vissza a főoldalra

 2008.12.26. 

Formális szuverenitásunkat is felszámolták

A rendszerváltás óta a multinacionális vállalatok révén bejött az országba körülbelül 70 milliárd dollárnyi működő tőke, de a két évtized alatt megközelítőleg 300 milliárd dollárnyi itt megtermelt profitot vittek ki – mondta Bogár László közgazdászprofeszszor. Egymillió ember lassan afrikai szintű nyomorúságban él, és nemcsak anyagilag, hanem ennél súlyosabb módon, mentálisan is.

– Professzor úr, mi a véleménye a lassan mögöttünk lévő évről, különös tekintettel a gazdasági-pénzügyi válság külső és belső összefüggéseire?

 – Egész biztosan nem fog reményt keltő vagy pozitív jelzőkkel bevonulni a 2008-as év a történelembe. Ebben egyaránt szerepet játszanak a belső folyamatok, a magyar társadalomra nehezedő életkörülmények, és azok a külső feltételek, amelyek sok mindent meghatároznak az országban. Ha nagyon a lényeget fogalmazom meg, akkor azt kell mondanom, hogy maga az egész emberi létezés válságban van, a globális társadalmi-gazdasági mozgások is tovább pusztítanak. Most már látványos válságörvénylésekkel folytatódik a világméretű lepusztulás, a lejtőn lefelé csúszás, amelyen egyébként a magyar társadalom is halad. Azt hiszem, hogy az utóbbi 2-3 hónap fejleményeiből egyértelműen kiderült a liberális mítoszok valótlansága. Döbbenetes erejű tények cáfolják azt az állítást, hogy a globális piac egy önszabályozó rendszer, amelyik természetes módon megtalálja a maga egyensúlyi feltételeit. A globális tőke maga a fenntarthatatlanság, amely a semmibe vezet, egy önfelélő, pusztító létezési módja az emberiségnek.

 – A világ urai viszont semmit nem tesznek, hogy ezt a zuhanást megállítsák.

 – Nagyon különös fejlemény az, hogy a világ urait, és az uralkodó liberális eszmerendszer képviselőit ez egyáltalán nem zavarja. Nem úgy néz ki, hogy különösebben defenzívában lennének. Sőt, rendkívül büszkén és offenzívan hirdetik továbbra is ugyanazokat a most egyébként mindenki számára látványosan megbukott és szertefoszlott ideológiákat. Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas amerikai közgazdász, aki a Világbank alelnöke is volt egy időben, nagyon színvonalas globalizáció kritikát gyakorol. Már lassan 10 éve, hogy kimondta: a világ pénzhatalmi rendszerét az jellemzi, hogy a hasznot privatizálja, a kárt, a ráfordítást és költségeket pedig államosítja, vagyis áthárítja a közösségre. Ez durván leleplezi a globális tőke működési módját, nevezetesen azt, hogy gátlástalanul kifosztja az egész világot. Nyilvánvaló, hogy ez nem marad hatástalan a társadalomra, ráadásul ebben az esetben egy olyan lokalitásról van szó, amit mi eddig Magyarországnak hívtunk. A globalitás számára azonban ez csak egy jelentéktelen periferiális lokalitás, amelyet akár úgy is ki lehet fosztani, hogy az a pusztulásával jár együtt. És egyébként valóban errefelé mennek a dolgok.

 – Magyarország kifosztása már több évtizede elkezdődött.

