja rabbá válik. Ruszanov az eszme rabja, Doncova a munkáé, mások a pénz, az ügyeskedés, a túlélés kényszeréből származó megalkuvás, vagy a félelem rabjai, a sok százezer férjét, szerelmét vesztett nő, pedig a magányé. Doncova is felismeri magán a betegség tüneteit. A rák – amely elpusztítja a szervezetet, amelyben burjánzik – a szovjetrendszer szimbóluma is. A kóros folyamat bekúszik a szervek, a szövetek közé, és megtámadja a sejteket: az embert, az üzbég pásztortól kezdve a főorvosnőig, és nem kíméli sem az együttműködőt, sem az ellenállót, sem az óvatosan lapító túlélőket. A rendszer tönkreteszi, pusztítja a társadalmat, és kegyetlen gátlástalansággal számolja fel az egészséges életfolyamatokat. Minden és mindenki beteg, mert „mindenki szem a láncban”. Az átmeneti javulás ne tévesszen meg senkit, a rák – a rendszer – gyógyíthatatlan. Kosztoglotov és Vera Gangart, a magányos orvosnő között szövődő finom, lebegő szerelemről a férfi betegsége miatt lemond, elutazása előtt egy levélben vesz búcsút tejeskávészemű szerelmétől, és talán az élettől. Megváltja a jegyét Us-Terekbe – amilyen helység a vasúti pénztáros szerint nem létezik – és sajgó szívvel, de sorsával megbékélve, bizonyos reménnyel a szívében helyezkedik el a kupé csomagtartójában, mert a rákba se halt bele, és „már a száműzetés is repedezik, mint a tojáshéja”. A Rákosztály lenyűgöző mű és kötelező olvasmány.

Bene Éva