vissza a főoldalra

 2008.12.26. 

Nikiasz doktor nem létező emlékezete

Az emlékezet ereje egyenes arányban áll azzal a képességével, hogy a múltat jelenné lényegíti. Emlékezni csak velünk történt dolgokra lehet, olyanokra, miknek részesei voltunk egykoron. Az emlékezés lényegében rekonstruálás: egy arc, egy mozdulat, egy szituáció, egy hangulat, egy illat vagy íz oly fokú felidézése memóriánkban és érzékeinkben, hogy már-már valósnak tűnik. Mások életének eseményeiről tudhatok ugyan informálisan, de emlékezni nem emlékezhetem rá. Ebből következik, hogy – ez talán sokaknak nem fog tetszeni – nagy butaságnak tartom, amikor olyan okoskodást hallok, hogy Petőfit, Aranyt, netán Balassit „megőrizte az emlékezet”. Ugyanis nem őrizte meg, csak a verseit. A versek nyomán mi aztán elképzelhetünk magunknak egy olyan Petőfit, Aranyt vagy Balassit, amilyet csak akarunk, de ez a képzelődés még köszönő viszonyban sincsen az emlékezettel. Nem hiszem, hogy e cikk írásának a napján él-e még valahol egy nagyon idős ember, aki személyesen ismerte Adyt. De ha igen, akkor ő – csakis ő - valóban emlékezhet Adyra, de amikor majd meghal ez az utolsó emlékező is, vele hal Ady. Általános, kegyetlen igazság: csak addig él az emlékünk, amíg az utolsó, minket ismerő ember. Ciceróra tehát ma senki sem emlékezhet, bár milliók ismerhetik műveit, idézhetik, elemezhetik gondolatait és emlegethetik naponta több százezerszer is a nevét. Csakhogy ez nem emlékezet, hanem adatismeret. Mindezen okoskodást az váltotta ki belőlem, hogy olvasgatva a Krisztus előtti III. században élt görög költő, Theokritosz bukolikus hangulatú költeményeit, hirtelen, mintha az Égei-tenger nagy titkokat és mélységes múltat takaró hullámai közül bukkant volna fel, megemlítődik egy Kos-szigeti orvos, a költő régi, jó ismerősének a neve: Nikiasz. Egy arc nélküli, egy minden nélküli, 2300 éves név. Egy név, amelyhez valójában semmit, de semmit nem köthetünk, és amit csak azért ismerhetünk, mert Theokritosz emlegeti egyik hatsoros epigrammájában. Egy olyan ember neve, akire már évezredek óta emlékezni sem lehet. Ez nem azt jelenti, hogy szorgos-dolgos klasszika-filológusok ne tudnának előkaparászni néhány adatot az érintett század Kos-szigeti orvosainak Aszklépiosz orvosisten tiszteletén és Hyppokratész gyakorlati tanításain alapuló, hagyományosan nagyon eredményes orvosi módszereiről, vagy ne tudnának nagy valószínűséggel rekonstruálni egy olyan házat, amilyenben Nikiasz doktor lakhatott, és ahol fogadhatta szicíliai barátját, a víg kedélyű Theokritoszt.

Tudhatjuk milyen kupákból ivott, milyen edényből evett, milyen ruhákat hordott. Ha nagy szerencsénk van – hála a fecsegésre hajló Theokritosznak – esetleg családi körülményeiről is megtudhatunk valamit. Tudni tudhatunk róla sok mindent, de emlékezni nem emlékezhetünk rá. A világ kegyetlen isteni törvénye szerint, ha meghalunk, úgy száz év múltán az emlékünk is meghal a ránk emlékezésre kompetensek lassú kihalása miatt. Ha elég híresek voltunk, akkor adattá válunk, információvá, a számítógépek chipjeinek „igennem” logikája szerint, a kettes számrendszerben tárolható, a nevünket címül hordozó fájllá, ami ugyan több a semminél, de hozzánk a világon már semmi köze nincsen. Elébe menve a türelmes olvasónak, aki ezen a ponton joggal megjegyezhetné, hogy nem csak Theokritosz volt hajlamos a fecsegésre, de bizony ez alól e sorok írója sem kivétel, szeretném elárulni, hogy nem csak a néhai Nikiasz doktor személyének rekonstruálhatatlansága felett érzett szomorúság ültetett a gép elé, hanem egy másfajta szomorúság is. Egy félelemmel vegyes szomorúság. Ugyanis, ha csak arra emlékezhetünk utólag, ami velünk történt meg – velünk és nem mással –, vajon a most cseperedő generációk, ha majd felnőttek lesznek, emlékezhetnek-e arra, milyen is volt a magyar nemzet, milyen lehetett magyar földön, magyarok között, magyar miliőben, magyar szellemben élni? Könnyű volt – legalábbis lélektanilag könnyű – ennek a szerencsétlen sorsú társadalomnak átvészelni az 1950-es évek poklát, aztán a ’60-as években átélni a kádári berendezkedés álvidám álkomfortját: a kommunizmus, tetszett ez neki vagy nem tetszett, az ancien regime-ből, vagyis egy magyar világból importálta a társadalmat, így aztán az emlékezetben az nagyon is élt tovább. Csakhogy szép lassan lecserélődtek a generációk, a hat évtized, amely lecsorgott, lassan magával vitte az emlékezésre képeseket, azokat, akikkel egykoron még megtörtént a magyar élet. A ma élő magyarok szignifikáns százaléka már 1945 után született és a marxi iskolarendszer okítottja: személyes élmény híján nem emlékezhet arra, milyen volt magyar földön, magyar mérce szerint, magyar szokásjogok között, magyar értékeket képviselve magyarnak lenni. Tudni tudhat róla ezt-azt, miként az eszkimók jégkunyhóiról, és a baszkok szabadságszeretetéről is tudhat, de emlékezni már nem adatott meg neki. Mert a magyarnak levés, mint állapot, számára már emlékként sem idézhető fel. Aztán – megtörténik ezúttal is, amit Adyról mondtam – eljön nem is olyan sokára a nap, amikor egy kórházi ágyon exitáló, beinfúziózott vén bácsika vagy anyóka engedelmesen meghal, s vele hal mindennek az emléke, amit úgy hívtunk, hogy magyar lét. Lévén az elhunyt az utolsó, aki még hordozta emlékeiben ezt a létformát. E naptól az a szó, hogy magyar, pontosan ugyanazt azt a tartalom nélküli ürességet fogja visszhangozni, mint például a Nikiasz.

Szőcs Zoltán