 – Magyarországon azért súlyosabb a helyzet, mint környezetünkben az összes többi országban, mert itt nemcsak az a globális válságörvénylés szabadult ránk, ami az elmúlt néhány hónapban a világ minden pontján újabb szenvedéseket okoz az eddig is kifosztottaknak, hanem egy olyan országot ért el hazánk esetében, amely már három évtizede lepusztulási lejtőn halad. Tudniillik két ágon is szivattyúzzák ki az értékeket az országból. Az egyik az adósságág, ami ugye 30 éve fennáll. Már 78-ban a világ relatíve legeladósodottabb országa voltunk. Ez úgy néz ki, hogy akkoriban 10 milliárd dollárnak megfelelő hitelt vettünk fel, amiért viszont körülbelül 170 milliárd dollár kamatot fizettünk, közben pedig az adósságunk 100 milliárd dollárra nőtt. Ez azt jelenti, hogy közel 300 milliárdot fizettünk azért a 10 milliárdért, amit a hetvenes években felvettünk. Látható, az adósságcsapdánk egyre mélyül, sőt, az elmúlt húsz évben – mióta külföldi vállalatok is befektethetnek idehaza – mindez azzal súlyosbodott, hogy többnyire multinacionális vállalatok révén bejött ide körülbelül 70 milliárd dollárnyi működő tőke, és két évtized alatt kivittek megközelítőleg 300 milliárd dollárnyi itt megtermelt profitot. Egy szó, mint száz: 1978-tól napjainkig az adósságcsapda és a működő tőke csapdája következtében 500-600 milliárd dollárnyi értéket szivattyúztak ki az országból. Lehet ezt az utat természetesen tovább folytatni, csak akkor ne csodálkozzon senki azon, hogy a következő 20-30 év is így megy végbe, és akkor a roncsolódások végzetessé válnak. 2008- ban veszedelmesen felgyorsult a magyar társadalom újratermelésének mindhárom fontos rétegében a lepusztulás. A legfelső – és ez szerintem önkritika egy közgazdász szájából – a legjelentéktelenebb szint maga a gazdaság, tehát a társadalom anyagi, fizikai szükségleteinek kielégítésére szolgáló szféra. Ez is lepusztulóban van, de ennél sokkal súlyosabb lepusztulás megy végbe a társadalom fizikai testében, tehát a népesedésben és az egészségügyben. A legsúlyosabb pusztulás a leglényegesebb, ami az egésznek az alapját jelentő lelki, erkölcsi és szellemi talapzatban megy végbe. Tehát a leroncsolódás, szétrothadás mind a három létszinten felgyorsult.

 – A Valutaalappal történt megállapodás tovább súlyosbította a helyzetet?

 – 2008-ban, az ország kifosztása, és ezt a Valutaalap- megállapodás szépen jelzi, nemcsak felgyorsult, hanem formális szuverenitásunk is megszűnt. Innentől kezdve teljesen mindegy, hogy ki lesz az ország miniszterelnöke a következő választások után, mert ez a megállapodás legalább egy évtizedre tönkretette az országot. Magyarország miniszterelnöke – cinikusan persze – körülbelül úgy fog tevékenykedni, hogy minden este kap egy kis levélkét, odakészítve az éjjeliszekrényére, amelyben még csak nem is az lesz benne, hogy holnap mit kell csinálnia a világ pénzhatalmi rendszerének megbízásából, hanem az lesz közölve vele, magyartalanul fogalmazva, hogy mi fog történni másnap. Tehát magyarán szólva csak annyi, hogy mihez kell bohócként a nevét adnia. És ha azt hiszik a tisztelt olvasók, hogy ez valami drámai túlzás, akkor a következő években, amikor ez a lepusztulási lejtő szabadeséssé fog változni, akkor sajnos meg fogják tapasztalni, hogy ez a valóság.

 – Az idén március 9-én, a népszavazáson a többség kimondta, hogy elég volt. Sztrájkok tömege zajlik, és ezek sem ingatták meg a kormányt.

 – Így van. Nem tudja a társadalom érvényesíteni jogait. A védekező mechanizmusok reményt keltő módon beindultak, ez kétségtelen, de nem tudnak összekapcsolódni. Van egy bűvös szó – nincs rá igazán jó magyar fogalom, pedig nagyon kellene –, a szinergia. A szinergia azt jelenti, hogy az erők nem egyszerűen összeadódnak, hanem hatványozódnak. Na most ez hiányzik. Nincs olyan politikai intézmény ebben az országban, amelyik ezeket az erőket valóban képes lenne összefogni. Legyünk őszinték, nem létezik ilyen. Teljesen mindegy, hogy az ellenzéknek, akár a Fidesznek is mekkora a népszerűsége a különböző közvélemény- kutatásokban, láthatólag sem ők, sem más politikai, szervezeti, intézményi erő nem képes hatékonyan összefogni a nemzeti ellenállást. El kellene gondolkodni azon, hogy miért nincs, és hogyan lehetne. Mert ez a döntő kérdés a jövőre nézve. A következő három év ebből a szempontból rendkívül kritikus lesz. Most kellene egy erő a magyar társadalomban, amelyik az ellenállást képes lenne szinergikusan összefogni, és először lelassítani a lepusztulási lejtőn való haladást, majd megállítani, és aztán visszafordítani.

 – Ha ez nem történik meg, akkor mi lesz az országgal és a társadalommal?

 – Olyan roncsolódási folyamatok jelentkeznének, amiket – hiába is születne ilyen erő a magyar társadalomban, a magyar nemzetben – már lehetetlen lenne visszafordítani. Az alsó egymillió ember lassan afrikai szintű nyomorúságban él, és nemcsak anyagilag, hanem ennél is súlyosabb módon, mentálisan, tehát lelkileg, erkölcsileg és szellemileg. Egyszerűen nem lehet velük mit csinálni. Amikor már a harmadik generáció is úgy nő fel, hogy nem érzékeli, miért kell neki egyáltalán iskolába járni, tanulni, a munka világába belépni. Az alsó egymilliós társadalomban ez rutinszerűen megvalósult. Egy bizonyos pont után már teljesen mindegy, hogy mennyi a jó szándék, meg a pénz, meg az akarat, azzal már nem lehet mit kezdeni. A társadalom alsó rétege zárványként fog rothadni, büdösödni, szétmállani – igen, most szándékosan használok ilyen lapidáris kifejezéseket. Szóval ezt kellene végre felfogni. És az igazi polgárháború az nem az, hogy lövöldöznek az utcán, hanem ez, és ebből következően az, hogy olyan iszonyatok történnek rutinszerűen nap, mint nap, ami sokkal súlyosabb, mint az a polgárháború, amitől persze mindenki fél. Ez a roncsolódás, és ennek következtében ez a rejtett, de annál pusztítóbb polgárháború legalább olyan súlyos, ha nem súlyosabb, mintha fizikai összecsapások színtere lenne az ország.

 – Mit kellene azonnal tenni annak érdekében, hogy ne süllyedjünk tovább?

 – Az a baj, hogy a cselekvés előtt még van két szint. Egyelőre még ott sem tartunk. Ezért elég mulatságosnak tartom az azonnali cselekvés emlegetését. Amíg nincs elbeszélve, hogy miről van szó, s nem tesszük lehetővé, hogy az egész közbeszéd csak arról szóljon, hogy akkor a nulladik szinten is teljesen tehetetlenek vagyunk.

 – A média fontosságára gondol?

 – Azt nem tudjuk megtenni, hogy visszaszerezzük a saját diskurzusterünket, hogy az a társadalmi kommunikációs mező, ahol a média van, a miénk legyen, és ott csak arról, és csak úgy szólhasson a diskurzus, ahogyan azt a nemzet diktálja. Ehhez képest láthatjuk, hogy az ellenkezője zajlik. Tehát a nulladik szinten sem vagyunk. Az lenne a nulladik szint, ha visszaszereznénk a diskurzus terünket, és elkezdenénk erről az egészről beszélni, megvitatva helyzetünket, feladatainkat. Ez egyébként egyáltalán nincs meg. Mert az, hogy mi most erről beszélgetünk, az nem azt jelenti azt, hogy a magyar társadalom képes lenne önmagával szóba állni, és ezt az egész kérdéskört elbeszélni. Ez is óriási feladat volna, de aztán jön a java. Meg kellene beszélni, hogy rendben van, ebben a helyzetben vagyunk, de akkor értsünk szót, tehát kössünk valamiféle egyezséget. Mert azért különböző ellenérdekű társadalmi csoportok vannak, és ezzel nem lehet mást kezdeni, csak azt, hogy érdeket kell egyeztetni. De mondom, egyelőre párbeszéd sincs, pedig cselekedni csak azután lehet. Amíg nincs elbeszélve és megbeszélve a probléma, addig minden cselekvés tökéletesen értelmetlen és egészen biztos, hogy kudarcra van ítélve.

 – Professzor úr, mit gondol, évek múltán hogyan fogunk visszaemlékezni a 2008. évre?

 – A cinikus válasz erre már a 70-es évek végén is volt: „Rosszabb, mint a tavalyi, de sokkal jobb, mint a következő év”. Akkor ezen még jól elnevetgéltek az emberek, aztán minden év egyre inkább ilyen lett. Rosszabb volt, mint az előző, de előre lehetett tudni, hogy jobb volt, mint a következő. Attól függ: ha ez a lepusztulási lejtő tovább folytatódik, akkor 10 év múlva erre a sötét rémálomra, ami körülvesz minket, mint valami csodálatos múltra gondolunk majd. Sajnos ez is bekövetkezhet, nincs is képzelőerőnk annak a rossznak az elképzeléséhez, ami mondjuk tíz év múlva elkövetkezhet. Onnan visszatekintve egy idilli szépségű, kedves, kellemes, emberséges valami lesz az a világ, amiben most élünk. Csak tőlünk függ, hogy ne így legyen, hanem éppen fordítva, és tíz év múlva már egy önmaga alapvető létérdekeit felismerni és képviselni képes nemzet tekinthessen vissza ezekre a sötét időkre, a mélypontra, ahonnan óriási erőfeszítésekkel ugyan, de el tudtunk rugaszkodni. Teljes mértékben ezen a társadalmon múlik, hogy végre képes legyen felismerni, és következetesen képviselni a saját nemzetstratégiai érdekeit.

Oláh János